A világháborúban vesztes Magyarország – mint az Osztrák-Magyar Monarchia utódállama – 100 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én, a versaillesi Nagy Trianon-kastélyban írta alá a győztes antant hatalmak által rákényszerített békeszerződést, mely felelőssé tette az I. világháború kirobbantásáért és az okozott károkért. A történelmi Magyarország területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét veszítette el a szerződés értelmében. Június 4-ét a magyar Országgyűlés a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította 2010-ben.

Magyar szempontból a legfájóbb, hogy 3,3 millió magyar rekedt az új magyar állam határain kívül, sok színmagyar, de legalábbis túlnyomórészt magyarok lakta város és országrész is – régiónk is ezek közé sorolható. Ez utóbbi tényt nehéz máshogy értékelni, mint ordítóan igazságtalan döntést, mely a nemzetek önrendelkezését sárba tiporta – éppen azt az elvet, amelyre hivatkozva megalakulhatott Csehszlovákia, és annak részeként Szlovákia is. Komoly irodalma van a trianoni döntésnek, sokat olvashatunk előzményeiről, okairól, a nagyhatalmak, a mohó utódállamok és a dualizmus kori magyar politikai elit felelősségéről, a nemzetet ért traumáról, a családok szétválasztásáról, a súlyos gazdasági következményekről, illetve a mai napig érezhető hatásokról. Alábbi összeállításunkban Mácza Mihály komáromi történész segítségével, illetve Komáromi anzix című, 2018-ban kiadott könyve alapján a 100 évvel ezelőtti komáromi eseményeket és állapotokat igyekszünk feleleveníteni.

1918 ősze

1918 őszére nyilvánvalóvá vált, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vereséggel zárja az I. világháborút. Annál is inkább, mivel előbb Ausztria jelentette be elszakadását a monarchiától, majd október 28-án kihirdették Csehszlovákia megalakulását, és ugyanezen a napon Budapesten kitört az őszirózsás forradalom. Biztossá vált, hogy a történelmi Magyarország a korábbi formájában nem létezik tovább, új, szűkebb határok közé kényszerül. Azt azonban eleinte sok magyarlakta településen nem hitték el, hogy a jövőjük már nem Magyarország keretein belül folytatódik – így volt ez Komáromban is.

Komárom lakossága 1918 októberében kitörő lelkesedéssel fogadta az őszirózsás forradalmat és a monarchia felbomlását, a komáromi önkormányzat és a magyar helyőrség is csatlakozott a forradalomhoz, munkástanács alakult. 1918 utolsó napjaiban aztán megérkezett a városba az antant döntésének híre, miszerint a csehszlovák-magyar demarkációs vonalat a Duna folyását követve határozták meg a Komáromot is érintő szakaszon.

E nagyhatalmi döntés ellen a helyi forradalmi tanácsok azonnal tiltakoztak, visszautasítva a „cseh imperialista csapatok“ bevonulását. A komáromiak fogadkoztak, nem eresztenek be cseh csapatokat Komáromba. Miután azonban a magyar kormány semmit nem tett ez ellen, sőt, kivonta a városból a magyar helyőrséget, az ellenállás gondolata szalmalángként lobbant el.

Olasz egyenruhás katonák vonultak be

A 600 főnyi, lovasságból, gyalogságból és tüzérségből álló csehszlovák katonaság 1919. január 10-én érkezett Komáromba, parancsnokuk Macaluso ezredes volt. A lakosság és a városvezetés a bevonuló csapatokban az antant rendfenntartó erőit látta, és a bekövetkezett állapotot átmenetinek tartotta. E vélekedését támasztotta alá a katonák olasz egyenruhája, az olasz parancsnok, valamint a csehszlovák hadsereg szlovákiai főparancsnoka, Piccione tábornok városban kiplakátolt hirdetménye, mely szerint „a szövetséges katonaság, mint az összlakosság különbség nélküli barátja jött ide“, fenntartani a rendet az okkupált területeken. Néhány napig valóban úgy tűnt, a város életében nem történt különösebb változás, mindössze a magánkézben lévő fegyvereket foglalták le és korlátozták a dunai hídon való átkelést.

Később azonban közellátási és közigazgatási problémák jelentkeztek a kettészelt városban. A magyar kormány ugyanis betiltotta az élelmiszer kivitelét a demarkációs vonalon túli területekre, ezért az élelmiszerárak felszöktek, kevés volt a tüzelő és az üzemek termeléséhez szükséges nyersanyag. Nőtt a munkanélküliség, a város katonai parancsnoka elbocsáttatta a lőszergyár 1600 munkását, továbbá megtiltotta, hogy az északi városrészből igazgassák a Duna jobb partján lévő város- és megyerészt. A magyar kormány által folyósított segélyeket megvonták a közalkalmazottaktól, korlátozták a gyülekezési és sajtószabadságot. Mindez általános tiltakozó sztrájkhoz vezetett: leállt a termelés az üzemekben, bezártak az üzletek. Február 3-tól két héten át tartott a sztrájk, ám semmilyen eredményt nem hozott.

