Egykori kollégánk, a KFC nagy szerelmese, Böröczky József 1995-ben a Komáromi Lapok hasábjain a helyi labdarúgás egyik legkimagaslóbb egyéniségének, példaképnek titulálta, és nem is járt messze a valóságtól, sőt! Az idősebb generáció elmondása szerint sokan azért is jártak ki a Duna-parti csapat mérkőzéseire, hogy az ő „táncát” láthassák. Az egykori kilences még mindig aktív, ezúttal viszont már az új nemzedéket neveli, az ifjú lila mezes focistákkal pedig rendre jó eredményeket ér el. Nagy Jenő most volt 70 éves. Születésnapi interjú.
• Még hetvenévesen is lehet élvezni az edzősködést?
– Igen, de nagyon fontos, hogy a fiam itt van mellettem, és mindenben segít. A következő szezontól jómagam a legkisebbekkel, vagyis az U9-esekkel fogok foglalkozni, akik 2011-2012-ben születtek, a fiam pedig az U11-esekkel. Nekik próbáljuk átadni az összes tudásunkat. Hála az égnek, jó egészségnek örvendek, és remélem, ez még sokáig így is lesz.
• Már a nyolcvanas évek végén is edzett gyerekeket. Meg tudná mondani, hogy mi a különbség az akkori fiatalok és a mostaniak között?
– Őszintén meg kell mondanom, sajnos a mostani gyermekek kényelmesebbek, és nem annyira kitartóak, mint annak idején. Tisztelet a kivételnek! Távol álljon tőlem, hogy bárkit is megsértsek, de érdekesség, hogy a falusi lurkók keményebben dolgoznak. A foci szempontjából az sem túl szerencsés, hogy akadnak, akik több sportágat is próbálgatnak egyszerre. Véleményem szerint ebből az következik, hogy egyikkel sem tudnak teljes mértékben foglalkozni. Persze sok múlik a szülőkön is, ők segíthetnek abban, hogy a gyerek végül eldöntse, melyik sportágat válassza.
• Vannak azért olyanok, akikkel a jövőben számolhatunk?
– 2012 után az U11-es csapattal többször is bajnokságot nyertünk. Néhány reménység is a pályán volt, közülük Lacza Alex, aki egy perbetei srác, ma már a Győri ETO U15-ös csapatában játszik, mellesleg a szlovák válogatottat is erősíti. Pelikán Rudolf a KFC U13-as csapatának, Németh Márk pedig az U15-s gárdának lett a csapatkapitánya. Lampert Zoltán ma már az U15 kapusa, de Pavlík Matej és Tóth Bence is ugyanennek a brigádnak az erősségei lettek. Volt köztünk egy lány is, Gaál Csenge, aki most már a második ligás női csapat tagja.
• Milyenek a körülmények a KFC berkein belül?
– Ilyen feltételek itt még sosem voltak, minden adott. Korábban akadt olyan időszak, amikor szinte mindent a szülőkkel kellett megvetetni, ezalatt a mezeket, a melegítőket, sportszereket értem. Most azonban a klub mindent bebiztosít számunkra. A pályák is rendben vannak, szóval nem panaszkodom, mert nagyon nincs miért.
• Mennyire motiválja az új stadion épülése?
– Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy meg szeretném érni. Fantasztikus előrelépést jelentene a komáromi foci számára, és bízom abban, hogy ki is lesz használva.
• Gondolom nem szükséges megkérdezni, hogy kijár-e a nagycsapat meccseire?
– Amikor éppen nincs kötelezettségem a saját gyerekeimmel, akkor mindenképpen ott vagyok a lelátón. Mindig ugyanott ülök, kicsit távolabb a tömegtől. A barátaim társaságában nézem a meccseket.
• Újabban örül annak, amit lát?
– Azért ülök külön, hogy ne mások véleménye befolyásoljon, és hogy kritikus szemmel tekinthessek a csapatra. Úgy látom, egy jó társaság van kialakulóban, és itt is fontos, hogy ezek a srácok minden támogatást megkapnak a vezetőségtől. Látok előrelépést a serdülők közt is, de szomorú vagyok amiatt, hogy a többségük eddig még annak ellenére sem jutott el a nagycsapatig, hogy Olejník edző főleg ősszel többüknek is lehetőséget adott. Ez egy nagy szívfájdalmam, de azért reménykedem abban, hogy előbb-utóbb saját nevelések is helyet kapnak a felnőttek közt.
• Miben különbözik a mai foci például a hetvenes évek labdarúgásától?
