Volt egyszer egy Apollo mozi

Komárom. Most, hogy hosszas kényszerszünet után végre újranyitott a Tatra mozi, időszerű megemlékezni az egyik legkorábbi elődjéről, az első állandó komáromi filmszínházról. Az Apollo száztíz éve nyílt meg, de időszakos mozi a városban már korábban is működött. Hogy pontosan hol, cikkünkből kiderül, ahogy az is, mit láthatott az új szenzációra éhes komáromi közönség az első vetítéseken, mikor forgattak először nagyjátékfilmet Komáromban, és hogy miért követelték egyesek a mozi bezárását.

„A mozi jubilál, a mozi 15 éves. Csak 15 éves? fogják kérdeni olvasóink, kiknek úgy tetszik, mintha a mozgófényképek már velünk egyidősek volnának. Pedig bizony csak 15 éves a mozi, 15 éve annak, hogy a Lumière testvérek a kinematográfot feltalálták. Az első években persze a kezdet nehézségeivel küzdött a találmány, de aztán az összes civilizált országokon át, sőt a félig müvelt országokban is megkezdte diadalutját. Ma már Észak Amerikában egyes vonatokon is külön kinematográf kocsik közlekednek az utasok mulattatására. (…) Hogy a kinematográf a mulattatáson kívül az oktatásnak is egyik legmodernebb és leghatásosabb eszköze, az nem szorul külön fejtegetésre.” E cikk a mozi tinédzserkoráról száztíz éve, 1911 szeptemberében jelent meg a Komáromi Lapok (KL) hasábjain, ugyanabban az évben, amikor Komáromban is megnyílt az első állandó mozgóképszínház, vagyis olyan épület, amelynek az elsődleges funkciója már a filmvetítés volt. A pontosság kedvéért nem árt megjegyezni, hogy az új szenzáció ekkor már kis híján a tizenhatot is betöltötte. A filmtörténészek a mozi születésnapjának egyöntetűen az első belépődíjas, nyilvános vetítés időpontját, 1895. december 28-át tekintik, melyet a Lumière fivérek rendeztek meg egy párizsi kávéház alagsorában. Az első budapesti filmvetítésekre a következő évben került sor, Magyarországon tehát a mozi valóban 1911-ben jubilált, idén pedig elérte, vagy talán már át is lépte a matuzsálemi kor küszöbét – 125 éves.

Az egykori Darányi liget és az Apollo mozi helyén ma a kikötő lepusztult épületei terpeszkednek.  Forrás: Komáromi Fotóalbum

Az optika csodája, vagy olcsó vásári látványosság?

Amikor Maitz Rezső (1871–1938) vendéglő- és kávéház-tulajdonos 1911 nyarán megnyitotta Apollo névre keresztelt mozgóképszínházát a Ferenc József rakparton (ma Duna rakpart, a kikötő helyén), Budapesten már megközelítőleg száz mozi működött. A környező városoktól ugyanakkor Komárom nem maradt el, hiszen Győrben 1909-ben, Tatán pedig 1910-ben nyílt meg az első állandó filmszínház. Jókai városában ráadásul már korábban is működött egy időszakos mozi, Maitz Vigadójának nagytermében. Ugyanitt került sor az első komáromi filmvetítésre 1897. szeptember 4-én, egy vándormozis jóvoltából. (A komáromi mozi történetéről szóló korábbi cikkekben rendre az szerepelt, hogy az első vetítés helyszíne ugyanaz az épület volt, amelyben később megnyílt az Apollo mozi, és amely ekkor még alkalmi színházként működött. Valójában ez az épület 1897-ben még nem is állt, amiről a korabeli fotók is tanúskodnak.)

Maitz Rezső Vigadója (balra). A Lehár utcai épületet 2004 és 2009 között jelentősen átalakították, ma üresen áll. Forrás: Komáromi Fotóalbum

„A világ legnagyobb csodája. Fotográfiák megelevenítése ÉLETNAGYSÁGBAN és MOZGÁSBAN” – hirdette öles betűkkel a legelső komáromi moziműsor, melyből azt is megtudjuk, hogy az 50, 40 vagy 30 krajcáros jegyet megfizetni hajlandó helyi közönség mit kapott a pénzéért cserébe. A Vigadóban három napig vetítették Lumière-ék addigra világhírűvé vált „filmjeit” (ezek valójában csak néhány perces mozgóképek, „jelenetek” voltak). A programban a híres „Vonat érkezése Lyonba” mellett olyan egzotikus darabok is helyet kaptak, mint az „Amerikai szerecsentáncz New Orleansban”, a „Tengerparti jelenet” vagy az „Arab piacz”, sőt Magyarországon forgatott filmek is, például a „Budapesti koronázási díszmenet”. Az első komáromi filmvetítésről a KL hasábjain is megjelent egy beharangozó cikk Az optika csodája címmel, melynek szerzője a kinematográfot tévesen Edison találmányának tulajdonította, aki valójában a vetítésre még nem alkalmas, „kukucskálós” kinetoszkópot találta fel.

