Az elmúlt hónapokban Mokos Attila nevétől volt hangos a sajtó. Előbb azt olvashattuk, hogy színművészi munkáját Jászai Mari-díjjal jutalmazták, majd nem sokkal később a szlovák filmakadémia Oscarjaként is emlegetett Nap a hálóban díjkiosztó gáláján a legjobb férfi főszereplőnek és a legjobb mellékszereplőnek járó díjat is neki ítélték. Mindezek után a III. Pápai Történelmi Film Fesztiválon is ő vehette át a fődíjat. Közben pedig hol forgatott, hol próbált.

Nem fáradt még bele a sok sajtómegkeresésbe?

– Szakmai interjút szívesen adok, bár nem vagyok az a típus, akinek fontos lenne az ilyen jellegű megjelenés. Magamról nem is szívesen beszélek, mert úgy gondolom, nem az az érdekes. Most az elismerések kapcsán tényleg kicsit sok volt a megkeresés, de ennek örülök. Viszont azt is tudom, nem lehet sokáig ebben napfürdőzni, mert az élet megy tovább. Közben már vannak újabb felkérések, szerepek. Ezekre szeretnék koncentrálni.

A közönséget azonban mindig is érdekelte egy-egy művész emberi oldala. Ha nem szeret magáról beszélni, akkor miként lehet Önt egy kicsit jobban megismerni?

– Úgy, ha valaki eljön a színházba, és megnézi valamelyik alakításomat.

Annyira benne van minden szerepében?

– Minden színész emlékekből él. Legyen az érzelmi, könyvekből merített, látott, személyesen megtapasztalt. Ezek alapján próbálja megfejteni az adott szerepben a figura életét, lelkiállapotát. Nincs könnyű szerep. A színházban minden feladatot a nulláról kell kezdeni. A hathetes próbafolyamat valójában egy útkeresés, míg önmagunkból építkezve megtaláljuk a szerep igazát, hogy aztán színpadra lépve emberarcúvá tegyük az adott irodalmi szöveget. Ettől válik élővé. Van, amikor ez jobban sikerül, van, amikor kevésbé. Az azonban mindig fontos, hogy az a kis csapat, a rendezővel az élen, akik részei egy előadásnak, miként és milyen minőségben tudnak egymásra kapcsolódni, egymásból meríteni, egymással kommunikálni és mennyire nyitottak egymásra. Ha ez mind megvan, akkor nagy az esély arra, hogy egy jó előadás fog születni. A színház csapatjáték.

Csak a Komáromi Jókai Színházban több mint nyolcvan szerep van Ön mögött. Játszott a drámairodalom legnagyobbjainak, Shakespeare, Moliér, Csehov, Pinter, Müller darabjaiban. Van olyan szerep, ami elment Ön mellett?

– Nekem nem voltak szerepálmaim. Soha nem akartam Rómeó lenni. Mercutio már inkább, de nem bánom, hogy nem jött össze, mert megadatott Lőrinc barát szerepe. Hamlet… arról a 90-es években szó volt, de végül a színház nem tűzte műsorára. Egyébként sohasem voltam „szerepéhes”. A legfontosabbak így is megtaláltak. Nincs bennem hiányérzet. Mindig azt a szerepet próbáltam a lehető legjobban megoldani, amit éppen rám osztottak a rendezők.

Egy színházi próbafolyamat során hat hét áll a színész rendelkezésére, hogy megtalálja a szerep „igazát”. Egy filmforgatás során azonban erre nincs lehetőség. Milyen szakmai módszerekre hagyatkozhat a színész egy olyan nehéz szerep megformálásánál, mint Roháč gazda a Piargyban?

– Általában már a forgatókönyv első olvasásakor elkezd futni a fejemben a film. Persze ez többnyire nem egyezik a rendező elképzelésével. Kisebb szerepek esetében, ahol az ember nem szerepel minden jelenetben, nem látja át teljes egészében a készülő film ívét, a színész sokkal jobban ki van téve a rendezőnek. Egy nagyobb szerep esetében, mindamellett, hogy a rendezővel alaposan átbeszéljük, nekem sokat segítenek a sorok közt megbúvó utalások. Nem hiszem, hogy egy ember jelleme csak fekete vagy fehér lenne. Vannak átmenetek, és mindenkinek van egy jobbik énje is. Ha megértjük cselekedetei okát, motivációiját, akkor sokkal árnyaltabb képet festhetünk róla. Roháč gazda szerepében ennek megtalálása és láttatása volt kihívás.

Kétfajta színész van, az egyik rendre visszanézi, alaposan kielemzi saját játékát, míg a másik, ha csak teheti, nem nézi meg. Ön melyik táborhoz tartozik?

– A színházi felvételeket csak akkor szoktam megnézni, ha, mondjuk, hosszabb idő után újra elővesszük a darabot. Milyenek voltak a fények, hol voltak a díszletek… A filmek esetében viszont elvárás a színésszel szemben, hogy megjelenjen az ünnepi bemutatón. Furcsa érzés, amikor az ember a nézőtéren ülve a filmvásznon szembesül saját magával, az alakításával. Észreveszem a legapróbb hibát is és azon agyalok közben, hogy ezt vagy azt másképpen kellett volna csinálni. Korrigálni viszont már nem lehet. Nehezen viselem. Ilyen szempontból a színház, ami a jelen művészete, egy élő anyag, sokkal jobb, hiszen ott, amíg műsoron van a darab, addig mindig lehet rajta változtatni, csiszolni.

