Majdnem biztos, hogy a Duna izsai szakaszán zajló vízi régészeti kutatások során egy római kori híd pillérjeire leltek a régészbúvárok. Amennyiben a későbbiekben ezt laboratóriumi vizsgálatok is alátámasztják, az átírja eddigi ismereteinket a Római Birodalom koráról. Mindezidáig ugyanis az archeológusok sehol máshol nem bukkantak olyan híd maradványaira, ami a meghódított területeket a Barbarikummal kötötte volna össze.

Az Izsa központjától két kilométerre lévő egykori római katonai tábor, Kelemantia (Leányvár) területén az első régészeti feltárások a múlt század elejére datálhatók. Akkor, a Tóth-Kurucz János által vezetett ásatások során, feltérképezték a tábor alaprajzát, ami nagyban elősegítette az archeológiai munkálatok folytatását a két világháború között, majd a második világégést követően. A föld mélye gazdag leletanyagot rejtett, amelynek egy része a komáromi Duna Menti Múzeum állandó kiállításának részét képezi.

Hogyan került az a rengeteg kő a túlpartra?

Az igazán komoly, következetes régészeti feltárás azonban csak 1978-ban, Ján Rajtár és Klára Kuzmová vezetése alatt kezdődött meg. A három hektáron elterülő egykori katonai tábor falai közt járva Ján Rajtárt nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy miután 179-ben a germán törzsekkel vívott összecsapások során felgyulladt és leégett az akkor még facölöpökkel körbekerített erőd, az újraépítés során felhasznált 10 ezer köbméternyi követ miképpen juttatták át a Dunán a dunaalmási bányából és miképpen jutott el a katonákhoz az ellátmány és az utánpótlás?

A megoldás kulcsát a Duna medrének kotrása során felszínre került több, római kori kődarab adta meg. Ráadásul korábban már találtak ezen a szakaszon egy két méter magas, közel 150 kilós római hajóhorgonyt, amit 2018-ban a római Traianus múzeumban megrendezett Római Birodalom határai, a dunai limes vonal Traianustól Marcus Aureliusig címmel szervezett tárlaton is megcsodálhattak az érdeklődők.

A leletek alapján feltételezni lehetett, hogy a folyó medrének mélyén egy római kori hajó, kikötő, valamint híd maradványai lehetnek. Az öreg folyó azonban akkor nem fedte fel a titkát a búvárok előtt.

„Időközben soha nem látott mértékben fejlődött a technika és ezzel párhuzamosan a víz alatti régészet is. A fiatalabb régészbúvár kollégáink több külföldi kutatóexpedíción is részt vettek, és nagy tapasztalatra tettek szert. Két kolléganő, Miroslava Daňová és Klára Kuzmová két évvel ezelőtt azzal fordult hozzám, hogy előzetes tanulmányok alapján meghatározták a híd valószínűsíthető helyét. A szonáros felderítés adatai alapján egy szlovák cég elkészítette számunkra a Duna ezen szakaszának víz alatti térképét, amin, az elhelyezkedésük alapján szinte biztosan, négy hídpillér maradványa látható“ – avatott az előzményekbe Ján Rajtár.

Nem sikerült a mintavétel

Július utolsó hetében újra a Dunába merültek a régészbúvárok. A Nagyszombati Egyetem régészeti tanszékének és a Szlovák Tudományos Akadémia régészeti és hidrológiai intézetének szakembereit a tűzoltóság és a szlovák folyami rendőrség tagjai segítették a folyó medrének átkutatásában. Ilyen előtörténet után nem meglepő, hogy az izsai kis mólón lévők nagy reményekkel várták a biztosítókötélen a mélybe merülő búvárok beszámolóját egy-egy merülés után.

Sajnos a folyókra jellemző rossz láthatóságon most a Duna felső szakaszán zajló áradások csak még inkább rontottak. „Szörnyen zavaros a víz. A láthatóság legfeljebb pár centiméter – mondta Martin Kvietok régészbúvár. – Kizárólag tapintás útján tudjuk beazonosítani az utunkba kerülő akadályokat. Ahhoz, hogy biztosra vegyük, hogy a római kori híd pillérjét sikerült megtalálnunk, jobb körülmények közt kell lemerülnünk, és mintát vennünk.”

Az ókori rómaiak út-, erőd- és hídépítési technikája messze meghaladta a korukat. Ismerték és alkalmazták a betonozást és a cementtel történő víz alatti alapozást. „Így építették Marcus Ulpius Traianus császár rendelete alapján, Apollodórosz tervei alapján, 102 és 105 között a mai romániai Turnu Severin és a szerbiai Kladovo közt lévő első Duna-hidat. A fennmaradt 12 kőpillér maradványai a mai napig dacolnak az idővel“ – mesélt a rómaiak fénykoráról lelkesen Ján Rajtár.

A római birodalom végbástyájának számító Leányváron több mint negyven éven át dolgozó archeológustól azt is megtudhattuk, hogy a rómaiak életében mindig fontos szerepet játszottak a folyók, a közlekedés és a hajózás. A dunai flottájuk egy részét például a Brigetio (Szőny) melletti szárazdokkokba vontatták télre.

