Miért keres többet ugyanazért a munkáért egy németországi szalagmunkás, bolti eladó vagy tanár, mint egy szlovákiai? Hogyan függ össze egy ország termelékenysége, technológiai fejlettsége és munkanélkülisége a dolgozók bérével? Miért érdemes az oktatást és a felnőttképzést fejlesztenünk? Megvizsgáltuk, miért keresünk kevesebbet, mint egy bécsi vagy egy pozsonyi, és azt láttuk, hogy bár a gazdasági felzárkózás reménye él, a nyugat-európai bérszintig hosszú út vezet.

Nyugat mint példakép

A Lidl Szlovákia üzletlánc októbertől a már korábban ott dolgozóknak átlagosan 5, új alkalmazottainak kezdő fizetését pedig 23 százalékkal emelte meg. (Ez utóbbi Komáromban ma bruttó 652 eurót jelent.) A mint-egy 4000 szlovákiai munkavállalónak állást adó, Szlovákiában 124 üzletet működtető német üzletlánc jó példa a Szlovákiában zajló folyamatokra, ugyanis – ha nem is a Lidlnél tapasztalható ütemben, de – a bérek lassú emelkedésével találkozhatunk a szlovák gazdaság más területein is. Az elmúlt egy évtizedben a magánszférában dolgozók órabére az EU-ban csak Romániában és Lettországban nőtt nagyobb mértékben, mint Szlovákiában. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az idén országosan 10 százalék alá csökkent a munkanélküliség, a minimálbérek évről évre növekednek (jövőre elérheti a 435 eurót), a szlovákiai átlagbérek pedig az év végére meghaladhatják a 900 eurót, akár elégedettek is lehetnénk.

Hogy mégsem vagyunk azok, annak leginkább az az oka, hogy nekünk, akik valamikor a vasfüggöny innenső oldalán éltünk, semmi sem volt fontosabb a rendszerváltáskor, mint felzárkózni a nyugati fejlett országokhoz. Elérni fejlettségi szintjüket, és olyan működő társadalmat kiépíteni, amelyben nemcsak mi magunk, hanem a munkánk és annak eredménye is (anyagi és szellemi) megbecsülésnek örvend. A fejlett nyugattal való összehasonlítás azonban még csaknem harminc évvel a rendszerváltozás után is fájdalmasan riasztó képet mutat – különösen akkor, ha az életszínvonalat a bérek nagyságával mérjük. Egy osztrák bolti eladó közel 2 000 eurót keres, egy svájci pedig még ennél is többet, havi 4 000 frankos (azaz 3 700 eurós) bruttót is zsebre tehet – legalábbis a Lidlben. Nem vagyunk eléggé szorgalmasak? Nem dolgozunk eléggé keményen? Vajon mi állhat a nagy bérkülönbségek hátterében?

Nem az számít, milyen keményen dolgozunk

A válasz meglehetősen idegenül, ugyanakkor egyszerűen hangzik: a modern piacgazdaság szabályai szerint a bérek nagyrészt az ország termelékenységétől függnek. Vagyis attól, hogy egy munkaóra alatt mennyi megtermelt jövedelmet (GDP-t, gazdasági értéket) vagyunk képesek előállítani. Ha többet, magasabbak a bérek, ha kevesebbet, alacsonyabbak. S ebben – bármilyen furcsa is leírni – nem, vagy csak csekély mértékben játszik szerepet az, hogy mennyit és milyen keményen dolgozunk. Úgy is fogalmazhatnánk: nem a mennyiség, hanem a minőség számít, a minőséget pedig gyakran nem a munkavállaló szorgalmán, hanem a munkakörülményeken, az előállított termék értékén „mérik”. Szlovákia a 2015-ös adatok szerint egy munkaóra alatt csaknem 40 dollár értékű gazdasági értéket termel ki, ezzel azonban csak az uniós mezőny második felében helyezkedik el. Nem meglepő tehát, ha a bérek rangsorában is hasonló pozíciót foglalunk el, ez pedig azt jelenti, hogy gazdasági teljesítményünkkel nagyjából összhangban lévő jövedelmet kapunk. Ha nem így lenne, és a béremelkedés hosszú távon gyorsabb növekedést mutatna a termelékenységnél, az az ország versenyképességének romlásával, és végső soron államcsőddel fenyegetne. A termelékenység tehát kéz a kézben jár a fejlettséggel, de vajon mitől fejlettebbek a nyugati országok, mint a kelet-közép-európaiak?

Mivel tudnak többet nyugaton, mint mi?

Azt, hogy mi befolyásolja egy ország termelékenységét, a szakemberek leggyakrabban az adott ország (vagy régió) tőkeerejével, a termelés technológiai fejlettségével, a magasan képzett munkaerővel, valamint az intézmények (állami szabályozás, oktatás, jogrend, és -biztonság) hatékony működésével magyarázzák. A probléma az, hogy Szlovákia nemzetközi összehasonlításban ezek egyikében sem jár az élen – különösen nem a komáromi régió, amely a különböző gazdasági mutatószámokban (átlagbérek, munkanélküliség, GDP) általában valamivel az országos átlag alatt szerepel. Persze vannak hátrányosabb helyzetben lévő járások is, ám ettől még tény: Pozsony ma a gazdaság számos területén kedvezőbb béreket kínál Komáromnál. Árulkodó adat, hogy 2015-ös statisztikák szerint Nyitra megyében óránként csaknem egy euróval kerestünk kevesebbet, mint a fővárosban. A béreket ráadásul meghatározza a munkanélküliség is: ha minél több a munkanélküli (márpedig a Komáromi járásban kétszer annyi, mint Pozsonyban és környékén), a friss állásokért nagyobb a verseny, így a munkáltatónak elég kevesebb bért ígérnie.