A tiltakozásra válaszul több radikális intézkedést hoztak a csehszlovák polgári és katonai hatóságok, saját kormánybiztost küldtek a komáromi régió igazgatására, aki utasította a magyar kormánybiztost hivatala átadására, miközben a lakosságot arról értesítették, az antant által megszállt területeken a szövetségesek által elismert csehszlovák állam bír kizárólagos szuverenitással. Cseh és szlovák tisztviselőket neveztek ki a vasútállomás és a postahivatal élére. 1919. március 25-én, összefüggésben a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásával, egész Szlovákia területén kihirdették az ostromállapotot. A magyar törvény alapján megalakult komáromi néptanácsot a csehszlovák kormánybiztos feloszlatta, intézkedéseit semmissé nyilvánította. Kihirdették, hogy Komáromban csak a csehszlovák hatóságok által kiadott vagy érvényesített törvények és rendeletek értelmében működhetnek közhivatalok és intézmények.

Fegyveres ellenállás, felkoncolt magyarok

Komárom polgársága ekkor a párizsi békekonferencia döntését várta reménykedve, a szervezett munkásság azonban fegyveres kísérletet tett a helyzet megváltoztatására, Komárom egységének helyreállítására. Kapcsolatba lépett a túloldali munkásokkal és vöröskatonákkal, és támogatásukban bízva április 28-án éjjel a hajógyári munkások kézigránátokkal megtámadták a csehszlovák hídőrséget, hogy utat nyissanak a magyar oldalról várt segítő csapatoknak – támadásukat azonban az őrség visszaverte. E sikertelen rajtaütés miatt a déli oldalról érkező támadást elhalasztották. A támadásban és előkészítésében résztvevő hajógyári munkásokat elfogták, és a korábban letartóztatott személyekkel együtt a csehországi Terezínbe internálták. Május elsejére virradó éjjel aztán újabb fegyveres akció indult (amit komáromi áttörésnek is neveznek), több száz munkás és katona – győriek, tataiak és dél-komáromiak – gyűlt össze a magyar oldalon, majd katonai szervezettség és vezetés nélkül, ugyanakkor három 90 mm-es mozsárágyúval felszerelkezve átkelt a Dunán és megtámadta a csehszlovák helyőrséget. Kezdetben a támadók sikeresen nyomultak előre, elfoglalták az Erzsébet hidat és a vasúti hidat, kiűzték a védőket az I. és II. erődből, majd utcai harcokba bonyolódtak a védőkkel. A lakosságot az utcákon cirkáló csehszlovák járőrök tartották sakkban. Hajnali három óra tájban egy tüzérségi gránát eltalálta és felrobbantotta a harcsási lőszerraktárt. Nem sokkal később a védők erősítést kaptak egy Érsekújvár felől érkező vasúti szerelvénynyel, s megkezdték a lőszerhiánnyal küzdő és két tűz közé kerülő támadók visszaszorítását. Egy részük a dunai hídon visszavonult, másik részük viszont az Erzsébet szigetre menekült – utóbbiak mind egy szálig ott lelték halálukat. A helyőrség katonái nem ismertek kegyelmet: minden hadi konvencióval ellentétben a magukat megadó támadókat is agyonverték, puskatussal, szuronnyal, úgyhogy a felismerhetetlenségig eltorzított tetemeiket a város tiszti orvosa sem tudta azonosítani. Így aztán 102-en közülük névtelen halottként egy közös sírba került a katolikus temetőben, amely fölé később a komáromi munkásság méltó síremléket emelt. A komáromi temetőben nyugszik a csehszlovák csapatok 27 katonája is.

Túszokat szedtek

A május elsejei események nyomán csak a katonai parancsnokság által jóváhagyott intézkedéseket hajthattak végre Komáromban. Június 5-én kihirdették, hogy Szlovákiában katonai diktatúrát vezettek be. A katonai parancsnokság a város lakói közül – a Terezínbe internált 160 személyen kívül – túszokat jelölt ki, akiket a lakosságnak a csehszlovák katonaság elleni akciója esetén azonnali halál fenyegetett. A csehszlovák zsupán-kormánybiztos és hivatala átmenetileg Nagymegyerre menekült. A Magyar Tanácsköztársaság hadserege június elején elfoglalta Komárom megye Vág-Dunától keletre eső részét, június 6-én pedig már Komárom közelében folytak harcok, de a várost nem tudták bevenni. Miután az antant ultimátumára a támadó hadműveleteket leállították, és a Tanácsköztársaság visszavonta csapatait a versailles-i békekonferencia által megállapított határok mögé, június 24-én a komáromi frontszakaszon is megszűnt a harc.

