Kimagasló érdeklődés övezte Számadó Emese régész, a dél-komáromi Klapka György Múzeum igazgatójának, A komáromi kéjelgési ügyről – Prostitúció egy Duna menti katonavárosban címmel tartott élvezetes előadását, mely a Duna Menti Múzeum Baráti Körének szervezésében valósult meg a Zichy-palota Alapy Gyula termében.

A rendkívül érdekes, de nem túl gyakran kutatott téma feldolgozása tulajdonképpen onnét indult, hogy Kecskés László, a dél-komáromi múzeum alapítóigazgatójának hagyatékában találtak egy kis könyvecskét, Komárom szabad királyi város szabályrendeletét a kéjelgési ügyről címmel – tudhattuk meg a muzeológus bevezetőjéből. A következő lépés az volt, amikor megkapták Vasvári Nagy Sándor hagyatékát, aki 1867-től városi főügyész volt Komáromban – az ebben található különböző iratok, rendeletek rengeteg információt tartalmaztak a témáról.

Közerkölcs és bujakór

Számadó Emese felvázolta, a prostitúciót már az ókortól kezdve igyekeztek szabályozni. Eleinte a cél a közerkölcs és a közszemérem megóvása volt. A 17.-18. századtól kezdve azonban már inkább közegészségügyi problémaként tekintettek az „üzletágra”, ezért az e téren úttörőnek számító Franciaországot követve egyre jobban elterjedt a kéjnők rendszeres orvosi vizsgálatának gyakorlata. Magyarországon erről 1876-ban hozták meg az első közegészségügyi rendeletet, melynek fő célja a ragályos betegségek közé sorolt bujakór (szifilisz, vérbaj) továbbterjedésének megakadályozása volt. Emellett pedig az, hogy az érintett nők betegségük tartamára ne nyújthassanak szexuális szolgáltatásokat és kényszergyógykezelésben részesüljenek. Mivel a szabad királyi városok, köztük Komárom is, önálló törvényhatósági joggal voltak felruházva, így a város törvényhozói saját rendeleteket alkothattak a helyi intézmények működését illetően. Ide tartoztak a bordélyházak is.

A rendelet értelmében Komáromban a templomok, iskolák, kórházak, egyéb középületek szomszédságában nem működhettek kávéházak, kávémérések, fogadók, ahol ekkortájt a kéjhölgyek is tevékenykedtek. A fogadókban a vendégek kiszolgálására kizárólag kifogástalan erkölcsű egyéneket alkalmazhattak. Hogy ezt mennyire komolyan vették a komáromiak, azt egy 1891-ben keltezett okirat is bizonyítja, mely arról árulkodik, hogy a templom közelébe tervezett kávéház megnyitása ellen írásban tiltakoztak a lakosok.

„A vár körül sok a ringyó”

„Komárom az abszolút élvonalban volt a kéjelgési szabályzatok megalkotásában – szögezte le az előadó. – Budapest után, Gyulafehérvárral egyetemben, 1880-ban másodikként rendelkeztek a prostitúcióról. Hogy miért kellett városunknak ilyen gyorsan kéjelgési szabályrendeletet alkotni? Azért, mert Komárom katonaváros volt, és bizony a katonák igencsak vonzották a kétes erkölcsű lányokat. Már 1550-ben a helyi katonai rendtartásban arról írtak, hogy a ‘vár körül sok a ringyó, a felesleget el kell távolítani’. Ugyanakkor egyes történészek úgy gondolják, a kétes nőszemélyek eleve a német katonasággal, építőmunkásokkal együtt érkeztek, s nem magyar lányok voltak. Hogy ekkoriban működött-e már bordélyház a városban, arra vonatkozólag nem sikerült adatot találni, de mivel Pozsonyban 1373-ban már volt, nagy a valószínűsége, hogy itt sem volt másképpen. Az viszont tény, hogy voltak a városban könnyűvérű nők, ugyanis maga a ‘kurva’ szó bekerült a köztudatba, sőt a Szőny és Almásfüzitő határán lévő dombos részt ‘kurvadombnak’ hívták. A neve onnét ered, hogy a 16. századig a halálra ítélt szajháskodókat és megesett lányokat a Dunába vetették, és a holttestüket többnyire ennél a dombnál vetette partra a víz. Sőt, ha valaki azzal sértette meg a másikat, hogy ’bestyének’ (a kéjnő köznapi, parasztos alakja) nevezte, ami a legsúlyosabb szidalomnak számított, akkor büntetésként brutális módon, néha a nyaka ’csigályán’ keresztül tépték ki a nyelvét. A 18. századtól a büntetések enyhültek, így a megesett lányokat már ‘csak’ nyilvánosan kipellengérezték, megkorbácsolták, majd kitoloncolták a városból. Az ítéleteket a város közepén lévő piactéren nagyszámú érdeklődő jelenlétében hajtották végre. Nagy teátrumnak számított, már jó előre kidobolták és közhírré tették, hogy mikor mi fog történi. Jöttek az emberek, ki gúnyolódott rajtuk, ki siránkozott fölöttük.”

