Nem felejtem az idősödő, testes asszonyság szemét. Mekkorára tágult, amikor azt súgtam: „Vedd meg még azt a két halat, lesz rá pénzed”. Körülnézett a fenyőágakkal és villogó égőkkel díszített hatalmas boltban, ki szórakozik vele.

Engem ő sem láthatott.

A hatalmas akváriumba pislantott. Ó, ezek a pompás halak! A pikkelyük szerencsét hoz. Lassan elővette a pénztárcáját. Belesápadt, amit látott. Háromszor annyi pénz volt benne, mint amennyit indulás előtt beletett.

Még most is látom a kislányt, akinek végigsimítottam aranyhaját, úgy suttogtam: „Mondd meg apának, az ezüstfenyőt válassza, olyan karácsonyfátok még sosem volt”.

Honnan is láthatott volna?

Állt a kislány, nem tudta eldönteni, sírjon, vagy mosolyogjon, azután kacagva futott édesapjához, és rámutatott a legszebb ezüstfenyőre. „Drága lesz az, lányom”. Hallottam a férfit, de a kislány egyre csak hajtogatta, neki az a fa kell. A férfi a farzsebébe nyúlt, belenézett a pénztárcájába, és majdnem eldobta. Négyszer annyi volt benne, mint tegnap este.

Emlékszem, hogy csuklott egyet a kamasz, amikor két haverjával a pénzt számolták a diszkózenétől hangos üzletben, jut-e még egy üveg pezsgőre. „Legfeljebb a bátyám az idén szomjas marad”. Röhögtek az italoktól roskadozó pult előtt.

Ők sem láttak, tudom.

A srác azt hitte, társai ugratják őt. „Vegyél a polcról négy üveggel! Ki tudod fizetni.” Valahogy így súghattam. „Hé, srácok, ez nagyon nem okés!” Mordult az ifjú, a másik kettő összehúzta a szemöldökét. „Mennyi pénzed is van, haver?”. Kérdezte a magasabb, mire a kamasz kinyitotta pénztárcáját, és csuklott egyet. „Öcsém! Ennyi pénzem sosem volt” A három kamasz összenézett.

Jaj, boldog idők!

Majd, ha már tudják az emberek, lélek nélkül semmit sem ér a pénz.

Szív nélkül nincs ünnep.

Mert az eladónő szív nélkül dobja csak a számlát a vevő után, mint kutyának a csontot, s zár be a zöldséges fél órával azelőtt, mint ahogy kiírta egy hatalmas papírra. S csak szív nélkül áll az egyik ember a másik elé, s tolong, lökdösődik a sorban. Ahogyan legutóbb a bábszínházban, mikor a kis helyen összezsúfolt tömeg éppen Szűz Máriát (karján a kisdeddel) nézte.

Zene kéne és boldogság. Mondjuk egy fuvola.

Egyszer csak azt figyelnék a téren sétálók, egy fuvola ereszkedik alá, mert nem látnának, és hallgatnák a fenséges dallamot. Táncolni kezdenének körben, egyre szilajabban, és nem tudnák abbahagyni a körtáncot, csak ha nevetnének.

Azután boldog lenne a város.

Hogy hol jártam még? Elmesélem.

Itt egy szerelmes lányt biztattam, összejön a szerelmével. Délután már a moziban ültek. Ott egy hölgynek üzentem, kettőt fordul, és lefogy. Este már a barátnőinek sikoltozott a telefonba. Amott egy férfival tudattam, persze, láthatatlanul, mit nyomjon meg, ha három egyforma cseresznyét szeretne a játékgépben. Óh, ha tudnák, lélek nélkül mindez semmit sem ér! Szív nélkül nincs ünnep!

És most itt, ezen a padon ülve a parkban, leeresztett szárnyakkal, ezt a békésen szuszogó, pirospozsgás arcú embert figyelem, ahogy ebben a kopott kabátban, kezeit a homloka alá tolva alszik. Csak annyit kívánok, álma reggel véget érjen, és induljon az új napba!

Ajándékul, Jézuskának.

Bárány János