Halmozottan hátrányos helyzetét előnyére kovácsolta. Kezek és lábak nélkül született, a világ lemondott róla. Kis híján ő is önmagáról. Meghalni készült, ám a legsötétebb pillanatban érkezett a világosság: Isten csodája ő, karok és lábak nélkül. Nick Vujicic fényességet hirdet, a valláson innen és túl. Budapesti látogatásakor lapunk munkatársa is találkozott vele.

Az emberek hajlamosak túl pesszimistán látni önmagukat – mondja Nick Vujicic. Hozzáteszi, ő sem cselekedett másképpen. Majd elmeséli megvilágosodásának történetét, hogy a kilátástalan helyzetét hogyan váltotta-változtatta meg, és hogyan lett milliók igehirdetője. A harminchat éves evangélikus lelkipásztor szerbként Ausztráliában született és élte fiatalkorát. A tengerparti napsütötte élet azonban neki nem hozott örömet és boldogságot. Kirekesztették, lekiabálták, bántották, alázták. Napi szinten. Nem volt egy nyugodt perce sem. „Amikor éppen nem támadtak, akkor attól rettegtem, mikor teszik meg. Folyamatos stresszben teltek a korai évek, s ez nyomot hagyott. Nincs kezem, se lábam. Egy torzó vagyok. A kétségbeesésig hajszoltak, és nem kellett sok hozzá, hogy tíz évesen a fürdőkádba fojtsam magam. Meg akartam szabadítani magam az elviselhetetlen fájdalomtól, és a szüleimet se akartam terhelni. Nem volt egyszerű kijönni ebből” – meséli Nick Vujicic.

Mi segített?

Édesanyja egy nap mutatott neki egy cikket egy szintén végtagok nélküli férfiről, aki megvalósította az álmát, majd pedig Nick elkezdte olvasni a bibliát, hogy vigaszt leljen. Meg is találta, mégpedig János evangéliumának kilencedik fejezetét. Ami egy vak férfiről szól, akinek Jézus visszaadta a látását. Azt üzeni, hogy ő a küldött, és ezért „az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk”, hiszen „amíg e világban vagyok, világossága vagyok a világnak.” Éppen ezen gondolatmenetre fűzte fel mondandóját Nick Vujicic is, aki Budapesten több mint húszezer ember előtt hirdette: a korlátok csak önmagunkban léteznek.

Tizenhét évesen érkezett hát el a pillanat, hogy ő ad reményt másoknak, ha már neki kapaszkodóként kell Isten tervét bevégeznie. „Minden nap elhatározom, teszek valamit önmagamért és a világért. Patetikusan hangozhat, de hiszek abban, hogy mi csak küldöttei vagyunk a Mindenhatónak, vagy Fénynek, vagy Sorsnak, vagy nevezzük bárminek. Csak közvetítők. A lámpások különbözőek lehetnek, ám a fény ugyanaz: odaátról sugárzik.” Miután átköltöztek Kaliforniába, megtalálta a számítását. „Minden körülményes számomra. Van egy csökevényem láb helyett. Csirkelábnak nevezem. Megtanultam kellően használni. Fogat mosni, írni, rajzolni, fésülködni, gépelni. Ha már ebben a testben vagyok kénytelen létezni, akkor kihozom belőle, amit lehet. Panaszkodhatnék naphosszat, sírhatnék és sajnáltathatnám magam. Még csak nem is kellene külön megindokolnom. Látható és talán megérhető lenne. Mégsem teszem. Okkal érkeztem ide, okkal vagyok ezen a világon, s amíg vagyok, addig megélem a teljességében. Korábban azt gondoltam, nekem semmim nem lehet, mert nincs se kezem, se lábam. Nem lehetek boldog. Aztán körülnéztem, és akiket láttam, azoknak megvolt a keze és lába, ám nem voltak boldogok. Akkor értettem meg igazán, hogy a végtagok megléte még nem jelent automatikusan boldogságot.”

Iskolai előadásokat kezdett tartani, ahol a fiatalok elé kiállt és személyes példákkal bizonyította, bármilyen nehézségen is megy át valaki, kellő hittel, elszántsággal és kitartással véghezviheti a terveit, megvalósíthatja álmait. „Álltam a kis pódiumon, döbbent arcokat okoztam. Nem tudtak velem mit kezdeni. Zavarban voltak, sokszor elfordították a tekintetüket. Még manapság se tudnak az emberek mit kezdeni egy fogyatékossal. Nem akarnak durvák és tapintatlanok lenni, ugyanakkor kíváncsiak is a történetemre. Ezért aztán önmagamtól kezdtem el beszélni. Tabuk nélkül. Félelem nélkül. Nyíltan és őszintén. Csupa szeretettel.” Az iskolások egymásnak üzentek Nickről és egycsapásra ott találta magát Kalifornia állam valamennyi középiskolájában, sőt, a határon túlra, majd pedig a tengeren túlra is elhívták.