Komáromban a prostitúció a 19. században lendült fel igazán. 1848. június 23-án Lipót főherceg az 52-es gyalogezred parancsnoka levelet írt a városi tanácsnak, miszerint a vár körül magukat kellető nőszemélyektől sokan kaptak „bujakórt”, ezért kérik ezeknek a hölgyeknek az orvosi vizsgálatát, illetve, ha nem idevalósiak, kitoloncolásukat. A város vezetősége intézkedett, s ötvenkét örömlányt fogtak el. Közülük heten voltak betegek.

Tömegverekedések egy örömlány miatt

Szmrskovszky György Tüzér voltam 48-ban című, fennmaradt visszaemlékezéséből viszont az derül ki, hogy 1849. március 15-én a Vág-vonalnál lévő raktárban egy pár zenész, vacsora meg borocska mellett ünnepelték a forradalom kitörésének első évfordulóját. „A hazára, Kossuthra elmondott és lelkes éljenzésekkel fogadott felköszöntésre a szózatot énekeltük és magunk közt elkezdtük a táncot, amikor egyikünk egy pár tüzesebb vérű táncosnékat is – természetesen kétes erényű nőket – hozott, azonban ezeket rögtön kiutasítottuk, ezen magasztos nap megünneplését nem akartuk ily módon beszennyezni.” De Klapka tábornoknak is meggyűlt a baja a hölgyekkel. 1849. szeptember 25-én ki is adta napi parancsba, hogy a rendőrtiszteknek minden éjszaka végig kell járniuk a bordélyházakat és a tiszturak aljas dorbézolásának véget kell vetniük, majd tájékoztatniuk kell őt arról, kik voltak azok a megátalkodottak, akik e könnyűvérű nőcskék közt töltötték az időt. „Nagyon izgalmas az az 1879-ben, a Komáromi Lapokban megjelent cikksorozat – hangsúlyozta az előadó – amely arról adott hír, hogy március 30-án este a Három huszár nevű kocsmában a 19. és 70. század két katonája közt véres verekedés támadt egy kéjnő miatt. Történt ugyanis, hogy amikor az egyik katona megérkezett, hiába kereste az ő kedvenc kurtizánját, ugyanis az már a másik katonával volt a ’boldog együttléteknek’ fenntartott szobában. A csalódott katonának elborult az agya, rájuk rontott és arcul ütötte riválisát. Ebből aztán akkora csetepaté lett, hogy a két század kilencven katonája ütlegelte egymást. Két nappal később a Mexico nevű kocsmában tört ki köztük újra a verekedés. Miután visszatértek a kaszárnyába a 19. század egyik katonája, ahogy meglátta az egyik ‘ellenséget’ az árnyékszéken, úgy eldőlt benne a borjú, hogy fejbe vágta. Több se kellett a katonáknak, a két hadtest tagjai megint egymásnak estek, és csak a parancsnokok közbelépésére hagyták abba. Az utolsó atrocitás a Vörös ököl nevezetű kétes kocsmában volt.”

Számadó Emese elmondta, kollégáival rengeteget kutattak a levéltárakban a bordélyházakkal kapcsolatos okiratok, illetve a kéjhölgyekről készült feljegyzések után, így megtudták, hogy a piroslámpás házak tulajdonosainak pontos névsort kellett vezetniük, s minden változást jelenteni kellett a rendőrkapitányságon. A hölgyeknek pedig hetente két alkalommal alá kellett vetniük magukat orvosi vizsgálatnak. Ezekből lehet tudni a nem éppen tisztességes polgári foglalkozást űző nők nevét. Ők többnyire nem helybéliek voltak, s a fluktuáció is elég nagy volt. A századfordulón a hivatalosan kijelölt vigalmi negyed a Kalapos és Citrom utcákban, valamint a Szent János utcán túli városrészben volt. Dél-Komáromban a Gyár utca felső részén voltak az örömtanyák.

Cselédmunkára jelentkeztek, kuplerájban kötöttek ki

Az évszázadok során sok dolog változott a prostitúció terén, csak egyvalami nem – az igény. Így aztán sok minden veszélyeztette a bordélyházakat, csak a csőd nem. A város nyilvánosházaiban maximalizálva volt a szolgálatot teljesítő örömlányok száma, az 1903-as rendelet szerint legfeljebb tizenkét, legalább 17 éves személy nyújthatta szolgálatait. Az adatok szerint azonban ennél kevesebben szoktak lenni, a leghosszabb listán kilenc név szerepel. A városban ekkortájt összesen 57-en keresték testükkel a napi betevőjüket. Emellett persze voltak olyan magánlakások is, ahol „kaméliás hölgyek” fogadták az arra méltónak találtatott férfiembereket.

