A kétezres évek elején a komáromi labdarúgás bajba került: az anyagi lehetőségek jelentősen beszűkültek, így az illetékesek nem először, és nem is utoljára kiáltottak egy esetleges megmentő után. Éppen ekkor egy gyulamajori vállalkozó, aki nem mellesleg egy egykori KFC-s legenda fiának mondhatta magát, a semmiből épített olyan kiscsapatot, mely rögtön az első szezonjában bajnok lett. A történések felgyorsultak, és ennek a csapatnak a tulajdonosa rövid időn belül a KFC első embere lett, sőt, vezetésével a komáromiak egészen a harmadik ligáig jutottak. A sikeres időszak azonban nem volt tartós, a pénz ismét elfogyott, ennek ellenére sokan emlékeznek jó szívvel a Majorka és a KFC házasságára. Az akkori mecénással, Hámori Vladimírrel beszélgettünk.

• Ha egy fiatal focista megkérdezné, ki is volt Hámory József, mit válaszolna neki?

– Szerintem a mai fiatalok már nem igazán érdeklődnek a régi nagy nevek felől, vagy akár a Ráckert dicsősége iránt, de az idősebb generáció, melynek tagjai a mai napig kijárnak a meccsekre, gyakran édesapámat is felemlegetik, főleg a szabadrúgások előtt. A legenda szerint ugyanis apunak olyan erős lövése volt, hogy miután egyszer eltalálta a keresztlécet, szétesett a kapu.

• Hogy kerültek Romániából Csehszlovákiába?

– Édesapám Aradon született, focistaként pedig román ifjúsági válogatott is volt. A második világháború után Losoncra került, és ott folytatta pályafutását. Jómagam is már ott születtem. 1954-ben a foci révén érkeztünk Komáromba, a Belső Körúton kaptunk szolgálati lakást. Sokáig azonban nem maradtunk, hiszen mindig éppen ott laktunk, ahol apu focizott, vagy edzősködött.

• Gyorsan be tudtak illeszkedni az adott környezetbe?

– Édesapám elég közkedvelt volt, hiszen szeretett mulatni, szórakozni, és szívesen beszélgetett másokkal. Igazi társasági ember volt. A foci berkein belül pedig főleg azért szimpatizáltak vele, mert ahol játékosként, vagy edzőként megfordult, ott a szezon végén jó eséllyel bajnoki címet és feljutást ünnepelhettek. A divatot sem vetette meg, mindig igyekezett elegánsan öltözködni, de ezt is olykor a focihoz kötötte. Volt például egy színskálája, ahol a különböző árnyalatok egy számmal voltak jelölve. Ha például a 87. percben lőtt egy gólt, akkor a keresztapám az annak megfelelő színű anyagból varrt neki új ruhát. Visszatérve a kérdéshez, úgy emlékszem, mindenki szerette, így sehol sem voltak problémáink.

• Önnek gyermekként milyen kapcsolata volt a labdarúgással?

– Mindig közel álltam hozzá, de nem túlságosan közel. Annak ellenére, hogy édesapámnak köszönhetően tulajdonképpen a pálya szélén születtem, inkább a vendéglátás érdekelt, végül ilyen iskolát is végeztem. Persze azért ifistaként a bátyámmal együtt fociztam, és gyakran jártam ki meccsekre is. Ennek köszönhetően később Komáromban szemtanúja lehettem, ahogy a helyi csapat feljut az első nemzeti ligába, és annak is, ahogy Tőketerebest 9:0-ra verték. Igaz, ezután a szezon már messze nem úgy alakult, ahogy azt sokan várták, a vége pedig a kiesés lett, de mindezek ellenére azért szép időszak volt az is, és szívesen emlékszem vissza rá.

• Hogy indult a pályája mecénásként?