Az izsai híd, melynek felső része valószínűleg fából volt, feltehetőleg azután lett az enyészeté, hogy I. Valentianus a kvád törzsek vezetőivel folytatott béketárgyalás során annyira felidegesítette magát, hogy agyvérzést kapott. Halála után, 375-ben ugyanis a rómaiak visszavonultak. A régészeti leletek alapján is erre az időre tehető az utolsó római hatás. Később valószínűleg a barbár törzsek semmisítették meg.

Ősszel újra merülnek, meglehet a bizonyíték

A híd építésének és pusztulásának történetét valószínűleg soha nem fogjuk megismerni, ahogy Kelemantia eredeti római kori nevét sem, mivel a fennmaradt írásbeli emlékek nem tesznek róla említést. A történészek és a régészek számára azonban ismert, hogy sokszor maguk a rómaiak rombolták le a faszerkezetű, illetve pontonhidakat maguk után, hogy ezzel is megnehezítsék az ellenséges seregek mozgását. „A Duna mélyén megbúvó leletekkel kapcsolatban jelenleg több a kérdés, mint a válasz – mondta a régész. – Remélhetőleg ősszel a mélybúvároknak sikerül mintát venni a maradványokból és azok vizsgálata után már biztosan kijelenthetjük, hogy hatalmas jelentőségű régészeti leletre, római kori hídpillérekre bukkantunk.”

Világörökség lett az izsai Leányvár!

Bár az előjelek nem voltak kedvezőek, július végén kiderült: a Limes Romanus részét képező izsai Kelemantia sorozathelyszínként felkerült az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) világörökségi listájára. A világörökségi bizottság erről a kínai Fucsouban július 15. és 31. között zajló 44., rendhagyó módon online tanácskozásának végén hozta meg a kedvező döntést.

Tizennégy évvel ezelőtt a Pozsonyi Műemlékvédelmi Hivatal égisze alatt és Csütörtöky József, a Kelemantia területét kezelő komáromi Duna Menti Múzeum igazgatójának koordinálásával kezdte meg munkáját az a munkacsoport, amelynek tagjai voltak: a Szlovák Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársai, továbbá Gráfel Lajos műemlékvédelmi szakember és Domin István, Izsa község polgármestere. A csapat éveken át dolgozott az UNESCO Világörökség Bizottsága elé benyújtott rendkívül sokrétű és igényes tudományos dokumentáción, annak érdekében, hogy az egykori római katonai tábor, a Kelemantia megkapja az UNESCO rendkívül nagy presztízzsel bíró védjegyét.

A pályázatot Ausztriával, Németországgal és Magyarországgal közösen nyújtották be, és 2019-ben már szinte biztosra lehetett venni, hogy az UNESCO Bakuban tartott közgyűlésén sorozathelyszínként odaítélik a besorolást Kelemantiának, amikor a magyar fél az utolsó pillanatban kivette az óbudai Hajógyári-szigeten található Aquincumi helytartói palotát a jelentkezésben feltüntetett nevezési helyszínek sorából. Az eredetileg benyújtott dokumentáció megváltoztatása miatt a közgyűlés érvénytelennek minősítette a pályázatot.

Idén a négy ország ismét egy közös pályázatban futott neki a Világörökség cím megszerzésének, amikor a magyar fél ismét közvetlenül a döntés előtt visszakozott. Napokig úgy nézett ki, hogy ezzel újra ellehetetlenült a négy ország közös beadványának sikere.

„A magyar kormány döntése után Szlovákia, Ausztria és Németország külügyminiszterei közösen fordultak az UNESCO vezetőségéhez, hogy tanúsítson méltányosságot és döntsön a pályázatunkról, ami így a Római Birodalom egykori határvonalának a bajorországi Bad Göggingtől a szlovákiai Izsáig terjedő szakaszán lévő 77 műemléket foglalja magába – mondja Domin István, aki 11 éve tevékenykedik a nevezési bizottságban. – Folyamatosan figyelemmel kísértük az online zajló tanácskozást. Már kezdtük azt hinni, hogy megismétlődik a két évvel ezelőtti forgatókönyv, amikor az UNESCO létrehozott egy tizenkilenc tagú bizottságot. Titkos szavazáson 15-en adták le a voksukat arra, hogy a három ország pályázatát elfogadják, és megkapjuk a Duna Limes Világörökség címet. Ezzel a Pozsony Oroszvár városrészében fennmaradt Gerulata elnevezésű római katonai tábor maradványai és az izsai Kelemantia Szlovákia nyolcadik világörökségi helyszíne lettek, és ezáltal felkerültek a világ térképére.“

Terveik szerint az augusztus 27. és 29. között esedékes izsai Rétesfesztiválon adják át a már elkészült őrtornyokat és az iparművészeti műhelyt, és ekkor kerül sor az UNESCO címerét ábrázoló zászló ünnepélyes felvonására az egykori katonai erőd, a Kelemantia területén.

(Janković Nóra)

Kapcsolódó cikkeink:
Szépül az izsai Leányvár: a világörökség része lett!
Egyelőre ugrott Kelemantia világörökségi címe
Halló! Itt a római helyőrség!