Az 1922. március 8-án Gútán született Reicher János édesapjától tanulta a lakatosmesterséget. Idősebb Reicher János Gúta község műlakatosa volt az 1920-1930-as években. Kapuk, kerítések és az úgynevezett csikós sparhelt tartoztak gyártási profiljába.
Fia a községben végezte iskoláit, jó képességű eleven tanuló volt, sokat sportolt, rajzkészsége, szépérzéke korán megmutatkozott. 1940-ben jeles előmenetellel nyilvánította lakatossegéddé a Komáromi Ipartestület. „Első oklevelét is a Gútai Községi Tanonciskolától kapta egy kotrógép modelljéért. A tanoncévek befejeztével édesapja a nagyvilágba küldte, így került a budapesti a GANZ-ba” – emlékezik édesapjára 74 éves fia, ifjabb Reicher János, aki szintén művészkovács.
Ám ekkor közbeszólt a háború. 1941 és 1945 között katona volt. 1943-ban elhunyt édesapja, a kovácsműhelyt szétlopták az átvonuló katonák. A háború után egy lepusztult, kifosztott műhely várta, és munkanélküliség. De Reicher János feltalálta magát. Villanyszerelő csapatot szervezett 6 emberrel, és megkezdték Kamocsa, Szímő és Gúta villamosítását. Amikor úgy tűnt, talpra áll a nincstelen időszakból, jöttek a Beneš-dekrétumok által megpecsételt évek, elítélték, kényszermunkára vitték Csehországba. „A meghurcoltatások után újra kellett kezdenie az életét, grafikákat, gipszszobrokat készített. Az emberek szerették és tisztelték az ezermestert. Az akkori vezetés viszont népellenségnek tekintette. Szándéka volt a képzőművészet irányába tovább képezni magát, de a helybeli vezetés nem tanácsolta. Mivel örökmozgó fantáziadús ember volt, aki nem riadt vissza a kihívásoktól, úgy döntött, a komáromi hajógyár kötelékébe lép, ahol munkáját rövid időn belül, 1952-ben elismerő oklevéllel értékelték. Elkészítette az első személyhajó, a Rosszija modelljét, amelyet a gútaiak is megtekinthettek a Csemadok könyvtárában rendezett tárlaton” – folytatja ifjabb Reicher János.
Az ötvenes években aktív amatőr színjátszás volt Gútán, amelyben idősebb Reicher János díszlet- és jelmeztervezőként vett részt. 1957-ben Nyitra város első díját kapta iparművészeti alkotásaiért. „1965-ben, a nagy csallóközi árvíz idején Nyitrára telepítették a családot. Ott azonnal munkát vállalt, mint karbantartó a gútaiak szálláshelyén. Esti óráit pedig Bártfay Gyula nyitrai szobrászművész társaságában töltötte, ő ajánlatta neki, hogy lépjen be a pozsonyi ÚĽUV népművészeti alkotóközpontba. Ez nagy lelkierőt adott neki, fordulópontot jelentett az éle-tében, hogy minden energiáját a kovácsművességnek szentelje. Szerződött az alkotóközponttal és élete végéig gyártotta azokat a lakberendezési kiegészítő tárgyakat, amiket a világ igényelt. 1983-ban elnyerte a Népművészet Mestere címet. Jó barátságban volt Závory Zoltán festőművésszel, akivel a hetvenes évektől sok dél-szlovákiai és külhoni templom és szakrális épület tereit ékítették, mintegy húsz építmény őrzi munkájukat“ – meséli fia.
Reicher János 1988 óta évente résztvevője és aktív alkotója volt nemzetközi kovácstalálkozóknak. Ezeken a szakmai zsűri oklevelekkel minősítette munkáját. (Az archív felvételen éppen Helfštynben látható munka közben). 25 éve, 1997. március 14-én, életműve elismeréséül, Gúta város díszpolgárává avatták. Alkotói tevékenységét súlyos betegsége miatt 1999-ben szüntette be. Élete utolsó pillanatáig tele volt tervekkel és elképzelésekkel, ám ezeket már nem tudta megvalósítani. 1999. június 2-án hunyt el.
ifj. Reicher János visszaemlékezése nyomán: (szél)