Idén Molnár Xénia színművész kapta a Ferenczy Anna díjat, amelyet minden évben a kollégák szavazata alapján ítélnek oda az adott évadban nyújtott kiemelkedő alakításért. A díjazott nevét a Komáromi Jókai Színház évadzáróját követően jelentették be.

• Mire gondoltál, amikor átvetted a díjat?

– Egyáltalán nem számítottam rá. Az évadzárón, amit egy felajánlásnak köszönhetően Szentpéteren tartottunk, folyamatosan azon izgultam, hogy a tizenhét éves fiammal Adorjánnal, minden rendben legyen, mert pont a fogát húzták. Csak akkor jutott eszembe a díj, amikor szétosztották a lapokat, tollakat, hogy leadjuk a szavazatunkat. Meglepetésként ért, amikor Varga Emese (a színház művészeti vezetője-dramaturgja a szerk.megj.) az én nevemet olvasta fel, mint az idei Ferenczy Anna-díjast. Hálás vagyok érte és nagyon köszönöm nekik.

• Most ugyanabban a színházban ismerték el a tehetségedet, ahonnét egyszer „leépítés miatt” el kellett jönnöd. Éreztél valamiféle elégtételt?

– Elégtételt? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a lelkemnek. A közönség visszajelzése és a szeretete után, amit ebben az évadban kaptam, már nincs szükségem semmiféle elégtételre. Úgy gondolom, hogy én, mint színész csak egy postás, egy küldönc vagyok, aki közvetít Moliére, Csehov, Spiró vagy éppen Örkény és a nézők között. Még a diplomamunkámat is abból írtam, miként változott a nézők színházhoz való viszonyulása az ókortól napjainkig. Egyébként ez a színház, mint intézmény ugyanaz, de számomra a lelke már más. Gál Tamás, akivel osztálytársak voltunk az egyetemen, magával hozta azt a segítőkész, jótét szellemiséget, ami rá annyira jellemző.

•Az igaz, vagy csak városi legenda, hogy egyszer egy egyetemi „szóróvizsgán” azt kérte, hogy helyetted inkább őt küldjék el?

– Igaz. Elsősök voltunk akkor. Egy nap, színészmesterség óra előtt bejött a néhai Peter Mankovecky és Zuzana Kronerová, és azt mondták, hogy gazdasági okok miatt a létszámot a felére kell csökkenteni. Toporogtunk ott tizenketten, és ők egyenként elkezdtek ránk mutatgatni, hogy „maradsz, mész, maradsz, mész”. Nekem az útilapu jutott. Én már láttam magamat otthon Ragyolcon kapálni, amikor felállt Gál Tamás a kockás kis sapkájában. Levette a fejéről, zavartan gyűrögette és tisztelettel megkérte a tanárokat, hadd menjen inkább haza ő, mert szerinte kettőnk közül nekem jobban ott a helyem. És akkor, abban a drámai pillanatban észrevettem az STV1 „kandikameráját”. Feláldozta volna magát. Óriási gesztus. De az elmúlt hét évben sokat köszönhettem neki. Amikor kevesebb munkám volt felajánlotta, hogy a Csavar Színházzal újra mutassuk be Parti Nagy Lajos Ibusár c. darabját.

• Ezek szerint a szakma utánad nyúlt?

– Abszolút. Játszottam Dráfi Mátyás Teátrum Színházi Társulásában, felléptem Benes Ildikóval és Pőthe Istvánnal, drámapedagógiai képzést tartottam gyerekeknek. Több dolgot csináltam párhuzamosan. Egyedülálló anyaként akkor nehéz helyzetbe kerültem. A bevételem bizonytalan volt, a lakáskölcsön meg a nyakamon. Nagy erőt adott, és ad a mai napig, hogy a szüleimre egész életemben számíthattam, sajnos édesanyám négy évvel ezelőtt váratlanul meghalt. Olyan erős érzelmi biztonságot kaptam tőlük, amire mindig támaszkodhattam. Ahogy bármikor számíthatok a gyermekem édesapjára, a jelenlegi páromra, és két-három barátomra. És mégis, 1988 óta a legeslegjobb barátom, akivel a legmélyebb, legbizalmasabb érzéseimet és gondolatimat megosztom, az a naplóm. Akármilyen igazságtalanság, öröm, boldogság vagy sérelem ér, esetleg valamilyen problémám adódik, azt papírra vetettem.

• Őrzöd is ezeket?

– Persze. Mindet. Néha visszaolvasgatom. Sokat segít az élet értelmezésében, amit ugyan előre élünk, de utólag értünk meg. Ebből látom, mert az ember sok mindent elfelejt, vagy idővel másképpen értelmez, hogy még életemnek az az időszaka is, amikor szakmailag mélypontra kerültem, és amit akkor – jogosan – katasztrófának éltem meg, valójában csodás módon áldásossá vált. Rengeteg fantasztikus dolog, találkozás, szerelem talált rám abban a hét évben, ami, ha maradok a színháznál, biztosan elkerült volna. És ami nekem a legfontosabb ajándékidőt kaptam, amit a fiammal tölthettem. Nekem ő az első. Vihettem edzésekre, szurkolhattam neki a meccseken, és esténként tanulhattam vele. Mindig számíthatott rám. Anyaként ezt isteni adománynak tekintem. Ezért nem szerződtem más városba, sőt visszautasítottam egy szlovák telenovellában a szereplést. Nem akartam hétvégi anyukává válni.

