Közel másfél éve kaptam arra lehetőséget, hogy képviselőként én is esketőként összeadjak párokat. Bevallom, felemás érzésekkel fogtam neki, mert ugye a városházi esküvőket – a templomi szertartásoshoz képest – néhányan szárazabbnak tartják, és én magam is elfogadtam azt a meglátást, hogy a boldog kapcsolathoz nem kell „papír”. Józanul gondolkodó emberként a statisztikák is naponta arcul csapják az embert. A házasságok közel harmada válással végződik, és a házasságon kívül született gyerekek száma már 40 százalék felé közelít, pedig 1989-ben ez még csak 7 százalék körül mozgott. Az emberek véleménye a házasság intézményéről markánsan megváltozott, az esküvőket pedig sokan csak értelmetlen hercehurcának, pénzkidobásnak tartják.

Aztán esketőként érkeznek elém a párok, és valahogy a sok statisztika eloszlik, az érzések mindent felülírnak. Ott áll az ifjú pár, akivel az eskető is egy kicsit együtt izgul. A szülők szemén kicsordulnak a könnyek, a barátok őszintén osztoznak az örömben. Hiába a sok elkeserítő adat, az ész helyett akkor a szív diktál, és azt a pillanatot nem lehet a pároktól elvenni. Amikor az eskető előtt a párok topognak, amikor a nagy izgalmak közepette feszesen, de mégis egymást segítve mosolyognak össze, amikor (akár sok év együttélés után) az első házassági csók olyan sutára sikerül, mint az első, tinédzser korukban, ezeket a pillanatokat nehéz leírni, ezek csak ott, akkor és csak az érintettek szívében működnek.

Manapság még mindig sokan választják a házasság kötelékét, amikor az együttlétet ilyen formában is megpecsételik. Talán nem szükséges igazságot tenni a házasságpártiak és ellenzőik közt, de egy esküvői szertartás biztosan egész életre szóló emlék marad. Sok esketést végigvezetve, sok párt összeadva azt is elmondhatom, egy-egy megható szertartás után mindig pozitív életérzés tölt el.

Szénássy Tímea