– Véleményem szerint az a foci technikásabb volt, ma viszont az erőnlét és a fizikum dominál. A régi korosztály nem tudná a maiakkal felvenni a versenyt, mégis azt mondom, az sokkal szebb korszak volt. Szerintem a szurkolóknak is jobban tetszett, hiszen akkoriban akár 3-4 cselt is be lehetett mutatni egy-egy támadásnál, ma viszont ez már szinte lehetetlen. Mégis, a mai labdarúgásban is van olyan, ami tetszik, például a gyorsaság és az eredményesség. Az is nagyon fontos, hogy akkoriban a csapatok 4-5 évig is együtt játszottak, mindenki ismert mindenkit, nem változott félévente a csapat névsor, és a játékosok is közelebb álltak egymáshoz, valamint a nézőkhöz.
• Mennyiben különböznek az edzések?
– Kádár Pista bácsi például a hetvenes évek elején egyfolytában labda nélkül futtatott minket, így építettük az erőnlétünket. Ma viszont már minden mozgást a labdával végezzük, hiszen fontos, hogy a focisták magas sebességen is tudjanak bánni vele. A gyerekeknél is a gyakorlatok 90 százalékát labdával végezzük. Mivel a legkisebbek korosztályában egy-egy mérkőzés kétszer 25 percig tart, ezért az edzéseken valamivel hosszabb ideig dolgozunk, nagyjából 75 percig. Ugyanakkor fontos, hogy minél gyakrabban játékban legyenek, ezért annyi tornán veszünk részt, amennyin csak lehet.
• Ezeket a tornákat pedig elég gyakran meg is nyerik…
– Így van, ilyenkor a szülőkkel együtt örülünk. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy ebben a korban az eredmény még másodlagos, ezért igyekszünk az összes gyereknek lehetőséget adni, folyamatosan rotáljuk az utazó keretet.
• Térjünk vissza a „régi szép” időkhöz! Gyakran nosztalgiáznak a haverokkal?
– Volt játékostársaimmal elég sokszor emlékezünk vissza a múltra, de ebben a korban ez már normális dolog. Azokkal, akik Komáromban laknak, elég gyakran találkozom. Dombi Jancsit, Csöbönyei Ferit, Molnár Ferit, Mauko Sanyit, Broczky Lacit és még Takács Tibit is ide sorolnám, akihez időnként szintén eljárok, mert szegény beteg, és nagyon nem mozdul ki otthonról.
• Megosztana az olvasókkal néhány rövid sztorit a pályáról? Hogy volt például a legendás jegygyűrűs história?
– Talán 1974-ben történt, amikor az egyik bajnoki mérkőzésen az ötödik percben észrevettem, hogy elveszett a jegygyűrűm. Fiatal házas voltam, így keresni kezdtem. Persze mindenki észrevette, hogy folyton a füvet bámulom, így meg is kérdezték, mi a baj? Én szépen el is mondtam, aminek az lett a következménye, hogy minden focista, aki a pályán volt, az én gyűrűmet kezdte keresni. Az edzőnk közben az infarktus határán volt, mert nem értette, mi történik a pályán. Nagyjából 15 perccel később Takács Tibi barátom kiáltott fel, hogy megtalálta a jegygyűrűt. Végül még a meccset is megnyertük, így dupla happy endnek örülhettem.
• A második ligában a reflektorokkal is megismerkedett…
– Amikor abban az osztályban voltunk, Kassán játszottunk, ahol életemben először villanyfénynél léptem pályára. El nem felejtem, Majoros Gyuri futott el a szélén, majd beadta a labdát, én pedig középen felnéztem, és a lámpa teljesen elvakított. Végül csodával határos módon a labda megtalálta a fejemet, amiből hatalmas gól lett.
• Mit szól ahhoz, hogy azok, akik még látták önt a focipályán, azt állítják, hogy sokkal inkább táncolt a labdával…
– Imádtam cselezni, az volt az erősségem. Talán ez tetszett nekik annyira.
• Hányszor volt gólkirály?
– Ezt már nem tudom megmondani, de sokszor. Főleg Molnár Ferivel váltogattuk egymást a góllövésben. Egyszer ő rúgta a legtöbbet, máskor meg én. Nagyon jól megértettük egymást a pályán.
• A kilences mez szinte összefort önnel…
– Így van, sőt, annak idején a polgármestertől, Ölveczky Feri bácsitól a Páva utcán a kilences bejárat kilences számú lakását kaptam. A mai napig ott lakom.
• A második ligában a második meccset 9:0-ra nyerték, utána pedig mégis a kiesés következett. Mi lehetett a probléma?
