110 éve született Selye János, a XX. század egyik legkreatívabb tudósa. Nevét viseli a komáromi egyetem, a magyar gimnázium és a dél-komáromi kórház is. De vajon ismerjük-e igazán? Mit jelentett számára Komárom? Hogyan jutott el a stresszelmélet kidolgozásáig? Miért nem kapott Nobel-díjat, miközben akár többet is megérdemelt volna? Selye János nem mindennapi kutatói életpályájának legfontosabb fejezetei.

János vagy Hans, esetleg Hanzi?

Selye János 1907. január 27-én született – az általános vélekedésekkel ellentétben nem Komáromban, hanem Bécsben. Azonban az osztrák fővárost, ahol apja ekkor ezredorvosként teljesített szolgálatot, hamar elhagyta, és kétéves korában családjával Komáromba költözött. Osztrák édesanyja a középosztálybeli Langbank családból, apja, Selye Hugó pedig a Trencsén vármegyei Pruszka községből, több generációs magyar orvoscsaládból származott. Az osztrák-magyar vegyesházasság a korban (az Osztrák-Magyar Monarchia idején) nem számított ritkaságnak – különösen polgári körökben. A Komáromban magánrendelőt nyitó apa ugyanakkor ügyelt arra, hogy az anyjával német nyelven beszélő kis Hanzi (gyermekkorában így szólították Selye Jánost), magyar és keresztény nevelést kapjon. S bár később igazi világpolgár lett, és az egész világon Hansnak szólították, ha Magyarországon járt, a János keresztnevet használta, s élete végéig tökéletes, akcentus nélküli magyarsággal beszélt.

A keresztény neveltetés egyébként különösen érdekes a Selye család életében, hiszen az apai nagyapa, Dr. Schleisinger Samu zsidó vallású volt. Selye Hugó minden bizonnyal felesége, a római katolikus vallású Maria Felicitas hatására keresztelkedett meg, s nevét is ekkor cserélhette Schleisingerről Selyére. A római katolikus hitre való áttérés őszinteségét bizonyítja, hogy Selye Hugó fiát, Jánost nem a Selye-család Deák utcai (a mai Határőr utca) lakásának szomszédságában található elemi iskolába, hanem a jó pár sarokkal arrébb lévő egykori jezsuita fiúiskolába íratta. Innen került aztán a komáromi Bencés Gimnáziumba, amely 12 évvel Selye János halála után, 1994-ben felvette a világhírű kutató nevét.

A családi tradíciókkal szemben

Selyét szülei szigorúan nevelték, ennek ellenére – oly sok tudóshoz hasonlóan – nem volt jó tanuló: bizonyítványai tele voltak rossz jegyekkel. Az egyik évben például történelemből, latinból és magyar nyelvből is csak közepesre vizsgázott – csupán magaviselete volt kiváló. Mégsem számított átlagos gyereknek, a Deák utcai ház pincéjében ugyanis már ekkor kísérleteket végzett. Először kutyákon szeretett volna kísérletezni, ezért apja közbenjárására a városnál kérvényezte, hogy a környék kóbor kutyáit ajánlják fel számára. Pólony Béla, a később jó nevű, megbecsült komáromi bőrorvos, aki tagja volt a városi tanácsnak, hallani sem akart a dologról. Mivel azonban Selye János apja asszisztenseként dolgozott, ki kellett találnia valamit. Azt ajánlotta a fiatal Selyének, miért nem próbálkozik inkább fehér patkányokkal, melyeket kimondottan erre a célra tenyésztenek. Később, a már világhírű Selye egész életét végigkísérték a patkányokon végzett tudományos kísérletek, nem csoda, hogy egyik, évtizedekkel később Pólony Bélának írt levelében meg is jegyezte: a patkányok tették őt világhírűvé.

Ez persze csak egy tréfás megjegyzés, Selye ugyanis kivételes személyiség volt – kivételes intellektussal. Egykori tanítványa, a Kaliforniai Egyetem professzora, Y. Tache szerint „döbbenetesen nagy befogadóképességű és enciklopédikus memóriája, a kíváncsisága, az érdeklődésre számot tartó témák széles köre, mélysége, valamint ezek tanulmányozásába fektetett energiája miatt” valósággal csodálták őt. Érettségi után – az ekkor már hat nyelven beszélő – Selye a prágai Német Egyetem Orvosi Karára jelentkezett. Itt kötelezte el magát végleg a tudománnyal és a kutatói pályával. „Bennem 18 éves korom óta, mikor felvettek az egyetemre, lobogott a tudásvágy, a tanulás és kezdettől a kutatás szenvedélye” – írta később. Döntését, hogy nem gyakorló, hanem kutatóorvos lesz, apja eleinte nem nézte jó szemmel. Azt szerette volna, ha fia követi a családi hagyományokat, és az egyetem elvégzése után hazatér, és orvosi praxist nyit. Selye azonban eltökélt volt, így apjának meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy fia kutatónak készül – azt azonban nem is sejthette, hogy a XX. század egyik legtöbbet emlegetett és idézett magyar tudósa lesz.