A következő néhány évben az országot járó vándormozisok – a modern kor mutatványosai – alkalmi mozisátraikat rendszeresen felállították Komáromban is, a rakparton vagy a Kossuth téren. A filmek – „az élő, beszélő és éneklő fényképek” – ekkor még nem bírtak különösebb művészi értékkel, csupán az újdonság varázsával nyűgözték le a közönséget. Jobbára tehát a mozi nem volt más, mint vásári látványosság, sokak szerint múló hóbort. A leleményes vendéglős, Maitz Rezső valahogy mégis megsejtette, micsoda aranybánya rejlik ebben az új őrületben, és jó üzleti érzékkel már a 20. század elején beszerzett egy vetítőgépet. Mint már említettük, az első időszakos mozi az ő mulatójában, a Baross utcában (ma Lehár utca) található Vigadó nagytermében nyílt meg 1908 utolsó napjaiban. A nyári hónapokban szünetelt a vetítés, de az év többi részében szinte minden este újabb és újabb „filmcsodák” várták a közönséget. Maitz első mozija azért is volt rendkívüli, mert valószínűleg ez volt az első hely Komáromban, ahol bevezették az elektromosságot, jó 10-15 évvel a város „villamosítása” előtt. A tulajdonos a műsort jobbára a budapesti filmszínházaktól vette át. A belépőjegyek árát alacsonyra szabta, és hasznot inkább a tömeges látogatottságtól remélt, a kezdeti években még változó sikerrel.

Vigadó mozi – Komáromi Uránia – Apollo mozgószínház

Maitz 1909-től kezdve együttműködött a cseh származású Lifka Sándorral, aki néhány évvel korábban alapította meg a monarchia első mozgófénykép-vállalatát és vándormoziját. Nekik köszönhető, hogy a budapesti Uránia Tudományos Színház 1909 végén állandó fiókintézetet állított fel Komáromban. A mozgókép-vetítésekkel egybekötött, ismeretterjesztő előadásokhoz, felolvasásokhoz a Lifka Bioskop biztosította a technikai hátteret, Maitz pedig a helyszínt és a jegyeladásból származó bevételt. A francia forradalomról szóló nyitó előadást Pekár Gyula író, a budapesti Urania munkatársa tartotta meg 1909. november 19-én. A hatást a mozgókép-betétek mellett a helyi katonazenekar kísérete is fokozta. Ettől kezdve a „Vigadó mozit” Komáromi Urániaként emlegeti a helyi sajtó. A hetente három-négy alkalommal megrendezett „hagyományos” filmvetítések mellett – a műsor zömében humoros rövidfilmekből állt – rendszeressé váltak a népművelő, ismeretterjesztő előadások is.

1911 áprilisában a hatóságok tűzveszélyesnek nyilvánították a Vigadó nagytermét, ezért Maitznak be kellett szüntetnie a filmvetítéseket. Ugyanekkor viszont bejelentette, hogy a Ferenc József rakparton új mozgóképszínházat építtet, mégpedig tűzbiztos anyagból, vaslemezek felhasználásával. Komárom első állandó mozija, mely a Grand kávéházzal (Lehár épület) szemközt, az akkori kishíd feljárója mellett létesült, villanyvilágításával, lejtős nézőterével, szellőztetőivel és ingyenes ruhatárával a modern kor követelményeinek is megfelelt. A filmvetítésekhez a kísérő zenét a 83. gyalogezred zenekara biztosította. A mozivászon előtt egy kis színpad is helyet kapott, mely lehetővé tette kabaréestek, művészestélyek rendezését. Maitznak – akit a 10-es években már csak mozikirályként emlegettek – a sikerfilmek beszerzése mellett olykor-olykor sikerült Komáromba csábítania egy-egy ünnepelt fővárosi színészt is. Példaként Pálmay Ilkát említhetjük, aki a róla készült, 1915-ös Primadonna című filmet személyesen konferálta fel, a vetítés után pedig magyar nótákat énekelt a komáromi közönségnek. A színpad az ún. kinemaszkeccsek miatt is elengedhetetlen volt. E furcsa, hibrid műfajnak a lényege az élőben látható és filmre vett színészi játék kombinálása. Ezt úgy képzeljük el, hogy a vetítést egy ponton félbeszakították, majd a film szereplői eleven valójukban léptek a közönség elé, hogy eljátsszák a történet végét.

Mielőtt kivándorol, nézze meg a komáromi Apollo-mozgót!