Hol maradtunk le?

A kérdésre Gyurián Norbert közgazdász szerint egyértelmű válasz adható. Véleménye szerint a tényt, hogy Nyugat- és Kelet-Közép-Európa az utóbbi ötven évben más feltételek mellett fejlődött, nem lehet figyelmen kívül hagyni. „Míg mi a szocializmust építettük, addig Nyugaton a piacgazdaság elvárásai szerint fejlődött a gazdaság. Ez azt jelentette, hogy azt termelték, amire valóban volt kereslet, nem pedig azt, amit a politikusok megszabtak, vagy amit a központ, Moszkva meghatározott. Ez jelentősen befolyásolta a nagyvállalatok működését” – véli Gyurián, aki szerint a vasfüggöny lehullása után a hazai vállalatok a megszokott termelési szabályszerűségeken nehezen tudtak változtatni, ami az új körülményekhez való alkalmazkodást igencsak lelassította. Így történhetett meg, hogy amikor a kevés tőkével rendelkező volt szocialista országok megnyitották piacaikat, már jelentős versenyhátrányban voltak a nyugati államokkal szemben. Ráadásul – ahogyan korábban több szakértő is rámutatott – a termelés technológiai fejlettsége (nem volt elegendő pénz a hatékonyság növelésére) és a képzett munkaerő (évtizedekig nem olyan szakembereket képeztünk, akikre szükség lett volna) tekintetében is jócskán elmaradtunk az elittől. Sokan a rendszerváltozáskor abban bíztak, hogy a felzárkózás kulcsa a külföldi működő tőke bevonzása lehet, ám az elképzelés tévesnek bizonyult: a vágyott fejlettségi szintet – mivel zömében csak összeszerelő üzemek érkeztek – nem értük el. Nem is érhettük el, hiszen az előrelépéshez erős hazai iparra és stabil szolgáltatói szektorra van szükség.

Van-e esély a felzárkózásra?

Gyurián Norbert szerint mindenképpen. A közgazdász ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy ez nem megy az egyik napról a másikra. „Jóslatokba bocsátkozni nehéz, hiszen már eddig is nagyon sok becslés született, hogy a jövedelmek és a gazdasági fejlettség tekintetében mikor érhetjük utol a nyugati államokat, ám egyelőre ezek egyike sem bizonyult helyesnek” – jegyzi meg. Gyurián az állam minimális koncepcióját vallja, ám az állam közvetett módon (a kedvező vállalkozói környezet kialakításán, a jó adópolitikán, a korrupciótól mentes politikai rendszer kiépítésén, az állami bürokrácia és a munkáltatói járulékok csökkentésén keresztül) is jelentős szerepet vállalhat a felzárkózásban.

Ma már a szakemberek nagy része egyetért azzal is, hogy hosszú távon a gazdasági felzárkózás nem képzelhető el az oktatásügy és a felnőtt- és szakképzési rendszer megreformálása nélkül. Az eddigieknél jóval többet kellene az oktatásra áldozni, hiszen amíg nem rendelkezünk magasan képzett munkaerővel, addig hiába is várjuk, hogy újabb munkahelyek létesüljenek az országban – érvelnek a szakértők. Az persze, hogy a költségvetésből mennyi jut az iskolaügyre, a kérdésnek csak az egyik része. Szükség lenne egy olyan oktatásügyi stratégiai tervre, amely a rövid és hosszú távú célkitűzéseket egyaránt tartalmazza. Valamint arra is, hogy az állam megnövelje saját szerepét a felsőoktatási képzések átalakításában úgy, hogy ezzel az egyetemek autonómiáját ne csorbítsa. Az utóbbi évtizedekben például túlkínálat alakult ki a társadalomtudományi képzésekből kikerülő, friss diplomával rendelkezőkből, miközben a jól képzett szakmunkás egyre kevesebb. Ezt a problémát orvosolná a német mintára beindított duális képzés, amely ugyan még gyerekcipőben jár, de előnyei világosan láthatók. A tanintézmények és a vállalkozások szoros együttműködésére épülő képzési formában az iskolák első kézből értesülhetnek a hiányszakmákról, így ennek az ismeretnek a birtokában hirdethetik meg képzéseiket. A tanulók pedig ennek köszönhetően piacképes tudásra tehetnek szert. Az oktatásba, a kutatásfejlesztésbe történő beruházás elsősorban azért kulcskérdés, hogy ne csak Nyugat-Európa összeszerelő műhelyeként emlegessenek bennünket. Hogy ne csak az olcsó és alacsony hozzáadott értékkel bíró munkaerőt igénylő beruházások számára legyünk vonzóak. Hogy mi magunk teremtsünk versenyképes, innovatív vállalkozásokat, hiszen növekvő béreket csak ezek képesek kínálni.

(lm)