– A feleségem Lakszakállasról származik, ezért nem volt ritka, hogy az ottani hagyományos búcsúkat meglátogattuk. Így történt ez 1998-ban is, és azt mindenki tudja, hogy az ilyen alkalmakkor általában a hazai focicsapat bajnoki meccset is játszik. Kimentünk hát a pályára, s bár az ellenfélre már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy a hazai csapat ütött-kopott felszerelésben lépet a fűre, több játékosnak pedig még a meze is szakadt volt. Hála az égnek, akkoriban elég jól ment a vállalkozásom, így vásároltam a fiúknak új mezeket, valamint labdákat. Sőt, még a két kapu is új hálót kapott. Annyira belejöttem a szponzorálásba, hogy új eredményjelzőt is szereztem nekik, és még a pályát, valamint a klubhelyiséget is rendbetettük.

• Hogy állt a laki csapat akkoriban?

– Járási ligát játszottak, és nem számítottak különösen erős brigádnak. Éppen ezért hozzáláttam a csapat megerősítéséhez, elhoztam Komáromból néhány játékost, akik az akkori nagycsapatba nem fértek be. A stáb munkáját is többen segítették, a vége pedig egy járási második hely lett. Ilyen rövid idő alatt ez egy nagyon szép eredménynek számított, de közben elgondolkodtam azon is, hogy ha bajnokságot szeretnék nyerni, akkor még több jó játékost kell hoznom. Nem akartam azonban, hogy a helyi srácok kiszoruljanak, és többé ne legyen hol focizniuk, így 1999-ben Ipóth Barnabás barátommal úgy döntöttünk, hogy FC Majorka néven egy másik komáromi csapatot hozunk létre, és igyekeztünk megszólítani minden olyan komáromi, vagy járásbeli játékost, akik számára a KFC-ben nem volt hely.

• Miért Majorka?

– Azért választottuk ezt a nevet, mert Gyulamajorról indultunk, és a kicsinyítő képzővel pontosan azt szerettük volna kihangsúlyozni, hogy mi kicsik is vagyunk. Tévhit tehát, hogy a spanyol Mallorkát szerettük volna utánozni, ilyen szándékunk nem volt. A hasonlóság pusztán a véletlen műve.

• Akkoriban a KFC negyedik ligát játszott….

– Így van. A csapatuk egész jó focistákból állt, de egyre több hírt kaptunk arról is, hogy komoly anyagi problémákkal küzdenek. Én ugyan nem nagyon láttam bele, ettől függetlenül kicsit furcsa volt, amikor az akkori polgármester tárgyalásra hívott. Elmondta, hogy szerinte nem túl jó, hogy két csapat van a városban, ráadásul a Majorka lassan színvonalban is beéri a KFC-t. Utóbbi a negyedik ligában vergődött, előbbi pedig az ötödik ligába jutott fel, ezért azt javasolta, hogy a két klub egyesüljön. Ez volt az a pillanat, ami mindent megváltoztatott.

• Mi változott pontosan?

– A Majorka azért jött létre, hogy örömfocit szolgáltasson a játékosoknak, a nézőknek, és a vezetőknek is. A sport puszta szeretetéről szólt, a versengés sokadrangúnak számított. A KFC berkein belül viszont pont az ellenkezője történt, ott csak az eredményekre koncentráltak. Éppen ezért nagyon el is kellett gondolkodnom azon, mitévő legyek. Szerettem a kis csapatom, jó volt a remek hangulatú meccsekre kijárni. Végül aztán belementem a dologba, elvállaltam a feladatot, bár ma már úgy gondolom, bárcsak ne tettem volna.

• Miért gondolja így?

