Egy újraszínezett, Komáromban kiállított ’56-os fotó nyomán egy elfeledett történet került napvilágra. Ki volt és mi történt Gál Istvánnal? Hogyan élték meg a szlovákiai magyarok az 1956-os magyar forradalmat?

Október 17-én, hétfőn este teltház volt a komáromi Kultúrpalotában. Három civil szervezet, a Széchenyi István Polgári Társulás, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület és a Csemadok komáromi szervezete rendezett emlékestet az ’56-os forradalom 60. évfordulóján. A díszterem bejáratánál egy festőállványra helyezett bekeretezett fénykép fogadta az érkezőket. Huszonéves fiatalember színezett fotója. „Gál István 1933 – 1956. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc komáromi mártírja”. Ennyi a szöveg. Miképp került ide a tábla? Sem a múzeumigazgató, sem a főszervező, sem a nézőként érkezett író nem tudták.

Jókai Anna írónő a Kultúrpalotában tartott emlékesten (fotó: Szalai Erika)

Mi történt Gál Istvánnal, és egyáltalán, hogyan élte meg Dél-Szlovákia a magyar forradalmat? Ennek igyekeztünk utánajárni.

„A Jókai-szobornál tilos volt megállnunk”

Előbb Mácza Mihály helytörténészt hívjuk. Nem kutatta Komáromnak ezt a korszakát, de megjegyzi, a magyar gimnáziumban volt mozgolódás ’56-ban. Megkeressük az iskolát. Dr. Körtvélyesiné dr. Rózsa Piroska visszaemlékezését ajánlják figyelmünkbe, amiből megtudjuk, pontosan mi történt.

Emléktábla a komáromi Selye János Gimnáziumban

„Mi akkor éppen harmadikosok voltunk, érettségire készültünk. Annak idején a párt úgynevezett munkaaktívákat, röpgyűléseket szervezett az üzemekben, iskolákban, melyeken azt akarták elérni, hogy egyöntetűen ítéljék el az emberek az „ellenforradalmat”, és így fejezzék ki együttérzésüket Csehszlovákia Kommunista Pártja politikájával. Egy szép napon az iskola összes diákját nagygyűlésre terelték be az aulába, ahol végighallgattuk a járási pártbizottság és az ifjúsági szervezet aktivistáinak eszmefuttatását a magyarországi eseményekről. Arról akartak meggyőzni minket, hogy ítéljük el az „ellenforradalmat”, s ezt a döntésünket az általuk szerkesztett pamfleten aláírásunkkal is szentesítsük. Nem hagytuk magunkat félrevezetni, a magyar forradalmat elítélő nyilatkozatot nem írtuk alá, mindnyájan kivonultunk a teremből, és vártuk a következményeket. (…) Mivel nem írtuk alá a nyilatkozatot, SZISZ-(Szocialista Ifjúsági Szövetség) egyenruhában kellett ballagnunk, végigvonulva a városon, énekelve, és a Gottwald-szobornál kellett elhelyeznünk virágainkat. A Jókai-szobornál tilos volt megállnunk. A kötelező ballagás után este titokban a Jókai-szoborhoz is vittünk virágot” – áll „Hatvan évvel ezelőtt történt” című írásában.

Az állambiztonságiak szinte megszállták Dél-Szlovákiát

„Ez a téma több konferenciát is megtöltene, hiszen az 1956-os forradalomnak egy egész sor hatása volt Csehszlovákiára” – mondja Simon Attila történész, a Pozsonyi Magyar Intézetben tartott „Az 1956-os magyar forradalom és (Cseh)Szlovákia című konferencia egyik előadója és szervezője. „Több százan menekülnek át azokban a hetekben, napokban Szlovákia területére, részben a forradalom elől menekülő kommunisták, részben olyanok, akik félnek a megtorlástól, vagy egyszerűen a harcoktól. Egészen addig terjed a hatása Csehszlovákiára, hogy milyen lépéseket tesz a csehszlovák hadsereg azokban a napokban, milyen döntéseket hoz a pártvezetés, mi jelenik meg a korabeli sajtóban. Számos aspektusa van a témának, ami miatt Csehszlovákia érintett az ’56-os forradalomban“ – fogalmaz.