• Csak a magánéletedről szoktál mesélni a „legjobb barátodnak”, vagy néha szóba kerül a színház is?

– Nem lehet a kettőt szétválasztani. Rengeteget segít a munkámban, egy-egy karakter megértésében és megformálásában. Az írás közelebb visz a megoldáshoz, és önmagam megismeréséhez. Az egyik nagy szerelmem a történelem. Múltkoriban néztem egy sorozatot a sötét középkorról. Boszorkányüldözés, inkvizíció, járványok, hadd ne soroljam. És akkor arra gondoltam, hogy ezekhez képest az én problémáim súlytalanok. Minden viszonyítás kérdése. Amikor nem volt munkám, akkor sem azt néztem, mink nincs, hanem azt, hogy mink van. Ha nyitott szemmel néznénk körül, akkor láthatnánk, hogy földünk folyóival, hegyeivel, gyümölcseivel, állat- és növényvilágával, maga az édenkert. Csak a kapzsiságból, az irigységből, és a rosszindulatból kellene visszavennünk – jó sokat.

• Ha jól tudom, az Örökség című darabban te játszottad volna a drogos roma nőt, de szinte az utolsó pillanatban betegség miatt át kellett adnod a szerepet. Később jött a Tóték, és az ember a nézőtéren ülve szinte úgy érezte, mintha Örkény egyenesen rád írta volna Mariska szerepét.

– A drogos nőt őrült kínok közt, botra támaszkodva próbáltam majdnem az elejétől a végéig. Négy hetet próbáltam az Örökségben, de egy héttel a premier előtt már csak bot segítségével tudtam járni, és kezelésekre szorultam, hogy talpra állítsanak. Tizenegy éves koromban ért egy csúnya baleset, és akkor megsérült a gerincem. Gyakran belobban. Már amikor Pirandello Hat szerep szerzőt keres című darabját játszottuk, a kollégák „támogattak” a tapsrendnél. Mikszáth Beszélő köntösében, Fábiánné szerepét imádtam és ennek az ősbemutatónak az egész próbafolyamatát, mert saját szememmel láthattam, hogy simul egymásba Laboda Róbert szövege, Lakatos Róbert zenéje Gál Tamás rendezésében. Az évad utolsó darabjában igazi ajándék volt, hogy eljátszhattam Mariskát. Tótné szerepével valóban nagyon eggyé tudtam válni, ugyanis a fiam jelenleg hivatásos katonaként képzeli el a jövőjét. Tiszta szívemből remélem, hogy még megváltoztatja az elhatározását, hiszen annak idején én is állatorvosnak, meg magyar-történelem szakos tanárnak készültem. Nagyon ott voltak Mariska szavaiban, „Eiam, fiam, drága jó fiam mi lesz veled?” a saját érzéseim. Az igazán jó alakítások a saját megélt tapasztalatainkat, érzéseinket, érzékeléseinket, emlékeinket felhasználva születnek.

• Nemcsak zseniális darabokban, de zseniális filmekben is játszottál. A Külön falkát tavasszal mutatták be, és azóta sorra járja a világ legrangosabb fesztiváljait és hatalmas sikerrel vetítik a mozikban is. Gyakran jársz castingokra?

– Soha. Hozzám a színpad világa közelebb áll, de ha megkeresnek, nem mondok nemet. Idővel egyik munka hozza maga után a másikat, így kerültem mind a tíz filmbe. Koltai Róbert Világszám című filmjébe, ahol Jiři Menzellel játszhattam, az Ibusárnak köszönhetően kerültem be. Pogány Judit látott benne, és beajánlott Koltainak. Majd jött Peter Bebjak rendezésében a Csallóközben játszódó Barackliget. A Külön falkában egy temperamentumos, „zsebdiktátor” anyukát játszom. Pici szerep, de jó. Egyébként Felvidékről nemcsak én, de Bandor Éva is benne van. Tarol a film. Nagyon. A járvány előtt forgattuk Prikler Mátyás rendező Hatalom című filmjét, Mokos Attilával és Bandor Évával, ami még bemutatásra vár. A forgatás érzékeny, tabu témát feszegetett, ugyanis a jeleneteim egy része a temetőben, meg a krematóriumban játszódtak. Úgy, hogy közben legbelül tele voltam fájdalommal és gyásszal. Az elmúlt években sok olyan embert, túl sokat, kellett elbúcsúztatnom és elengednem, aki közel állt hozzám, akit szerettem. De ebből is tanul az ember. Megtanulja értékelni az életet. Azt szoktam mondani, hogy az élet a kötőjel a születés és a halál között. Nem mindegy, hogy ezt a pár évtizedet itt a földön hogy töltjük el. Ez csakis rajtunk múlik.

Janković Nóra