– Többek között egy sérüléshullám tizedelte a csapatot. Molnár Feri például egy héttel a bajnokság kezdete előtt eltörte a lábát, az ötödik fordulóban Dombi Jancsi is kidőlt, és a csapatkapitányunkat, Kecskés Zolit is elvesztettük. Az ő helyükre idegenlégiósok érkeztek, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az utolsó hat meccsünkön már én sem játszottam, hiszen megműtöttek. Ennek ellenére még így is sikerült a liga második legtöbb gólját megszereznem, szám szerint 15-öt.
• A múlt ezen része fájó lehet, de mi a helyzet a jövővel? Unokák?
– Van kettő is, az egyik éppen az U17-es csapat gólkirálya. Kováč Dominiknak hívják. A másik is focista, a KFC U11-es csapatát erősíti. Az ő neve Kováč Márk. Úgy tűnik tehát, hogy van, aki tovább viszi a családi hagyományokat. Érdekesség, hogy én sosem forszíroztam, hogy focizzanak, saját maguktól kezdték el.
• A felesége hogyan viszonyul a focihoz? Nyilván az együtt töltött évek alatt gyakran volt kénytelen önt nélkülözni…
– Megszokta már, hogy a hétvégeket egyedül tölti. Ilyenkor általában az unokákkal törődik, már persze amikor, nincsenek a focipályán.
• Indul vissza a stadionba?
– Természetesen. Ott érzem magam a legjobban, és várnak rám a gyerekek. Egész héten edzeni fogunk, kihasználjuk a nyári szünidőt. Remélem, hogy egyszer majd néhányukra közülük nagyon büszkék leszünk!
Kovács Gerzson Dávid
Böröczky József így emlékezett
Nagy Jenő 1960-ban került a Spartak kölyökcsapatához, nem felkészületlenül. Már előtte bizonyított. Az egyik komáromi grundon naponta több órát bűvölte a labdát, a bámészkodó felnőttek nagy örömére. Emlékszem, a környék minden gyerkőce Jencivel akart egy csapatban játszani a komoly grundmeccseken. Vele ugyanis mindig biztos volt a győzelem.
Már akkor példakép volt. Tanulásban, viselkedésben és fociban. Ezeket a tulajdonságokat a csodálatos harmóniában élő szüleitől örökölte. Első és egyben legmegbízhatóbb edzője édesapja volt, aki nem egyszer a győzelem mámorában is kritikusan elemezte a játékát. Érezte, hogy Jenci többre képes, és ezt megpróbálta kihozni belőle.
Lila-fehérben tehát a kölyökcsapatnál kezdett, majd amikor abból kinőtt, az I. ligás ifik erőssége lett. Akkortájt ugyanis a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a komáromi ifi az I. ligában szerepelt. Közben már 17 évesen a felnőtt csapat rendelkezésére bocsátották.
A gimnázium elvégzése után óriási lehetőség kínálkozott számára. A csehszlovák élvonalbeli Žilina hívta, és ő megpróbálta. Két évig volt távol, előbb az ifiben, majd a felnőttek között játszott Hložek edző irányítása alatt. 1970-ben tért vissza Komáromba. Úgy érezte, nem teljes az élete a szülővárosa nélkül.
Megszakítás nélkül 1981-ig volt a lila-fehér gárda meghatározó játékosa. Háromszor élte át a feljutás eufóriáját, egészen a második ligáig. Az első hazai II. ligás mérkőzés mélyen bevésődött a szurkolók emlékezetébe. A Spartak 9:0 arányban győzte le Tőketerebest. Jenő négy gyönyörű góllal örvendeztette meg a komáromi szurkolótábort. Boldogan, de szerényen hagyta el a pályát. Eszébe nem jutott a mérkőzés hőseként tetszelegni, pedig az volt.
Aktív játékos pályafutása befejeztével nem fordított hátat a labdarúgásnak. Edző lett. Karván kezdte, és a csapat feljutott, Ímelyre ment, és a csapat feljutott, Marcelházán folytatta, és csak természetes, hogy a csapat feljutott. Ekkor az anyaegyesülete, a KFC szólította meg, aki óriási gondok közepette vergődött a IV. ligában. Egy pillanatig sem habozott. Volt játékostársával és személyes jó barátjával, Takács Tiborral megpróbálták a lehetetlent. Az akkori KFC-vezetés közreműködésével sikerült. Komárom feljutott a harmadik ligába, Jenő pedig harmincöt éves pályafutása legnagyobb sikerének tartotta.
Jenő nemcsak nagyszerű labdarúgó szakember, hanem példás férj és családapa is. Mint mondja, felesége, Mária nélkül csak félsikereket könyvelhetett volna el. Azon túl, hogy megszállottan támogatta pályafutásában, szakmai hozzáértésről is tanúbizonyságott tett. Minden mérkőzést közösen elemeztek, ami nagy segítség volt számára.
forrás: Komáromi Lapok 1995. március 31.