Komáromban akkor egy egész osztály állt ellen a hatalomnak. Más felvidéki magyar helyekről tudunk konkrétumokat? „A forradalom idején az állambiztonsági szervek szinte megszállták Dél-Szlovákiát. Mindenütt ott voltak, mindent ellenőriztek, figyeltek. Az állambiztonság járási szervei naponta háromszor jelentettek a központba. Többezer oldalnyi anyag gyűlt össze ezekből a dél-szlovákiai jelentésekből. A lakosság nem állhatott ellen nyíltan, de történtek jelképes megmozdulások. Olyanok, hogy a templomokban, a kocsmákban magyar himnuszt énekeltek, vagy megtagadták a szövetkezet dolgozói a munkát, mert abban bíztak, hogy a magyarországi események hatására itt is szétmennek a szövetkezetek. Pozsonyban a forradalom leverése után a gimnazisták fekete gyászszalagot tűztek ki. Tehát voltak a komáromihoz hasonló megmozdulások, de nyílt szembeszegülést nem nagyon lehetett vállalni az adott körülmények között“ – sorolta a történész.

Mennyire ismertek a dél-szlovákiai hősök? Mennyire jellemző, hogy felvidékiek részt vettek a budapesti harcokban? „Ez egyáltalán nem jellemző. Gyakorlatilag a szigorú határőrizet miatt az itteniek nem vettek részt a harcokban. Kivéve, akik valamilyen okból már előtte is tartósabban Magyarországon éltek, vagy azokban a hetekben utaztak oda, ottragadtak, és belekeveredtek az eseményekbe. Olyan személyekről nincs tudomásunk, akik tudatosan átmentek volna harcolni“ – tudatta Simon Attila.

Karhatalmista sortűz végzett velük

Eközben Dél-Komáromban, a Klapka György Múzeumban javában készítették a Komárom 1956 című kiállítást. Számadó Emese igazgató, régész, történész sem hallott Gál István nevű komáromi mártírról. A kiállítóterem közepén állunk: körülöttünk utcakövek, korabeli babakocsi, amott egy lódenkabát és egy micisapka, ötvenhat jellegzetes ruhadarabjai. Fél éve kezdték az ötvehat komáromi eseményeivel kapcsolatos emlékek, dokumentumok, tárgyak határon átnyúló gyűjtését. Körben a falakon fotók, korabeli cikkek, Hrala Gyula észak-komáromi helytörténész visszaemlékezése. Számtalan relikvia.

A dél-komáromi Klapka György Múzeum 56-os kiállítása

Mint megtudtuk, Dél-Komáromban 1956. október 26-án volt az első jelentős megmozdulás. „Egy Budapestről érkező szőnyi egyetemista az ottani kórház felújításán dolgozó munkásoknak mondta el, micsoda forradalom van a fővárosban. Az emberek abbahagyták a munkát, bejöttek a városba. Tovább terjedt a hír, amiből tüntetés lett a városháza előtt, ahonnan a munkásság és a gimnazisták elindultak a lengyárhoz. Lefűrészelték a gyáron lévő vörös csillagot. Felszólították a lengyári munkásokat, tartsanak velük, és elindultak a Jókai térre. A mostani Spar ABC előtt akkor a szovjet hősi emlékmű állt, ezt megpróbálták ledönteni, a rajta lévő felségjeleket lefeszítették. Ezt követően a laktanyába mentek, ahol a Magyar Néphadsereg 82. Műszaki Zászlóalja állomásozott. Felszólították őket, álljanak át. A katonák támogatásukról biztosították őket, de fegyvert nem adtak ki. Néhányan a katonák közül csatlakoztak a menethez. Elmentek a hídhoz, de nem tudtak átkelni, ezért a városháza elé vonultak, ahol leverték a felszabadulás 10. évfordulójára 1955-ben emelt emléktáblát. Megkoszorúzták az első világháborús hősök emlékművét. Aznap egy ideiglenes, másnap állandó nemzeti tanácsot, vagy más forrás szerint munkástanácsot választottak. November 4-én azután bejöttek az oroszok. Belőtték a posta épületét, mert stratégiailag fontos pont volt, így tudtak bejutni. És vége lett mindennek“ – sorolta vendéglátónk.