– Több oka is van. Egyrészt úgy érzem, cserbenhagytam a focistáimat, hiszen sok fiatal, aki végre a Majorkában otthonra lelt, a fúzió miatt ismét csapat nélkül maradt. Ugyanott találták magukat, mint azelőtt. Nem fértek be. A két gárda összeolvadása miatt hirtelen 50-60 játékosunk lett, a felkészülési mérkőzéseken pedig gyorsan kiderült, hogy a KFC focistái jobb képességekkel voltak megáldva. Ugyanakkor a Majorkások között is akadt néhány, aki felvette a versenyt. Sosem felejtem el azt a napot, amikor mindannyian ott voltunk a focipályán, és el kellett dönteni, ki veheti majd fel a komáromi csapat mezét és ki nem.

• Több okról beszélt. Megosztana velünk egy másikat is?

– Gyorsan kiderült számomra, hogy a negyedik liga egy teljesen más világ, és anyagilag is sokkal megterhelőbb. A hobbira szánt pénzem pedig rohamos tempóban csökkenni kezdett. Nem csoda, hiszen nagy összegeket fordítottam például arra is, hogy néhány remek komáromi focistát hazaigazoljak más csapatokból. Jó kis csapatot raktunk össze, de ez nagyon sokba került. Közben azért igyekeztem megoldást találni azoknak is, akik kimaradtak, ezért Szentpéterrel kötöttünk együttműködési szerződést, és végül a Majorka helyett ők indultak az ötödik ligában, Szentpéter FC Majorka néven.

• A név a KFC mellett is megmaradt…

– Ragaszkodtam hozzá, de ezzel nem is volt semmilyen probléma. Annál több akadt a klubszínekkel, hiszen a KFC lila-fehér, a Majorka pedig kék-fehér klub volt. Ezt úgy oldottuk meg, hogy igyekeztünk olyan árnyalatot választani, amire azt is rá lehetett fogni, hogy lila és azt is, hogy kék. A Majorka egyébként azért volt kék-fehér, mert az édesapám szinte mindig ilyen színű csapatoknak szurkolt.

• A KFC Majorka a liga egyik legjobb csapata lett.

– Így van. Lapáš és Močenok mögött mi voltunk a harmadik csapat a dobogón. Lapášon azonban nagyon komoly szponzor volt, velük nem nagyon tudtunk versenyezni, ráadásul ekkor már az én vállalkozásom is kezdett gyengülni. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy ne merüljek bele a dologba túlságosan. Féltem, hogy rámegy a gatyám is. Ipóth Barnabás ekkor is nagyon sokat segített nekem. Lefestettük a tribünt, rendbe raktuk mindhárom pályát. Az ő barátságában mégis talán az volt a legfontosabb, hogy ellentétes volt a habitusunk. Én azonnal hozzáláttam, mindenbe beleugrottam, Barna viszont többször átgondolta a dolgokat, sokkal higgadtabb volt. Jól jöttek a tanácsai.

• Komárom pedig feljutott a harmadik ligába.

– Ha jól emlékszem, Privigye ellen játszottunk osztályozót, amit sikerült megnyernünk. A boldogsággal együtt azonban a baj is megérkezett, hiszen ez ismét egy teljesen más szintér volt, és komoly erősítést kellett játékosok és edzők terén is eszközölni, ami újfent nagy költségekkel járt. Ez hiba volt, hiszen azóta már tudom, hogy sokkal jobb lett volna, ha tovább maradunk egy osztállyal lejjebb, és fokozatosan készülünk fel. Ráadásul az sem ártott volna, ha kiépítünk egy komoly anyagi bázist is.

• Mire gondol pontosabban?