Az Apollo moziban az első filmvetítésre 1911. június 4-én, pünkösd vasárnapján került sor. „A mozgószinház képei igen szépek és tiszták s igaz gyönyörűségére szolgálnak a néző közönségnek” – szólt a korabeli hirdetés. Maitz különösen nagy figyelmet fordított a marketingre. Rövid, frappáns újsághirdetései („Mielőtt kivándorol Magyarországról, nézze meg a komáromi Apollo-mozgót, bizonyára annyira megtetszik, hogy sohasem hagyja el hazánkat.”), a közönség figyelmét állandóan éberen tartó szlogenjei („Jövő héten új szenzáció! Figyelje a falragaszokat!”) tömegeket vonzottak a mozijába, annak ellenére is, hogy a fővárosi filmszínházakhoz képest csak több hetes késéssel tudta bemutatni a slágerfilmeket. Nem csoda hát, hogy a mozikirályt 1915-ben már a leggazdagabb komáromi polgárok között tartották számon.

Az 1913-as Quo Vadis című szuperprodukció plakátja. Forrás: Wikipedia

Az Apollo megnyitása után módosult a filmkínálat. A tematikailag sokszínű, pár perces rövidfilmekből álló „filmcsokrokat” fokozatosan felváltották az egy-két órás nagyjátékfilmek. Ezzel párhuzamosan a komáromi publikum is megismerte az első filmcsillagokat, a tízes évek némafilmjeinek európai sztárjait – a dán Asta Nielsent és Valdemar Psilandert, a francia Max Lindert, vagy éppen a német Dorrit Weixlert. Detektív drámák, „cowboy slágerek”, kémfilmek, vígjátékok és rémdrámák csábították az Apollóba a szenzációra éhes komáromiakat. A mozi ekkor már jóval többet kínált olcsó szórakozásnál: az olyan, nagy költségvetésű szuperprodukciók, mint például az 1913-ban készült, olasz Quo Vadis, már komoly művészi – forgatókönyvírói, dramaturgi, rendezői, operatőri, színészi – munkát igényeltek. A filmet júniusban mutatták be az Apollóban, a beharangozó cikk pedig külön felhívta rá a derék komáromiak figyelmét, hogy az epikus műben egy földijük is szerepet kapott – Haller József oroszlánidomítóként tűnt fel a vásznon.

Jót tett a mozinak a háború

Az első világháború kitörése paradox módon nemhogy ártott volna, még használt is a mozikirály üzletének. Ebben az időben már úgy emlegették az Apollót, mint Komárom egyedüli szórakozóhelyét. A látogatottságra nem lehetett panasz – a nézőteret az otthon maradt polgárok mellett a lőszergyári munkások és a sebesült katonák töltötték meg. Utóbbiak jegyárát Maitz rendszerint elengedte, de más módon is jótékonykodott – néhány kiválasztott filmvetítés bevételét például felajánlotta a Vöröskereszt, illetve hadirokkantak, árvák és özvegyek javára.

IV. Károlyt, az utolsó magyar királyt 1916. december 30-án koronázták meg Budapesten. A koronázásról készült felvételt néhány nappal később bemutatta a komáromi mozi is. Forrás: Komáromi Ujság

„A háború borzalmait könnyebben elfeledjük, ha esténkint megnézzük Maitz mester Apollo moziját, hol mindig uj és szenzációs műsorban gyönyörködhetünk” – írták a lapok. A jól csengő reklámszlogen azonban nem egészen fedte a valóságot, hiszen a háborút a maga szörnyű valójában éppen a mozi mutatta meg a hátországban maradt civileknek. 1914 telétől kezdve a filmvetítéseket rendszeresen megelőzte a háborús híradó (eredeti harctéri felvételekkel!), és egyre gyakrabban kerültek műsorra osztrák vagy német háborús propagandafilmek is (A becsület mezején, Attak – Jönnek a vörös ördögök, A Kárpátok hősnője, A hódító huszárok stb.). 1918 júniusában óriási sikert aratott a komáromi 12. gyalogezred harcait és mindennapi életét bemutató, mozgóképekkel illusztrált Uránia-előadás.

