Melyik műve hozta meg Lehárnak a világhírnevet? Miért kell megállni egy zenetörténeti séta során Jókai szobránál? Miről árulkodik a zeneszerzőknek állított számos szobor, emléktábla Komárom belvárosában? Mindezek, és további érdekességek is kiderültek a Bősze Ádám zenetörténész-kritikus által vezetett, a zenerajongók és a lelkes amatőrök számára egyaránt szórakoztató, tanulságos zenetörténeti séta során, amely az Irodalom Határok Nélkül programsorozat részeként valósult meg.

Az első és talán legjelentősebb állomás a Lehár park volt, amelynek helyén egykor a neves zeneszerző szülőháza állt. Az őt megmintázó, 1980-ban átadott szoborhoz érve a Magyar Televízióból és a Bartók Rádióból is ismert Bősze Ádám azzal indította előadását, hogy „Lehár Ferenc azon kevés magyar komponisták egyike, akik elérték a világhírt. Korábban ilyen magyar komponista csak Liszt Ferenc volt, bár róla a franciák azt állítják, hogy francia volt, és szellemi neveltetését tekintve valóban igaz is. Viszont a németek is azt mondják, hogy Liszt Ferenc német volt, hiszen németül beszélt a legjobban, és tanulmányait is ott folytatta. Ellenben Liszt Ferenc, aki ugyan magyarul nem tudott, mindig magyarnak vallotta magát, ugyanúgy, ahogy Lehár Ferenc egész életében komárominak vallotta magát.” (Édesanyja Neubrandt Krisztina komáromi születésű volt – a szerk. megj.)

Lehár és a máig tartó világhír

Az előadó szerint Komárom azért is nagyszerű város, mert komplex zenei struktúrája volt. Megtalálható volt benne a megfelelő székesegyház, amelynek zenei élete hozzátartozott a helyi polgári társadalom zenei életéhez, volt itt katonaság, és a katonazenészek részt vettek a polgárok szórakoztatásában, volt egyházi iskola, melynek komoly szerepe volt a zenei életben, a 19. század második felében pedig a polgári családok egyre erősödő igényének eleget téve elindult a képzés a zene tanodában is. Minden adott volt ahhoz, hogy egy muzsikus megtalálja a helyét, és el tudjon indulni egy karrier felé, ahogy tette azt a Komáromban állomásozó idősebb Franz Lehár katonakarmester fia is. „Lehár Ferencnek A víg özvegy hozta meg a sikert, mert addig bizony még országon belül sem volt híres. Puccini, aki jó barátja volt mesélte, hogy Lehár nagyon könnyen és gyorsan tudott komponálni, és a Bad Ischlben lévő háza ablaka alatt mindig egy csomó fiatal operett- és kuplézeneszerző ücsörgött, hogy a kihallatszó zenefoszlányokat lekoppintsák. A víg özvegy sikere megnyilvánult anyagiakban is, ugyanis 1905-ben már nagyon komolyan működött a szerzői jogvédő rendszer. Minden egyes zeneszerző leszerződött egy kottakiadóval, és ők szerződtek le a színházakkal is. Minden eladott színházjegynek a tizenegy százaléka a művészhez vándorolt. Ez példátlan anyagi jólétet teremtett számára, ami, mint egy lavina gerjesztette a hírnevét.” A zenetörténész a továbbiakban kifejtette, hogy Lehár Ferenc tehetségét bizonyítja – még ha A víg özvegy példátlan sikerét nem is tudta túlszárnyalni –, hogy világhírét a későbbi műveivel is meg tudta tartani. „És ami igazán naggyá teszi Lehárt az az, hogy ez a hírnév azóta sem csökkent. Aki komáromi, legyen büszke Lehárra.”

Jókai és Strauss

A zenetörténeti séta újabb célpontja Jókai Mór szobra volt. Hogy miként kötődik a romantika korának nagy magyar „mesemondója” a zenetörténethez, az többünk számára homályos volt, és alig vártuk, hogy a Szent András-bazilika szélvédett oltalmába érve megtudjuk. „A ’feketeöves’ zenerajongók biztosan tudják, hogy Jókai Mór novellája alapján írta meg Johann Strauss A cigánybáró című nagysikerű operettjét, sőt ők ketten levelezésben is álltak egymással. Azt már kevesebben tudják, hogy Jókait érdemes zenetörténeti szempontból olvasni, mert az ő regényei tele vannak zenei utalásokkal. Egy kincsesbánya. A zenetörténet egyelőre adósa, mert nem készült ezekről összefoglaló jegyzet. Sajnos a 19. századi magyar zenetörténetről egy átfogó munkát kivéve, amit Ábrányi Kornél zeneszerző írt meg, nincs igazán forrásunk. Jókai műveiből tudjuk, hogy az akkori középnemesség a cigányzenészekkel reprezentált. Egy magára valamit is adó úrnak rendelkeznie kellett egy saját cigányzenekarral” – mutatott rá az előadó.

