Így éltek és dolgoztak a csizmadiamesterek – Podhorny Lukovics Márta emlékei.
Lukovics József volt Komárom utolsó csizmadiamestere, aki a második világháborút követően, a kommunizmus alatt az édesapjával a legtovább kitartott e mesterség mellett. Műhelyének berendezése eredeti formájában megtekinthető ma is a Zichy-palota emeletén berendezett kiállítás részeként. A csizmadiamester lánya, Podhorny Lukovics Márta néni ma már 90 éves, de a Delta kedvéért eljött a múzeumba, vállalva a lépcsőzést és a fájó lábai számára megterhelő egyéb akadályokat. Megható volt látni, ahogy az üveg mögötti egykori műhelyüket nézte.
• Az előbb a szerszámokkal teli asztalra mutatott.
– Az volt a pangli. Körbeülték az inasok. Mindig volt két inasa a nagypapámnak meg az apukámnak, és két segédjük is volt. Még a nevükre is emlékszem! Volt a Tóth Lajos, a Sztankó Ferenc elhordta a munkát haza, azután volt a Szépe Laci Gútáról, a Csölle Karcsi Keszegfalváról. Dolgos inasok voltak. Az udvarban, egy különszobában laktak, és ott kosztoltak. A nagymamámnak ezért volt egy cselédlánya is, egyedül nem győzte volna. Télen rengeteget dolgoztak, akár hajnaltól éjfélig. Azon a valkológépen is.
• Mire szolgált?
– Azzal hajlították meg az oldalvarrott csizmához a bőrt. Úgy emlékszem, több napig benne volt a bőr, hogy olyan alakot kapjon és meglegyen a feje. A karosgép is itt van. Erre rá kellett húzni a csizmát, úgy varrták. Azután a sámfán sámfázták ki a csizmát. Vizes ruhát raktak rá, a felsőrészt megcsinálta a nagybátyám, utána a nagypapa vagy apuka kiterítette a bőrt, és három-négyféle vászonnal, utoljára bőrrel, csirizzel rétegezték, majd ráhúzták a sámfára, úgy keményedett meg a csizma.
• A szerszámok nevére is emlékszik?
– Hogyne! Az ott a kerekítő, ez a kármentő, amaz a bumma, a pecsételő, amivel a cégjelzést pecsételték a csizma szárába. Van még itt dikics, ár, harapófogó, csontkés, suszterkalapács, és kötény is lóg a falon. Abba a sarokban álló nagy ládába rakták a csizmákat, amikor vásárra vitték, és ez alatt a nagy ponyva alatt árulták. Gyermekkoromban, de sokszor bújtam be abba a ládába!
• A csizmadiák esetében hogyan alakult a szezon? Nyáron nem hordtak csizmát az emberek. Akkor mit csináltak a mesterek és az inasok?
– Raktárra dolgoztak. Volt két szoba, amit munkaszobának hívtunk. Most nem látok itt olyan rudakat, amiken lógtak a csizmák. Harminc-negyven pár csizma volt mindig raktáron. A környékre hordták a vásárokba. Eleinte fuvarosokat fogadtak, akik lovas kocsival vitték őket, később autót fogadtak, úgy mentek a nagy vásárokba az apukám meg a mamám, a nagypapa és az inasok itthon maradtak, esetleg egyet elvittek segíteni. Volt, amikor jó volt a vásár, máskor kevésbé, de a törzskuncsaftok mindig várták őket.
• Milyen színű csizmákat árultak?
– Csak fekete csizmát, viszont különböző bőrökből. Volt bokszbőr, zsírosbőr meg a sevró (chevraux). Ez volt a legfinomabb bőr, az ebből készült csizmát nagy ünnepeken viselték. És különbözőek voltak a fazonok is: görbeszárú, egyenesszárú, oldalvarrott. Minden falunak más volt az igénye. Az emberek olyan csizmát rendeltek maguknak, amilyet ott volt szokás viselni.
• A legszebb csizma bizonyára Márta nénié volt.
– Nem volt csizmám, városon nem hordták. Abban az időben csak a falusiak viseltek csizmát. Csak félcipőm volt. Apukán ugyan megcsinálta, de a világon ránk jutott a legkevesebb ideje. Általában Úrnapon kaptam félcipőt, télre pedig egy fűzős cipőt.
• Elismert mesteremberek voltak Komáromban a csizmadiák?
– Kalapot emeltek előttük az utcán, mire ők is ugyanígy köszöntek vissza. Elegánsan jártak, és tartották egymással a kapcsolatot. A vásárokra is összefogott egy-két csizmadia, és közösen szállították a ládákat. Nagyapám volt a csizmadia társulás elnöke, a tagok között volt Balogh, Jastrabsky, Ivanics, Lelkes, Lesi. Még arra is emlékszem, melyikük hol lakott.
• Meddig készített csizmát az édesapja?
– A háború után megszálltak bennünket az oroszok, akkor elvették a magyarok iparengedélyét. Az apukám is becsukta a műhelyt, csak feketén lehetett dolgozni. Akkor még volt anyaga régebbről, később már nem kapott kiutalást. Abban az időben háromszor volt pénzbeváltás, a pénzünk elveszett a bankban. Nehéz idők jártak, valahogy mégis megéltünk. Amikor rendeződött a politikai helyzet, ismét kapott az apukám kiutalást, igaz Tapolcsányba kellett menni kiváltani. Egy bőröndnyi anyagot kapott. Nyolcvanhárom éves koráig dolgozott. Akkor már csak javította a csizmákat, nem készített új darabokat.
• Márta néni járt már a múzeumban korábban is, a műhelyüknél?
– Nem is egyszer. Jó feleleveníteni az emlékeket. A múlt éjjel is álmodtam a műhellyel, nem tudtam aludni, azon törtem a fejem, mit mesélek majd maguknak.
Bárány János