Fel-fel pillantok a városháza toronyórájára, még van idő, korán érkeztem, de már tűkön ültem, izgultam, pont úgy, mint amikor életemben először vittek el színházba, Peti kalandjaira, amiben ő volt a főszereplő és ő volt az, aki akkor ott, egy életre megszerettette velem a színházat. Azóta Varsányi Mari színművésznőt, aki a napokban ünnepelte születésnapját, számtalan darabban láttam. Kis szerepben és nagyban, melyekben egy közös volt, mindegyikben remekelt, ahogy legutóbb A vén bakancsos és a fia c. vígjáték főszerepében is.

• Szeptember elején ünnepelte születésnapját.

– Igen, szűk családi körben. Elsősorban az tette ünnepivé, hogy együtt voltunk. A tizenkét éves unokámtól, Lilitől kaptam egy csokor virágot, amit ő szedett a kertben. Ez volt a legkedvesebb ajándék. Mint hasonló alkalmakkor mindig, most is több dolgot főztem, mert azt nagyon szeretek. Gyakran valami specialitást, különlegeset. Szükségem van ezekre a pillanatokra, megfeledkezni a mostani időszak mindennapjairól. Kicsit megviseltek az elmúlt hónapok, a korábban kiszámíthatónak hitt, megszokott életünk megváltozása, a kiszolgáltatottság és bizonytalanság érzése. Nyomasztó volt az összezsugorodott élettér. Örültem, amikor felkértek A vén bakancsos és a fia c. darab főszerepére, de a próbafolyamatot is többször félbe kellett szakítanunk, ami egy plusz stressz volt, mert féltünk, hogy mire újrakezdhetjük, addigra elfelejtjük a rengeteg szöveget. A nyár elején, amikor már a járvány is elcsendesedett, és a bemutatón is túljutottunk, kicsit úgy éreztem, lehullott a teher a vállamról. De az élet, főleg a mi korunkban, mindig hoz valamit, ami aggodalomra, szorongásra ad okot.

• A nagysikerű bemutató végén a színház igazgatójától, Gál Tamástól ünnepélyesen átvehette a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagja elismerést. Mire gondolt, amikor látta-hallotta, hogy ötszáz ember szűnni nem akaró állótapssal köszönti önt?

– Csodálatos és megható érzés volt. A közönség eufóriája átragadt rám is, és ha nem is abban a pillanatban, de az fogalmazódott meg bennem: ha többé nem adódna lehetőségem a színpadra lépésre, akkor is elmondhatnám, hogy ezzel a szereppel és ezzel a premierrel méltó módon zártam le a pályámat. Hamarosan azonban újra megkezdjük a darab felújító próbáit. Izgulhatunk Matyival (Dráfi Mátyás színművész a szerk. megj.) megint, hogy minden flottul menjen. Érdekes, hogy fiatal színészként ritkán volt közös jelenetünk. A Gazdag szegények volt az első darab, amiben egymás közvetlen partnerei voltunk. Mára összecsiszolódtunk mi rendesen.

• Előadás közben érezte a nézők jelzéseiből, a nézőtérről áradó energiákból, hogy távozóban majd csupa felsőfokú jelzővel fogják dicsérni az előadást?

– Szerintem mindannyian éreztük, a jól időzített tapsokból, a jókor hallható kuncogásokból, hogy a nézők ráhangolódtak. Nagy megkönnyebbülés volt. Egyébként a színész mindig érzi, hogy mennyire jó azon az estén, vagy abban a szerepben. Kezdő koromban, amikor 1972-ben a színházhoz kerültem, többször voltam elégedetlen magammal, de aztán ahogy egyre jobban elsajátítottam a szakmát, ahogy a rengeteg tanulásnak köszönhetően sikerült eljutnom arra a pontra, amikor már ki mertem jelenteni, hogy színésznő vagyok, egyre ritkábban találkoztam ezzel az érzéssel. Persze kérdések, elbizonytalanodások, vívódások voltak bennem. De ezek viszik, sarkallják az embert arra, hogy folyamatosan dolgozzon önmagán.

• Majd két évvel ezelőtt láthattuk utoljára a színpadon, Molnár Ferenc Üvegcipő c. vígjátékában. Ilyen hosszú kihagyás után sok többletmunkát kell belefektetnie egy színésznek abba, hogy azonosulni tudjon a karakterrel és eggyé váljon a szereppel?