A templomi koncertek szerepe

Szent András-bazilikával kapcsolatban, amely mindig is kiemelkedő szerepet játszott a város életében, a zenetudós kiemelte, hogy a templom a 18. századtól kezdve az áhítat helyszínén túl a zenekultúra közvetítésének a helyszíne is volt. Ekkoriban az operamuzsika, amely legközelebb a Bécsi Operaházban volt hallható, az átlagember számára elérhetetlen volt. Számukra a székesegyházak hozták közel a zenét. Ezért is van az, hogy például Haydn életművében nagyon sok misét, és más egyházi zeneművet találhatunk. Itt megjegyeznénk, hogy a Szent András templom 1864-ben megépített 42 regiszteres orgonája (amit később 51-re bővítettek, így ma már 3100 sípja van) akkoriban Magyarországon az egyik legnagyobb volt, és a mai napig kiválóan alkalmas koncertezésre.

Bartók teltházas komáromi koncertje

A következő helyszínig csak pár métert kellett mennünk, hiszen Bartók Béla világhírű zeneszerző 1924. február 5-i komáromi koncertjének tiszteletére 1990-ben felavatott emléktábla a Kultúrpalota (Duna Menti Múzeum) falán látható, ami „azt mutatja, hogy magának a városnak igénye van arra, hogy zenei értelemben fontos városként határozza meg önmagát. Fantasztikus dolog, hogy egy város erre büszke!” Bősze Ádámtól megtudhattuk azt is, hogy Bartók meghívása a Trianon utáni időszakban eleve meglepő, hiszen ő abban az időben egy avantgárd művésznek számított. Akkoriban ugyanis a magyar kultúrpolitika visszanyúlt Liszt Ferenchez, és a következő két évtizedben nyolc olyan balettet mutatott be a Magyar Operaház, amelynek koreográfiája az ő zenéjére készült. Csehy Ágota zongoraművész, a Selye János Egyetem docense kiegészítésként hozzáfűzte, hogy „Bartók Béla koncertjének óriási volt a sikere. Igaz, hat komáromi újságban jelent meg előzetes beharangozó, melyben megírták, hogy szlovenszkói körútját városunkban kezdi. A teltházas koncert utáni tudósításokban szuperlatívuszokban írtak róla, és arról, hogy az itt élő embereknek milyen nagy szükségük van arra, hogy Bartók saját előadásában hallják új zenei nyelvet képviselő műveit.”

Kodály és a kóruskultúra

A séta a Megye utcán át Kodály Zoltán emléktáblájához folytatódott, amelyet a Concordia Vegyes Kar kezdeményezésének köszönhetően tavaly lelepleztek le az Európa udvarban. Darázs Rozália domborművénél szó esett a Concordia Vegyes Karról, a dalárdák kialakulásáról, a férfikarok számára írt művekről. „Ezekből a dalárdákból indult a kórushagyomány, amely szépen követhető a huszadik századig, és a szocializmus időszakában, állami támogatással ért a csúcsára. Tulajdonképpen Kodály Zoltán égisze és irányítása alatt ápolták ezt. Neki köszönhető minden egyes kórus, és az egész kóruskultúra. Ennek jele az is, hogy egy kórus emléktáblát állít neki.”

A Városháza előtt elhaladva Bősze Ádám megjegyezte, hogy a tornyot körülölelő elkerített kiugró rész korábban arra szolgált, hogy ha valamilyen váratlan esemény történt, például tűz ütött ki, vagy megérkezett a postakocsi, a muzsikusok (főleg fúvósok) rövid „szignállal” onnét figyelmeztessék a lakosságot.

Seress, aki nem muzsikus, de zseni

A Tiszti Pavilonnál a koncerttermek kialakulásáról tudhattunk meg sok érdekességet. „Korábban egy ilyen épület nagyterme multifunkcionális volt. Az embereknek akkor még nem volt igénye arra, hogy legyen külön koncerttermük. Így ezeknek az épületeknek az akusztikája a mai kor igényeinek nem felelnek meg” – mondta vezetőnk, majd röviden kitért a gyermekkori éveit Komáromban töltő Seress Rezső életére. „Az ő esetében nagy zenei képzettségről nem lehet beszélni. A magyar kuplévilág zeneszerzői nagyon jó érzékű komponisták voltak. Ottó Klemperer német zeneszerző mondta róla, hogy ’nem muzsikus, de zseni’. Seress Rezső, ha nem írja meg a Szomorú vasárnapot, nem lett volna világhírű.”

Egressy, a sokoldalú művészfigura

A Vár utcához érve feltűnt előttünk Egressy Béni szobra, amelynek kapcsán a zenetörténész elmondta, hogy a Szózat megzenésítője és a Klapka-induló (Komáromi indulóként is ismert) szerzője nem részesült zenei képzésben. Egy nagyon tehetséges és sokoldalú művészfigura, afféle útkereső volt. Egressy, ha úgy adódott színészkedett, ha kellett szöveget írt, de emellett kiváló szervezési képességekkel bírt, és nem utolsósorban katonazenész is volt.

A rendkívül lebilincselő kultúrtörténeti séta, mely a Szinnyei József Könyvtár és a Villa Camarum Polgári Társulás szervezésében valósult meg, az egykori Zenepavilon helyén, az Anglia-parkban ért véget.

JN.