Megállunk az áldozatok és a mártírok tablója előtt. A komáromi származású Ács Lajos 18 évesen keveredett bele a budapesti eseményekbe, a forradalom leverése után, Hruscsov látogatásakor röplapokat készített. Katonaként tartóztatták le, katonai bíróság ítélte halálra, 1959. szeptember 8-án kivégezték. Szemereki Zoltán rendőrnyomozó és Csémi Máté halálára ma sincs egyértelmű magyarázat. Azt tudjuk, hogy 1956. november 13-án a rendőrség kapujában beszélgettek. Csak annyi bizonyos, hogy itt végzett velük egy karhatalmista sortűz.

Fához kötve találtak a holttestére

Mielőtt feladnánk a nyomozást az 1956-ban, 23 évesen elhunyt fiatalember emléke után, megcsörren a telefon. Szabó Csekei Tímea, a Duna Menti Múzeum művészettörténésze elmondja, most érkezett egy úr Gál István fotójáért. Ő állította a festőállványra, és tette a díszterem elé. A Concordia vegyeskarban énekel.

„Gál István holttestét 1956. november 28-án találták meg Érsekújvár mellett, állítólag egy fához kötözve“ – mondta Bathó János nyugdíjas építész a mártír fotóját szorongatva. „Az iratai feltehetően nála voltak, azok alapján hívhatták a szülőket Marcelházáról. Én is onnan származom, azért ismertem. Jómagam az 1955/56-os tanévben jöttem a komáromi gimnáziumba. Mindennap együtt utaz-tunk az autóbuszon. Gál István nevelő volt a hajógyári tanonciskolában. Később megtudtam, 1956-ban poltikailag megbízhatatlanként kezelték. Állítólag összeszólalkozott Komáromban egy szovjet tiszttel. Tudták, mi a politikai véleménye, emiatt figyelhették. Egy napon aztán eltűnt“ – emlékezett Bathó János, hozzátéve, a hosszú évek alatt sem sikerült kinyomoznia részletesen az ügyet.

„Azt már a család mondta el, hogy édesapját nem engedték a holttest közelébe, 10-15 méterről kellett azonosítania. Arról vannak iratok, hogy a tisztiorvos hivatalosan öngyilkosságnak minősítette a halálesetet. A holttestet ahogy volt, koporsóba tették, nem volt szabad kinyitni, és csak a temetés napján szállították Marcelházára. Az egész nagyon gyorsan történt. Senki sem fogadta el, hogy öngyilkosság volt. Gál István remek fiatalember volt, kivált a korosztályából, ezt már akkor, gyerekszemmel, tizenöt évesen láttam. Ő nem lehetett öngyilkos“ – állította a nyugalmazott építész.

Gál István

Bathó János ’90-ben kezdett Gál István történetével foglalkozni, akkor hallott egy felhívást, hogy a hallgatók küldjenek ’56-os történeteket a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorának. Írt nekik, a levél ma is megvan. „A nagykövetség is foglalkozott az üggyel, a konzul azt írta, továbbították az illetékes helyre. Felhívtak, hogy ha azt akarom, hogy folytatódjon az eljárás, vigyek több bizonyítékot. Többek között azért tettem ki a fotót október 17-én a Kultúrpalotában, hogy ismét a köztudatba hozzam Gál Istvánt. Hátha valaki tud róla még valamit. Élhetnek még kortársai, kollégái, igaz, 83 évesek lehetnek… Annyira kellett hallgatni az ilyen ügyekről, hogy szinte senki sincs már, aki emlegetné! Én lennék egyedül? Nem hiszem! Az egyik nővére él még. A mai napig nem mondtam le arról, hogy tisztázzam, mi történt. Egy biztos, nem öngyilkosság volt“ – nézett a fotóra Bathó János.

„Volt egy csoda, amit Magyarországnak adott az Isten. Fel kéne emelni szíveinket, nehogy még egyszer átfújjon a lyukas zászlón a hideg novemberi szél“ – mondta Jókai Anna írónő a Kultúrpalotában, ahol először láttuk a mártír fényképét. Vajon kiderül valaha, ki volt Gál István?

Bárány János