– A KFC egy városi klub. Egy városi klub pedig nem függhet egyetlen maszektól, nem viheti senki egyedül a hátán. Annak mindig rossz vége van, ez már sokszor bebizonyosodott. Elfogy a pénz, és annyi. Senkinek ne legyenek kétségei, a labdarúgás az esetek többségében egy pénznyelő. S bár a harmadik ligában is erős csapatnak számítottunk, az én pénzem is vészesen fogyni kezdett. 2004-ben a vállalkozásom már közel volt a padlóhoz, és őszintén mondom, ha még egy évet bevállalok a KFC-nél, akkor a házamat is elveszítettem volna. Egy, a szlovákiai labdarúgásban elismert egyéniség mondta nekem, hogy hallott a sikereinkről, viszont nagy különbség van aközött, ha valaki a fociból él, és ha valaki a fociba szórja a pénzét. Ma már értem, mit akart mondani, de azt is fontosnak érzem kihangsúlyozni, hogy lokálpatriótának tartom magam, és az édesapám emléke is nagyon fontos számomra. Ebből kifolyólag egyáltalán nem sajnálom azt a pénzt, amit a helyi fociba beleraktam. Egyébként nem csak a focit támogattam, gyakran jó szívvel segítettem máshol is. Semmit sem bántam meg.

• Mi volt a döntő ok, ami miatt végül kiszállt a fociból?

– Az egyik nap leültem a családommal, a gyerekeim pedig megkérdezték tőlem, apu, érdemes ezt így folytatni? Persze akkor már erre a kérdésre régen megvolt a válasz. A megélhetésünk, a vagyonunk forgott kockán. Focisták jöttek-mentek, hiszen igyekeztük tartani a színvonalat, de ezt nem lehetett tovább csinálni. Azt is tudni kell, hogy rengeteg helyi vállalkozót megkerestem, de senki sem segített. Még az olyanok sem, akikről pontosan tudtam, hogy bőven lett volna miből adniuk. Egyszer az is előfordult, hogy letettem valaki elé a szépen elkészített marketing anyagot, a vállalkozó viszont fogta, és szó szerint lesöpörte az asztalról. Az ilyen megalázó helyzeteket nagyon nehéz feldolgozni. Teljesen magamra maradtam, még hitelt is fel kellett vennem. Nagyon sajnáltam, de meghoztam a végső döntést. Az utolsó meccs előtt már nyílt titok volt, hogy kivonulok. A pályára hívtak, és a játékosok virággal búcsúztak tőlem.

• Említette, hogy magára maradt. A város sem segített?

– A várostól, ha jól emlékszem, havi 60 ezer koronát kaptunk, ez pedig jóformán a csapataink utaztatására sem volt elég. Persze, ez a segítség is jól jött, de úgy gondolom, lett volna arra mód, hogy Komárom akár közvetve is többet tudjon segíteni. Például megtalálhatták volna annak a módját, hogy a városba érkező, és a komáromi emberekből hasznot húzó befektetők, cégek csak bizonyos feltételek mellett kapjanak működési engedélyt. Például létre lehetett volna hozni egy alapot, ahova ezek a cégek minden hónapban befizetnek egy bizonyos összeget, így támogatva a helyi sportot, kultúrát. Ha jól tudom, a mai napig nincs ilyen, pedig ez sokat segítene. Úgy gondolom, hogy ezeknek a cégeknek kutya kötelességük lenne valamit visszaadni a komáromiaknak. Ha ez megtörténne, minden könnyebb lenne. De az is sok mindenen változtatna, ha több olyan lokálpatrióta lenne a városban, amilyen én is voltam, amíg a lehetőségeim engedték. Meggyőződésem, hogy most is akadnak ilyenek, és ha összefognának, magasabb szintre emelhetnék a helyi sportot.

• Mostanában nem látjuk önt a lelátón…

– Amióta elhagytam a klubot, egyetlen egyszer tértem vissza a stadionba, kezdőrúgást elvégezni. Korábban minden egyes megbeszélésen, edzésen, mérkőzésen ott voltam, 16 éve azonban kerülöm a pályát. Persze a csapat minden mozzanatát követem, naprakész vagyok, figyelem az eredményeket, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy ismét a tribünön üljek.

• Ez egy örök tüske?

– Nem mondanám. Szerencsés embernek tartom magam, hiszen az életemben két dolog érdekelt igazán: a sport és a zene. Ezek pedig mindig körülöttem voltak. A sport korszaknak ugyan vége lett, de megint tudok hódolni a zenének. Az unokáim is énekelnek, gyakran gyönyörködöm bennük.