Nem túlságosan szigorú önmagához?

– Inkább azt mondanám, hogy maximalista vagyok. És ez mindig vívódással jár. Néha még évek múltán is eszembe jut egy-egy jelenet, amin elgondolkodom, hogy talán, ha másképpen indítottuk volna, akkor másmilyen lett volna a kicsengése. Nehezen engedem el a szerepeimet. Utólag is foglalkoztatnak.

Eddig több mint negyven film stáblistáján szerepelt a neve. Nagy részük az utóbbi tizenöt-húsz évben készült. Nem fárasztó a párhuzamos filmezés és a színházi munka?

– Szellemileg nem megterhelő. A filmezésnél, ami igazán fárasztó, az nem maga a játék, hanem a várakozás két jelenet közt, míg beállítják a fényeket, a kamerákat. A napi tizenkét órás forgatási idő jó része néha tétlen várakozással telik. Nagyon összeszedettnek kell lenni ahhoz, hogy egy ilyen üresjárat után az ember százszázalékosan tudjon teljesíteni. Mégis, ebből könnyebb utána kilépni, mint a színházi szerepekből, amikor az ember két-három órán át koncentráltan együtt lélegzik az előadással. Előadás után kell legalább egy fél óra, míg az ember belsőleg is leválik a szerepről. A kondíciómra pedig igyekszem odafigyelni, bár nem vagyok eléggé következetes. A térdem már nem a régi. Futni, aktív sportot űzni már nem tudok vele. És néha, bár egyre kevesebb időm van rá, kimegyek horgászni. Számomra az a legjobb pihenés, a legjobb feltöltődés.

Melyik szerepben került akár testileg, akár lelkileg a legmegterhelőbb helyzetbe?

– A legnehezebb talán az volt, amikor a Barackliget forgatása során, októberben, amikor a levegő hőmérséklete úgy tíz fok körül mozgott, víz alatti felvételeket készítettünk. Rettenetesen hideg volt a víz, és végig nyitva kellett tartani a szemem. A végén már úgy éreztem, mintha zsilettel vagdosnák. Fizikai értelemben tényleg egy extrém megpróbáltatás volt. Lelkileg pedig a legkomolyabb kihívás az volt, amikor Horvát Lili, Felkészülés meghatározhatatlan ideig tartó együttlétre című drámájának az egyik jelenetét az uzsoki kórházban vettük fel, ahol szemtanúja voltam egy életmentő agyműtétnek. Én egy sebészt játszottam, s miközben mi az egyik műtőben a film egyik jelenetét forgattuk, az üvegfal túloldalán éppen egy ember életéért küzdöttek. Ha felpillantottunk, a monitoron láthattuk amint felnyitják a koponyát, eljutnak az agy finom szöveteihez. Sokkoló volt. Sokáig nagyon intenzíven élt bennem a kép. Utána meg is kérdeztem a műtétet végző orvost, hogy mi lett a beteg sorsa. Megmentették.

A színpad vagy a film világa áll Önhöz közelebb?

– A kettő együtt. Míg a film az mindig egy ajándék, addig a színház az állandóság. De itt is voltak nagy ajándékok. Spiró György: Prah című darabjának férfi főszerepét több mint kétszázszor játszhattam el. Magyarul Molnár Xéniával, szlovákul Tóbiás Szidivel. Más értelmezésben, más rendezésben. Megunhatatlan. Ritkán játszunk nagy szériákat. Viszonylag hamar el kell búcsúznunk egy-egy darabtól, és ha az kedves az ember számára, akkor kicsit „vele halunk”. De másnap már jön a következő történet. A színháznak van egy mókuskerék rendszere. Évadonként általában két-három darabban játszom. Az évek során ez azért, bármennyire is szereti az ember, monotonná tud válni. Ezért is örülök a filmszerepeknek, mert a forgatások lelkileg nagyon fel tudnak tölteni. Idén a nyári szünet nagy részét is filmezéssel fogom tölteni. Augusztusban talán marad két-három hét, amikor kicsit pihenhetek.

Harminc évvel ezelőtt szerződött le a Komáromi Jókai Színházhoz. Ennyi idő alatt soha nem érezte szükségét a váltásnak?

– Annak idején vargabetűvel kerültem a pályára, mert először a Zsolnai Közlekedési Főiskolára iratkoztam be. Rövid idő után rájöttem, hogy engem a gépészet nem tud megszólítani. Láttam az Új Szóban, hogy a MATESZ (a Komáromi Jókai Színház jogelődje – a szerk. megj.) segédszínészeket keres. Eljöttem a meghallgatásra, és felvettek. A kassai Thália Színházba kerültem. És akkor megtörtént a csoda. Kinyílt előttem a világ. A színművészeti főiskola befejezése után pedig, bár hívtak máshová is, a komáromi színházat választottam. Ide akartam jönni. És azóta is itt vagyok. Pedig a színészi pálya nem könnyű. Rengeteg lemondással jár. Ráadásul egyre nehezebb érvényesülni. Egyre szűkülnek a lehetőségek. Egyszer fent, egyszer lent. Elvakult hit, elhivatottság és szerelem kell a színházhoz.

Már az interjú elkészítése után érkezett a hír, hogy a Szlovák Film- és Televíziós Akadémia elnöksége Európai Filmdíjra jelölte a Piargy című filmet, amelynek egyik főszereplője Mokos Attila.

Janković Nóra