Nagykeszi. Április végén mutatták be a helyi kultúrházban a Pro Media Alapítvány támogatásával létrejött Vízsodorta históriák dokumentumfilm-sorozat Nagykeszin forgatott epizódjait. A felvidéki Duna menti település 20. századi történelmét, az ott élők viszontagságait, megpróbáltatásait és hányattatását megörökítő négy részből álló filmre több mint háromszázan voltak kíváncsiak.

Folyik a Duna, szalad országokon át. Hol lassan, hol gyorsan. Megőrzi és magával viszi a hozzá közel fekvő települések múltbéli emlékeit, arra várva, hogy egyszer valaki megörökíti azokat. S lám, ez megtörtént. Hiszen Kósa Lőrinc operatőr és Zalka Lóránt, a bősi alapiskola történelemtanára egyedi elképzelésű, oralhistory sorozatának második évada Nagykeszi település vízsodorta históriáit dolgozta fel az utókor számára. A történetet helyi adatközlők regélik, akik még átélték a háború borzalmait, a kitelepítést és deportálást, a szövetkezetesítés traumáját, az árvíz pusztítását, de mesélnek arról is, hogy régi gyermekkorukban mi is volt a „módi”.

A film, amely összehozza az embereket

„Nagykeszire jövet a Duna mellett tettük meg az utat Lőrinccel. Ez már szokásunkká vált. Sokszor lelassítunk egy-egy helyszínen és integetünk az ismerős arcoknak, vagy ők üdvözölnek bennünket mosolyogva. Ápoljuk a kapcsolatokat, ami csodálatos érzés. Olykor rossz hírt kapunk, hiszen volt olyan adatközlőnk, aki sajnos már nem láthatta az elkészített filmet. Tisztelgünk az ő emlékeik előtt is” – nyilatkozta a sorozat megálmodója, Zalka Lóránt. A forgatások pedig igazi közösségformáló erővel bírtak: haragosok békültek ki és újabb baráti kapcsolatok születtek. Igazi kincsként kezelték az alkotók Kulcsár Nándor feljegyzéseit, aki az ekeli alapiskola igazgatója volt négy évtizeden keresztül és 1978-ban kezdte összegyűjteni a környező települések történeteit.

Négy epizód – négy tematika

Nagykesziről is négy részt készítettek az alkotók: az első rész a község természeti szépségét, a falut körülvevő európai jelentőségű természetvédelmi területeket, Dérhídjai szikest, Duna-árteret, dunai nádasokat mutatja be, ahol a ritkáságszámba menő északi pocok tanyázik. A második epizód édes-keserű tematikát érint, ugyanis a háborút és a magyarok kitelepítését, a lakosságcserét elevenítik fel, melyet néha fellazítanak egy-egy tréfás jelenettel. A következő egy szinte feledésbe merült településről, Érseklélről szól, ahol Erdős Renée (eredeti nevén Ehrenthal Regina) író és költő is született. Az utolsó rész a legkülönlegesebb, hiszen egyedül Kulacs Ernő bácsi beszél benne. Elmeséli, hogy milyen volt, amikor 17 évesen, mint leventét kivitték Németországba.

Volt egyszer egy Érseklél

A Nagykeszin forgatott négy epizód közül a harmadik mesél egy ma már nem létező faluról, Örsöklélről, avagy Érseklélről, amely Nagykeszitől keletre terült el és a múlt század hetvenes éveiben néptelenedett el teljesen. „Furcsa belegondolni abba, hogy ahol bő ötven évvel ezelőtt még emberek éltek, egy szép templom is állt ott, ma már csak fák és bokrok, por és hamu. Csak a régi temető romjai maradtak. Az 1965-ös árvíz után az itt lakók beköltöztek Keszire, Ekelre és a környező falvakba. Templomára akkoriba a kommunisták nem vigyáztak – hiszen nem állt érdekükben – így hagyták az elmúlásnak. Később vandálok rongálták meg, amit lehetett elloptak. A pusztulást a munkagépek végezték be. A templom harangjait viszont Hegedűs Sándor bácsi és barátja megmentették, amiért a kommunisták be is hívatták őket a járási pártbizottságra. A filmbe ez a jelenet is bekerült.

Könnyes-mosolygós szemek

A sok gratuláció és biztatás arra sarkallja az alkotókat, hogy minden újabb epizódnál egy kicsit feljebb rakják a lécet. A kemény munka pedig mindig meghozza gyümölcsét, Kósa Lőrinc a bemutató kezdete előtt nagyon szép szavakat intézett a közönséghez: „Kedves hölgyeim és uraim, helyezkedjenek el kényelmesen és élvezzék az előadást. Kérem, ne tartsák vissza érzelmeiket sem: ha sírni kell, hát sírjanak, ha nevetni kell, akkor kacagjanak!” Így is történt.

„Az elmúlt huszonkilenc évben, amióta vezetem a falut, még soha ennyien nem voltak a kultúrházban. Egy tapodtad hely sem volt. Öröm volt látni, hogy még a környező településekről is eljöttek a bemutatóra“ – konstatálta Csóka Lajos.

Mindenkire hatással volt a film, melynek végén zúgott a vastaps. A taps, ami egy közösségnek szólt, egy maradandó emléknek az utókor számára.

FV/JN

Nagykeszin forgatott a Vízsodorta históriák stábja
Forgott a kamera a füssi Duna-parton
Amikor a víz volt az úr