Isten mindannyiunknak adott egy feladatot

Ma már előadásokat tart a világ minden pontján, és ismertebb, mint annak idején Teréz anya volt. Könyveket ad ki (több magyarul is megjelent), cikkeket publikál, rövid motivációs videókat gyárt és jótékonykodik. A média is előszeretettel érdeklődik iránta. Nem egy tipikus lelkipásztor. Nem egy jellegzetes misszionárius. „Egy ember vagyok, akinek se keze, se lába. Van egy nagy szíve. És egy csirkelába” – viccelődik és oldja a hangulatot. A tettek erejében hisz. Úgy fogalmaz, hogy az emberek sok esetben passzív használói a vallásnak, vagy bármilyen hitrendszernek. Szerinte a tudásnak cselekedetekben kell megnyilvánulnia. „Hiába tudok valamit, ha csak másra hagyom, ha csak várok valamire. Cselekvő hit. Ebben hiszek. Hogy Isten mindannyiunknak adott egy feladatot, és ahhoz igazította a lehetőségeket, az eszközöket. Nekünk csak fel kell ismerni és aszerint tenni. Nem illúziókat kergetni, hanem az adott helyzetünkből kihozni a maximumot. Sosem hittem abban, de tényleg nem, hogy szerelmes lesz valaki belém, mi több, feleségem és gyermekeim lesznek. Ez korábban abszurdnak tűnt. Aztán találkoztam Kanaeval, későbbi feleségemmel, és minden megváltozott. De alapjaiban. Hirtelen reménykedni kezdtem. Ma már négy gyermek boldog édesapja vagyok. Van családom. Ezt így mindig jó érzés kimondani. Nem elképzelés, nem egy fantazmagória, még csak nem is egy illúzió. Hanem valóság. Megteremtődött. Hittem benne és tettem érte. Büszke vagyok erre az életre. Arra, hogy a lehetőségeimet kerestem a kifogások helyett. Boldog vagyok, bár nekem is vannak nehéz pillanataim. Mert amikor elesnek a gyerekek, nem tudok odaszaladni és átölelni őket, megvigasztalni. Ám ezt ők megtehetik. Odajönnek és átölelnek és én azt mondom nekik, hogy ők az én csodáim, és ez így van.”

A mindennapok forgatagában könnyű elveszni, egyszerűen elfelejtik az emberek, mi is az igazán lényeges az életben, mi az, ami a leginkább számít. Nick Vujicic mindig kihangsúlyozza, hogy a szeretetért érdemes élni. Elcsépeltnek és klisének hangozhat. „Unalomig ismételjük, hogy a legfontosabb a szeretet. Ám ez valóban így van. És az még inkább, hogy annak a cselekedetekben szükséges megnyilvánulnia. Az apró gesztusokban, az elejtett félmondatokban, akár egy pohár víz odanyújtásában, vagy veszekedés után is gondoskodásban. Mindentől függetlenül. És mindez ingyen van. Ha engedjük, hogy Isten fénye átragyogjon rajtunk, akkor nemcsak önmagunkat boldogítjuk, hanem a környezetünkben élőket. Egy kedves gesztussal, egy mosollyal és jószóval. Nem kerül semmibe, mégis felbecsülhetetlen az értéke. Karácsony közeledtével elfeledkezünk arról, hogy nem a rítus, még csak nem is a gondosan megválogatott díszítés vagy a tárgyi ajándékok számítanak. Nem a kötelező rokonlátogatások. Hanem az, ahogyan a másikkal bánunk. Állhatunk egy csicsásan feldíszített fa előtt, körbevehetjük magunkat a legkülönfélébb, káprázatos külsőségekkel. Ám ha nincs nyitva a szívünk, akkor igazán nem is tudunk szeretni. Kívánom hát, hogy a Fény ünnepe töltsön meg minden szívet, s az pedig csillagszóróként hozzon másokéba reményt arra, hogy a szeretetteljes apróságok a Mindenható tervéhez kapcsolódjanak” – fogalmazta meg gondolatait Nick Vujicic. Áldott, békés együttlétet kívánt a magyaroknak és egyúttal a világ minden nemzetének. „Csodálatosak vagytok és szeretlek benneteket” – búcsúzott és huncutul kacsintott a végtagok nélkül született férfi.

Borka Roland
A szerző felvétele és Nick Vujicic instagramja