A városba visszatérő zsupán-kormánybiztos 1919. július 1-jén a békekonferencia döntésére hivatkozva kihirdette, hogy a békekonferencia értelmében Komárom Dunától bal partján fekvő része visszavonhatatlanul a Csehszlovák Köztársasághoz tartozik, és felszólította a komáromiakat, hogy legyenek az állam lojális polgárai, a csehszlovák hatóságokkal karöltve munkálkodjanak a város felvirágoztatásán. A versailles-i döntéssel gyakorlatilag eldőlt Komárom sorsa, azaz kettéosztása – az 1920. június 4-én Magyarországra kényszerített trianoni békediktátum csupán megerősítette azt.

Alkalmazkodás az új viszonyokhoz

E békekonferencia döntése és az elmúlt bő félév eseményei meggyőzhették a lakosságot Komárom állami hovatartozásáról, és az emberek alkalmazkodni kezdtek az új viszonyokhoz. Az 1919-es esztendő második felét a csehszlovák törvények értelmében történő közigazgatás konszolidálása jellemzi. A zsupán-kormánybiztos átmeneti önkormányzati bizottságot nevezett ki, melynek tagjai július utolsó napján új polgármestert neveztek ki – a jelölést a kormánybiztos is jóváhagyta. A magyar ajkú tisztviselőket a csehszlovák kormány rendelete arra kötelezte, hogy egy éven belül sajátítsák el a szlovák vagy a cseh nyelvet, ellenkező esetben elveszítik állásukat. A városi tisztviselőknek, sőt, a pedagógusoknak is hűségfogadalmat kellett tenniük a Csehszlovák Köztársaság mellett. A konszolidáció jegyében júliusban hazaengedték a Terezínbe internált komáromiakat, a hatóságok enyhítettek az intézkedéseken, de csak 1922 tavaszán szüntették meg teljesen a statáriumot. Emiatt Komáromnak csak 1923 decemberében lett újra választott önkormányzata, addig a zsupán által kinevezett elöljáróság maradt hivatalban.

Erzsébet híd, 1925

„Komárom életében jelentős változást hozott a Szlovákiában 1923. január 1-jével végrehajtott közigazgatási reform. Nagymegyék alakultak, Komárom Pozsony megyébe került, megyeszékhely helyett járási székhellyé fokozták le és megfosztották törvényhatósági jogától. E közigazgatási reformmal lényegében lezárult Komárom történetének egy átmeneti időszaka, melyet az új államba való beilleszkedés jellemez” – e mondatokkal zárul Mácza Mihály könyvében a 100 évvel ezelőtti eseményeket bemutató fejezet.

Nemzetiségi arányok előtte és utána

A trianoni döntés előtt, 1910-ben Komáromot 19 391-en lakták, beleértve a déli részt is. Népességének csaknem 90 százaléka magyarnak, 5,6 százaléka németnek, 3,4 százaléka szlováknak vallotta magát. Az akkor még különálló Őrsújfalu 1217 lakosa közül 2 személy híján mindenki magyar volt. Ugyanakkor, mint Kovács Éva történész egy tanulmányában rámutat, ekkortájt fellelhető volt egy elmagyarosodási tendencia is, amit a korábbi évtizedek népszámlálási adatai is alátámasztanak. 1910-ben a magukat magyarnak vallók csaknem negyede másik nyelvet is bírt – a németet és/vagy a szlovákot –, vagyis a látszólag színmagyar város részben többnyelvű kultúrában élt.

Közvetlenül az elcsatolás után Komáromban jelentősen megváltoztak az arányok, ugyanakkor a többségi lakosság a magyar maradt – a történelem minden vihara ellenére ez 100 évvel később is így van. Az 1921-es, már csehszlovák népszámlálás szerint – amikorra egyes komáromiak Magyarországra távoztak, illetve csehek és szlovákok érkeztek bizonyos állami tisztségek betöltésére – a városnak 17 715 lakosa volt, ebből 76,7 százalék magyarnak (más források szerint 80 százalék), 13,6 százalék szlováknak és 4,1 százalék németnek tartotta magát. A Komárom környéki települések azonban színmagyar jelleget mutatnak ekkor is: 1921-ben ugyanis a Komárom megye csehszlovák részén élők 91,5 százaléka magyar.

Trianon máig érezhető hatása

„Komárom eldugott határváros vagy katonaváros lesz“, illetve „a túlpart nélkül Komárom összeomlik“ – ilyen jóslatokat fogalmaztak meg 1919 őszén a komáromi újságok. Ezek részben – sajnos – beteljesültek. Főleg Észak-Komáromot illetően, hiszen Dél-Komárom (akkoriban Komárom – Újváros) népessége 1920-ban kevesebb, mint 6 ezer fő. A „mi“ Komáromunknak azonban sokkal egyértelműbb károkat okozott a magyarországi piac elvesztése, a határváros állapot, illetve a város közigazgatási lefokozása. A csehszlovák állam mostohaként bánt Komárommal, nem fejlesztette, kimondva-kimondatlanul attól tartva, hogy – mint ahogy 1938-ban 7 évre meg is történt – Észak-Komáromot és magyarlakta térségét visszacsatolják Magyarországhoz. Bár jelenleg semmi realitása nincs ennek, talán még ma is érezhető e szemlélet.

Csaba Ádám