Huszonhét évvel ezelőtt bukott meg a kommunista rendszer. Ha szóba kerül a ’89-es bársonyos forradalom, november 17-e, mindenki az euforikus hangulatra emlékszik. Kipirult arcok, nyitott szívek. Akkor még csak alapiskolás voltam, hetedikes.

Sőt, az utolsó felvonulásos május elsején még csak hatodikos. Akkor a mi iskolánk tanulói vezették a menetet, ami szokás szerint a Kossuth tértől – akkor Május 1. tér – indult, és a Tengerész szobra előtt felállított tribünnél ért véget, ahol a kommunista fejesek várták a kivezényelt népet. A felvonulás elején néhányan a kommunizmus jelképes nagyjait – Lenint, Marxot, talán még Husákot és Gottwaldot – ábrázoló transzparenseket emeltek a magasba, közvetlenül utánuk pedig az egyik diáktársammal mi vittük a menet első jelmondatos transzparensét. Nagy szél volt, belekapott a hosszú transzparensbe, mint egy vitorlába, és nagyon küzdöttem, hogy ne fújjon el. Valahogy azért elvergődtünk a tribünig, a pártvezetők megtapsolták az ifjú pionírokat, mindenki mehetett haza. Este apám megkérdezte: no és mit írtak arra a transzparensre? Mittudomén – válaszoltam, és cinkosan összeröhögtünk.

Mint sok más szlovákiai magyar család, otthon mi is a magyar tévét néztük, Magyarországon pedig már évek óta lazult a kommunista rendszer, ’89-re pedig gyakorlatilag megbukott. Valahogy tudtuk, csak idő kérdése, és nálunk is vége lesz. Ez látszódott egy ’89 szeptemberi kis történetből is, amikor néhány osztálytársammal egy raktárat takarítottunk iskolánkban, munkára nevelés órán. Forgolódtunk a kis helyiségben, amikor valamelyikünk egy összecsavart falitérképpel levert egy mellszobrot. Lenin volt az, gipszből készült, és ripityára tört. Rövid tanakodás után döntöttünk: összeszedtük a maradványokat, egy rongydarabba csomagoltuk, és nemes egyszerűséggel kidobtuk a nagy udvari szemetesbe. Küszöbön volt a változás: már az is mutatta, hogy Lenin egy raktárban porosodott, az meg főleg, hogy soha senki nem vette észre, hogy Leninünk kukában végezte.

Két hónap múlva megbukott a rendszer. Nem véletlen, hogy a magyarországi események hatására (is) erős szlovákiai magyar segédlettel. Gyerekként drukkoltam én is, otthon háborogtunk a prágai vízágyúzáson, de túl mélyen nem érintett. Anyám hetente Prágába vonatozott, hogy „forradalmárkodjon“. Mesélte, hogy miért, kikkel tárgyaltak, de nem nagyon értettem. Még a komáromi utcákon, gyerekként is érezni lehetett a felbuzdulást, később a tévében mindenki kulcsot csörgetett, az emberek felszabadultak, élvezték a csodát, és még nagyobb csodára vártak. Apám, aki mindig háttérből figyelte a politikai történéseket, először és utoljára politikai jellegű kezdeményezésre ragadtatta magát. Valamikor decemberben két kollégájával egy nagy transzparenst függesztettek ki a járásbíróság lépcsőfeljárójában, mellyel Ceausescu ellen tiltakoztak – Romániában akkor még hatalmon volt a diktátor és a Securitate, a mozgolódó erdélyi magyarok ellen pedig emberéleteket sem kímélve léptek fel. Szinte mindenki aláírta a tiltakozó faliújságot. Az erdélyi magyaroknak közben segélycsomagokat küldtek a járásból, a színházi gyűjtőpontnál pedig pont anyám koordinálta a szállítmányokat.

Fél évvel később Václav Havel komáromi látogatásakor is ott voltam, amikor a Hajós üzletközpont erkélyéről szólt a többezres tömeghez. Emlékszem, többen dicsérték a demokratikus Csehszlovákia elnökét, aki, lám, hozzánk magyarokhoz is eljött. Ekkor még mindig sokan várták a csodát.

Ami sajnos nem jött el. Azóta már tudjuk, a ’89-es emelkedett hangulatot óriási csalódás követte. Az eufória elmúlt, a régi kommunista szemlélet, 40 év rossz beidegződései megmaradtak. Nehéz ezeket teljesen levetkőzni, azonban úgy egyenesen lehetetlen, hogy a kisebb-nagyobb pártvezérek, besúgók, a kommunista elit is átmentette magát a demokratikus keretek közé. Nem történt teljes rendszerváltás.

Egy biztos: az elmúlt közel 30 évben nem volt olyan esemény, ami akkora hatással lett volna az emberekre, mint a bársonyos forradalom. Akkor szinte minden torok éljenzett és az emberek testvérként tekintettek a másikra.

Csaba Ádám