– Sokat. Az a jó, hogy ezt a mesterséget nem lehet elfelejteni. Egy színész örökké színész marad. Az Üvegcipő próbái előtt hat teljes évet hagytam ki, ugyanis amikor 2012-ben játszottuk Móricz Zsigmond Sári bíró c. színművét, amit még Budapesten is nagy sikerrel mutattunk be, és készültünk vele a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára, csúnyán eltörtem a bokámat. Sokáig kínlódtam vele. Rettenetes lelkiismeret-furdalásom volt, mert az idő rövidsége miatt már senki nem tudott a szerepembe beugrani, s így színházunk nem tudott részt venni a seregszemlén.

• Ez közrejátszott abban, hogy meglepően korán, hatvanéves korában kérte a nyugdíjazását? Most, hogy láthatta, mennyire szereti önt még mindig a közönség, nem fordult meg a fejében, hogy talán korán hozta meg ezt a döntést?

– Nem volt egyszerű kimondani. Nekem soha nem ment jól az önérdekérvényesítés, a helyezkedés. Fiatalabb koromban például rengeteg beugrásom volt. Ha valaki kiesett, mindig engem vettek elő a talonból. Nekem pár nap alatt kellett megtanulnom azt a szövegmennyiséget és még a szerepet is, amire másnak volt egy-két hónapja. Mindig sikerült. Nem dicsekvésképpen mondom, de az esetek döntő többségében a kollégák és a rendező is azt mondta, hogy ugyanolyan jó, vagy még jobb volt, mint az eredeti szereplő. A színészi pálya azonban hullámzó. És örökösen bizonyítani kell. Szerepről szerepre. Az új igazgatóknak, az új rendezőknek. De még akkor is, ha az ember mindent megtesz azért, hogy színpadon innen és túl megfeleljen, megeshet, hogy úgy érzi, mellékvágányra került. Közös megegyezéssel mentem el, de Tóth Tibor, az akkori igazgató biztosított róla, ha tudnak testhezálló szerepet osztani nekem, akkor majd hívnak. Egy évvel később Tasnádi István Magyar Zombijában játszottam Blondin anyósát. Jó szerep volt. Csak kiújult a porckorongsérvem és sokáig nem mertem elvállalni semmit. A félsz most is bennem volt, mert fizikailag hihetetlenül megterhelő a szerep. Két jelenet híján folyamatos a színpadi jelenlétem.

• Sok színésztől hallottam már, mennyire hálás a sorsnak, hogy pályája kezdetén a „nagyok” jó tanácsaikkal segítették a szárnybontogatását. A művésznő is adott tanácsokat, javaslatokat a lányát alakító, egyetemista Bencsík Stefániának, mint ahogy önnek adtak?

– A színház az nem egyszemélyes játék, hanem csapatmunka. A közös jelenetek akkor lesznek jók, ha a partnerek egymásra tudnak hangolódni, ha rátalálnak egy közös ritmusra. Ha úgy éreztem, valami nem stimmel, kedvesen felhívtam rá Stefi figyelmét, de rendre kértem, ő is szóljon nekem, mert ez esetben nem számít, ki hány éves, ki hány éve van a pályán. A színpadon egyformán „csak” színészek vagyunk. Függetlenül attól, hogy az egyik már kiöregedőben, a másik meg színészpalánta, tudni kell együtt játszani. És itt, az „együtt” az, ami nagyon-nagyon fontos. Nagy örömömre vette a lapot, és megesett, hogy szólt. De, ahol csak tudtam, mindig segítettem a kollégáknak, mert én a saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor kis csitriként a színházhoz kerültem, milyen az, ha az ember falakba ütközik. Engem nemhogy pártfogásukba nem vettek, de volt, aki egy-két évig rendre piszkált, kigúnyolt. De nem volt bennem harag. Nem igazán tudok haragudni senkire. Ez akkor ért véget, ha nem is egyik napról a másikra, amikor a Peti kalandjaiban bebizonyítottam, hogy színpadon a helyem, és aztán negyven éven át még számtalan előadásban.

• Sőt, időközben rendezőként is kipróbálhatta magát.

– Na-na, azért túlzásokba ne essünk. Segédrendezőként. Most hirtelen nem is tudom pontosan, de négy darabnál biztosan. Megesett, hogy a rendező egyéb elfoglaltságai miatt egy hétig nem tudott jönni, és addig én vezettem a próbákat. Csiszoltuk a jeleneteket. Izgalmas lehetőség volt.

• Mi visz színt, izgalmat most a mindennapjaiba?

Nekem a családom a legfontosabb. A két fiam és a kisunokám, aki szerencsére elég sokszor jön hozzánk. Nekik köszönhetően érzem azt a mindennapokban, hogy szükség van rám.

Janković Nóra