Egy történelmi cikk születése

Selye életében az 1931-es év hozott újabb jelentős fordulatot, ekkor indul ugyanis útnak a tengerentúlra: a Rockefeller-ösztöndíjnak köszönhetően előbb a marylandi Johns Hopkins Egyetemen, majd a montreali McGill Egyetemen kutat. Kanadában aztán új otthonra lel, itt alapít családot, itt születnek gyermekei, munkája (és az általa alapított montreali kutatóintézet) élete végéig ide köti. Mindössze 29 éves, amikor 1936-ban a Nature tudományos lapban publikálja azóta is legtöbbször idézett, történelmi jelentőségűnek számító cikkét a stressz jelenségéről – amit aztán 50 évig kutat. Cikkében a szervezetnek azt a – nem fajlagos – reakcióegyüttesét írja le, amivel az élő organizmus mindenfajta, egyensúlyát megzavaró külső körülményre reagálni szokott. A jelenségnek, mely Selyét egy csapásra ismertté tette, először az általános adaptációs szindróma nevet adta, s csak hosszas vívódás után nevezte el stressznek.

A köznyelvben a stressz mindennapos idegfeszültséget jelent, Selye kutatásai azonban rámutattak, hogy ez életünk természetes velejárója és egyúttal számos betegség előidézője is. Megfigyelte, hogy az élőlény az őt ért megterhelésre általános vészreakcióval reagál. Vagyis azt, hogy szervezetünk a legkülönbözőbb stresszorokra, azaz a stresszt előidéző tényezőkre azonos biokémiai változásokkal válaszol. Bebizonyította azt is, hogy a szervezet alkalmazkodóképessége véges és kimeríthető: a túl erős, vagy hosszan tartó, többszörösen ismétlődő stressz nem tartható fenn sokáig: betegségek okozójává válhat, és súlyosan károsíthatja szervezetünket – akár halált is okozhat. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a stressz önmagában nem káros. Már csak azért sem, mert bármilyen életjelenség stresszt hív elő – nélküle nincs élet. Mindig stressz alatt vagyunk, akkor is, amikor alszunk. Selye szerint a stressz elkerülése helyett arra kell törekednünk, hogy szervezetünket megtanítsuk alkalmazkodni az állandóan változó hatásokhoz. „A stresszmentes állapot a halál. (…) Nem a stressz öl meg, hanem az, ahogyan reagálsz rá“ – mondogatta Selye.

A biológia óriása

„Nem az a lényeg, hogy valamit elsőnek lássunk meg, hanem az, hogy szilárd kapcsolatot teremtsünk az előzőleg megismert és az eddigi ismeretlen között. Ez a tudományos felfedezés ábécéje” – vallotta Selye János, akinek rendkívüli szellemi munkabírását kollégái, tanítványai valósággal csodálták. Tudományos munkáit 1700 közleményben és 40 könyvben adta közre. „Rendkívüli megfigyelőkészsége, intuitív érzéke, és szinte teljesen nyitott gondolkodásmódja olyan váratlan felfedezésekhez vezette, amelyek sokkal különlegesebbek voltak, mint a szigorú logika alapján készült terveknek köszönhető kutatások eredményei. (…) Legfontosabb felfedezései közül számosat a véletlennek köszönhetett, annak a véletlennek, amely – Pasteur megfogalmazásában – csak a ‘felkészült elméknek’ kedvez“ – írta közeli munkatársa, A. Robert a tudós professzorról.

Selye valóban „felkészült elmének“ számított: napjait percnyi pontossággal beosztott terv szerint élte. Vasárnaponként, sőt nem egyszer még karácsonykor sem mulasztotta el a laboratóriumi munkát. „Álomtól a felfedezésig“ c. könyvében leírja, hogy minden egyes nap ötkor kelt, jéghideg fürdőt vett, majd a torna és a reggeli után fél hétkor már az intézetben dolgozott, melyet csak késő este hagyott el.