1909-ben Schlesinger Jakabné komáromi bordélyháza számára Jakobovits Sándor és Szilágyi Hugó – akit később kerítésért elítéltek Budapesten – három lányt csábított a városba azzal, hogy remek munkalehetőséget szereztek nekik cselédként. Amikor rábeszélésük eredménnyel járt, Jakobovits az áldozatokat a komáromi kuplerájba hozta, ahol Szilágyi Hugó zongoristaként volt alkalmazva. Az ide szállított lányokat ezután kéjnőként dolgoztatták, a két férfi pedig részesedést kapott bevételeikből. Ki tudja, meddig űzték volna bűnös tevékenységüket, ha G. Katalin cselédlánynak nem lett volna gyanús a túlságosan jól hangzó ajánlat és nem tesz feljelentést a rendőrségen. Neki köszönhető, hogy végül lebuktak.

Érdekességként Számadó Emese megemlítette, hogy 1927-ben – amikor Komárom északi részét már Csehszlovákiához csatolták – arról cikkeztek a helyi lapok, hogy jó lenne, ha megnyitnák végre az Erzsébet-hidat, mert a bordélyházak többnyire az északi oldalon működtek, mivel itt „még mindig erősen burjánzik a prostitúció, ugyanis az azt megszüntető törvényt itt még nem hajtották végre teljesen.”

Komáromban is lecsapott a sorozatgyilkos

Az örömlányokra azonban a nemi betegségeken kívül más veszélyek is leselkedtek. Az ország egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosa Krajcsovics Vince pozsonyi főrendőr volt, akit nyolcrendbeli gyilkosságért ítéltek halálra. 1922-től 1927-ig Komáromban teljesített szolgálatot. A helyiek azt tartották róla, hogy derék rendőr és boldog lehet az a nő, akivel a jóképű snájdig Vince szóba áll. 1935-ben, amikor letartóztatták, a második feleségével élt, aki jó férjnek, de szenvedélyes kártyásnak írta le. A férfi egyébként özvegynek adta ki magát, és házassági ígérettel csábította el a nőket. Tökéletesen beszélt németül, magyarul és szlovákul. 1926-ban a Három huszár táncosnője tűnt el nyomtalanul – előtte együtt élt a rendőrrel. 1927-ben Komáromban eljegyezte a Neuhausban született Frencl Rózsit. Ki is nézték az ékszerésznél a jegygyűrűket, majd hazaküldte a lányt hozományért a falujába, ami 4000 korona volt. El is hozta, majd nem sokkal később eltűnt. Holttestét egy közeli erdőben találták meg. Az ékszerész felismerte a férfit, akinek a fényképét is megtalálták a lány lakásán. Krajcsovicsot ugyan kapcsolatba hozták a gyilkossággal, de indíték hiányában nem gyanúsították meg. 1927 júliusában baltával agyonverte az 54 éves Sz. Malvint a Fazekas utcai lakásán. A nőről többen tudták, hogy pénzét a nyakában hordja egy zacskóban, a gyilkosság időpontjában 7000 korona volt nála. A gyanú ismét Krajcsovicsra terelődött, aki a nőnél lakott és a szeretője volt, de bizonyíték hiányában ejtették az ellene felhozott vádat. Ahogy áthelyezték Komáromból, a gyilkosságok városunkban megszűntek. Végül 1935-ben sikerült letartóztatni. A halálos ítéletet azonban nem tudták rajta végrehajtani, mivel öngyilkos lett.

Ahol sok katona volt, bordélyháznak is lennie kellett

A kéjnők valószínűleg már a római korban megjelentek Komárom környékén. Bár a mai Szőny területén lévő huszonötezer fős Brigetio római kori település ásatási munkálatai során egyelőre nem bukkantak bordélyház nyomára, de a régészek szinte biztosak benne, hogy volt, hiszen ahol ötezer katona állomásozott, ott lennie kellett. A feltételezések szerint ennek belső kialakítása ugyanolyan lehetett, mint a pompejié, amelyben függönnyel elszeparált kis helyiségekben várták a csábos kéjhölgyek a betérő férfiakat, akik direkt erre a célra készült, szerelmi jelenteket ábrázoló réz vagy bronz zsetonokkal (spintriae) fizettek. Ugyanakkor voltak luxuskéjnők is, akik magánházakban fogadták az előkelő urakat. Nem számított különlegességnek az sem, ha a siratóasszonyok két temetés közt tették boldoggá az arra vágyókat, de vendéglőkben, pékségekben is feltűntek prostituáltak. Az ősi mesterséget űző hölgyeknek ebben az időszakban szőkére kellett festetniük a hajukat, vagy szőke parókát kellett viselniük. A szabad, illetve az előkelő nőknek azonban annyira megtetszett ez a hajviselet, hogy ők is elkezdték szőkére festetni a hajukat, így aztán egy idő után már nem lehetett az utcán megkülönböztetni a prostituáltakat.

Janković Nóra