Az „ellenséges” nyugati filmek akkoriban csak elvétve jelentek meg a kínálatban, cserébe egyre több magyar filmet tűzött műsorra az Apollo. A komáromiak szívét most már a hazai sztárok – Berky Lili, Lenkeffy Ica, Fedák Sári, Blaha Lujza, Várkonyi Mihály, Beregi Oszkár – ejtették rabul. Az első világháború alatt gyártott megannyi magyar némafilm közül Korda Sándor rendező 1919 elején bemutatott, máig fennmaradt alkotását, Az aranyembert emeljük ki, két okból. Egyrészt, mert a Jókai-regény adaptációja az első nagyjátékfilm, amelynek egy részét Komáromban, az Erzsébet-szigeten forgatták a háború utolsó évében. Másrészt, mert Az aranyember komáromi bemutatójára az Apollo mozgóban már a cseh megszállás idején, 1919 márciusában került sor. A film zajos sikere, az, hogy a komáromiak a vetítés után szó szerint megrohamozták a könyvtárakat, szinte percek alatt szétkapkodva az elérhető példányokat, és a város valóságos „aranyember-lázban” égett, az adott történelmi pillanatban szimbolikus jelentőségű volt, és talán még ma is az – a magyarságunk melletti kiállás ritka szép példája.

Csillaghullás

A háború utolsó éveiben Magyarországon, így Komáromban is sorra jelentek meg a mozik működését korlátozó rendeletek. 1917-ben a szénhiányra hivatkozva elrendelték a heti legfeljebb háromszori vetítést és az este 10 órai zárást. 1918 májusában Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság alakult, mely által a belügyminisztérium gyakorlatilag bevezette a mozifilmek cenzúráját, a „közerkölcsiségbe“ ütköző filmek tilalmát. Ettől kezdve a 16 évnél fiatalabb nézők csakis az ifjúság számára alkalmasnak talált előadásokat látogathatták, kizárólag felnőtt kísérettel, a mozik pedig kötelesek voltak tolerálni az állandó rendőri felügyeletet.

Mozi-illemtan (1916)

A moziban ne akarj nagyon szellemes lenni és nem okvetlen szükséges a képeket frivol megjegyzésekkel kísérned. Jusson eszedbe, hogy a nézőtéren ülnek olyan nők is, akik még innét vannak a nászuton és se nemileg, se némileg nincsenek annyira felvilágosítva, hogy a te frivol megjegyzéseid kárt ne tennének a lelkükben.
Ha moziban sötét a nézőtér, ne menj akkor már be, mert hirtelen meg kell világítani a nézőteret, s az kellemetlenül hat azokra, akik a szomszédnőjük puha kis kacsóját szorongatják éppen. Ha már minden áron kivilágíttattad hirtelen meglepetés-szerűen a nézőteret, előbb kiáltsd ki, hogy: Föl a kezekkel!

Korábban a komáromi sajtó erkölcscsőszei is elszörnyedve konstatálták, hogy a háború miatt apa nélkül maradt suhancok a moziban ütik el az időt. A detektív drámák megtekintését olyan fajsúlyú véteknek kiáltották ki, mint amilyen például a gyerekkori alkoholfogyasztás vagy dohányzás. A mozit továbbra is csupán olcsó, sekélyes szórakozásnak beállító hírlapírók követelték továbbá, hogy ha színtársulat érkezik Komáromba, zárják be az Apollót – a közönség ugyanis a színdarabok helyett szinte mindig a filmszenzációkat részesítette előnyben. A művészetpártoló mozitulajdonos ugyanakkor nem élt vissza a helyzettel, és – mivel Komáromnak állandó színháza nem volt – beleegyezett, hogy a vándor színtársulatok olykor-olykor az átalakított mozgószínházban lépjenek fel.

Az évtized végére az állam és a városvezetés is felismerte, hogy a töretlen sikerrel működő mozi óriási bevételforrást jelent. A városi hatóság előbb drasztikusan felemelte a területért és a vetítési jogért fizetendő adót, majd magára az épületre és az ún. mozijogra is rátette a kezét. A korábbi tulajdonost a 20-as évek elejétől már csak mint üzletvezetőt alkalmazta a város. Maitzot ráadásul 1922-ben gyermekrontással vádolták meg. A feltehetőleg politikailag is motivált, országos sajtóvisszhangot kiváltó per több mint két évig húzódott. A vállalkozót a komáromi törvényszék végül felmentette a vád alól, de kérdéses, hogy megtépázott reputációját sikerült-e helyreállítani.

Az egykori Apollo, 1922-től Városi Mozgószínház mellett az impériumváltást követően a Tiszti pavilonban is nyílt egy mozi, melyet kezdetben a legionáriusok mozijaként emlegettek. Később, miután a 20-as évek második felében, a kikötő bővítésekor a Duna rakparti épületet elbontották, ez utóbbi vált a város egyedüli filmszínházává. A két világháború között Modern Mozi néven működött, és a fennmaradt moziműsorok tanúsága szerint a komáromi közönség itt láthatta először Charlie Chaplin legendás filmjeit. Az Apollóval, Komárom első állandó mozijával együtt aztán lassan a némafilmek csillaga is leáldozott. Így ért véget nálunk az „ezüst mozivászon kora“.

Kacsinecz Krisztián
(Nyitókép: Komáromi Fotóalbum, Jakab István)

Top