Selye azonban nemcsak a stresszről alkotott új elmélettel szerzett magának hírnevet, számos más területen is üttörő jelentőségű és kimagasló eredményeket ért el. Tanulmányozta a trimbózisos-vérzéses jelenségeket, a különböző eredetű szívbetegségeket, és a katatoxikus szteroidokat, létrehozta számos betegség (például a korai öregedés) állatkísérletes modelljét, feltárta bizonyos sztereoidok anesztetikus tulajdonságait, kidolgozta a máj részleges eltávolításának technikáját, valamint kidolgozta a biológiai és orvosi szimbolikus rövidítések rendszerét. „Ha eredményei közül kiemelnénk a stresszelméletet és csak a többit vennénk tekintetbe, akkor is a jelentős kutatók és jelentős gondolkodók között kellene számon tartanunk” – írta róla Csaba György, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Biológiai Intézetének egykori igazgatója.

Korának egyik legnagyobb hatású biológusának tekintették – nem véletlen, hogy csaknem tíz éven át jelölték orvosi Nobel-díjra. Több kollégája szerint Selye számos felfedezéséért is megérdemelte volna a rangos díjat, s hogy ezt mégsem kapta meg, csak azzal magyarázható, hogy szerteágazó kutatásai az ítészek kategorizáló gondolkodásába nem illettek bele.

„Szervusztok! Hazajöttem!“

Selye először 1960-ban tért haza Magyarországra. Az időközben Komáromból Budapestre költöző szülei ekkor már nem éltek. Édesapja a harmincas években halt meg, édesanyja pedig az 1956-os forradalom áldozata lett: egy eltévedt puskagolyó sebesítette meg, sérülésébe pedig pár napon belül belehalt.

A hatvanas években aztán még kétszer jön Magyarországra – Budapest mellett több vidéki városba is eljut, ahol nagy sikerű előadásokat tart. Könyveinek dedikálására tömegek gyűlnek össze. „Magyarságomra büszke vagyok, anyanyelvemet olvasással igyekszem ápolni, s valahogy úgy vagyok ezzel, hogy az első gyerekem után még három született, de azokat sem tudtam jobban szeretni, mint az elsőt. Kanadát sem jobban, mint Magyarországot“ – vallotta meg egy interjúban. Ragaszkodását szülőföldjéhez, a magyar kultúrához mi sem jelzi jobban, mint egyik előadásának nyitó mondata, amikor a „szervusztok, hazajöttem!“ szavakkal köszöntötte hallgatóságát. Tréfásan-komolyan utalva a trianoni békeszerződés következményeire, többször is kijelentette: „Sosem hagytam el Magyarországot, Magyarország hagyott el engem.“

A hetvenes években felmerült végleges hazatelepülésének gondolata is, ám ez végül meghiúsult – Magyarország ugyanis nem tudta vállalni hatalmas könyvtára hazaszállításának költségeit. 1961-ben ellátogat Pozsonyba is, arról azonban nem tudni, hogy Komáromba valaha is visszatért volna. Egy jelentős amerikai tudományos díj átvételekor mondott köszöntőjéből azonban kiderül, élete végéig meghatározó maradt számára a város, ahol fiatalságának nagy részét töltötte: „Ha visszanézek, a múltból egy komáromi fiú néz felém: orvosi-őrnagyi egyenruhájában apám, a Bencés Gimnázium vaskapujából pedig Bognár Cecil tanár úr integet utánam elindulóban, külföldi egyetemek felé.“

Kiállítás Selye életéről, tudományos pályájáról

Selye János születésének 110. évfordulója alkalmából „Az izgalom biológiája. Selye János, a stresszelmélet felfedezőjének emlékkiállítása“ címmel április 21-én nyílt kiállítás a komáromi Duna Menti Múzeumban. A szeptember 9-ig megtekinthető tárlat nemcsak Selye tudományos munkásságát és a stresszelmélet felfedezésének körülményeit mutatja be nagy részletességgel, hanem a világhírű tudós életének komáromi szakaszáról is sok újdonságot és érdekességet közöl. A kiállítás, melynek kurátora Csütörtöky József múzeumigazgató, egyik nagy erénye, hogy a legbonyolultabb tudományos felfedezéseket is közérthetően mutatja be. A látogatók megtekinthetik Selye személyes tárgyai közül boncoláshoz használt nagyítószemüvegét, érettségi bizonyítványát, leveleit, valamint magyar, szlovák és cseh nyelven megjelent könyveit is.

Langschadl Mátyás