• Melyik a KFC-s időszak legrosszabb emléke?

– Az egyik hazai mérkőzésünk alkalmával vesztésre álltunk, és annyira ideges voltam, hogy kisétáltam a pálya szélére. Ekkor észrevettem, hogy az ellenfél egyik játékosa a földön fetreng, és a masszőrrel éppen azon röhögtek, hogy nyugodtan fekhet ott még 5 percig is, hiszen a meccset már úgyis megnyerték. Az a szimulálás, na és persze a masszőrnek a szarkazmusa még jobban feldühített. Sajnos éppen a kezemben volt egy literes flakon tele vízzel, amit hozzájuk vágtam. A vereség mellé 3 pontot is levontak, valamint pénzbüntetést is kiszabtak. Nagyon bánt, hogy ilyet csináltam, mert nem csak magammal szúrtam ki, hanem a klubbal és a csapattal is.

• Melyik volt a legjobb emlék?

– A legboldogabb attól a sok kupától és serlegtől voltam, melyeket a rövid idő ellenére megszereztünk. Egyszer egy pöstyéni tornára is meghívtak, ahol nem akármilyen csapatokat legyőzve nyertük meg a vezető szlovák sportújság kupáját. Itt is megmutatkozott, hogy akkoriban az egészet a foci öröméért csináltuk. S bár külön nem szeretnék senkit kiemelni, mégis fontosnak tartom megemlíteni az egyik akkori focistámat, Hozman Istvánt. A mai napig tisztelem, és becsülöm. Soha nem hiányzott az edzésekről, mindig pontosan érkezett. Akkora szíve volt a focihoz, amekkora kevés embernek van. Nem csak azért kedveltem tehát, mert sok gólt szerzett, hanem mert embernek is nagyon jó volt. Imádta a labdarúgást. Akadtak egyébként a járásban hatalmas őstehetségek is. Az egyik ilyen a nemesócsai Ledecki Imre volt. Egészen elképesztő volt, amit a pályán művelt. Egyszer egy félidő alatt lőtt nekünk három gólt. Sokkal többre is vihette volna.

• Mi a jó csapat titka?

– A gerinc. Kell egy jó kapus, egy vezér a védelembe, egy remek középpályás, és egy gólerős befejező csatár. Ha ezek megvannak, körbe kell őket rakni melósokkal, vagy ahogy viccesen fogalmazni szoktam, olyanokkal, akik hordják a vizet. Ha ugyanis 10 sztár van a csapatban, nem lesz, aki a vizet hordja, és a siker is elmarad. Van néhány nagy európai klub, ahol pontosan ez a probléma. Kevés olyan játékos van, aki a csapatért megtesz mindent.

• Mi a véleménye a jelenlegi KFC-ről?

– Úgy gondolom, a klub múltja megköveteli, hogy a városnak legalább egy második ligás csapata legyen, ez pedig már harmadik éve adott. Nagyon örülnék, ha ez hosszútávon így maradna, de azt is tudom, hogy mindez milyen áldozatokkal jár. Ha továbbra is néhány emberen fog múlni a működése, az nagy valószínűséggel csúnyán ér majd véget. A saját tapasztalataimból kiindulva nagyon szeretném, ha a klub sok lábon állna, ugyanis csak ez garantálhatja a hosszú és zavartalan létezést. Ami pedig az új stadiont illeti, nagyon várom a megépülését. Az már a miénk lesz, és valószínűleg senki sem fogja tudni elvenni tőlünk. Bátyám unokája, Hámori Alex jelenleg a KFC berkein belül nevelkedik, így reménykedem, hogy egyszer a nagycsapatban is újra lesz valaki, aki a családunk nevét viseli, és aki majd a szép új stadionban focizhat.

Kovács Dávid