Nyolcvan éve kezdődött a magyar zsidóság gettósítása

A holokauszt magyarországi áldozatainak április 16-i emléknapján, a nyolcvan éve kezdődött gettósításról, az azt megelőző társadalmi folyamatokról, a munkaszolgálatosok helyzetéről, az állam és államférfiak felelősségéről és sok egyébről beszélgetett a Kikötő Polgári Szalon estjén Huhák Heléna történésszel, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos munkatársával és Szécsényi András történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának tudományos kutatójával a házigazda, Bödők Gergely történész a Révben.

Bödők Gergely egy történettel indította a beszélgetést. 2015-ben egy belvárosi budapesti lakás felújításakor felfedeztek egy álfalat, mely mögött több ezer oldalnyi korabeli dokumentum volt elrejtve, s ugyanennek az épületnek egy másik lakásában pár hónapja nagy mennyiségű, elpusztultnak hitt iratot, feljegyzést találtak a fővárosi lakásügyi hivatal irattárából, amelyek sokat elárulnak a zsidó lakosság kisemmizéséről. „A zsidóság gettósítása óta eltelt nyolcvan év. Ennyi idő távlatából, hogy látják, sorsszerű volt a zsidóság tragédiája?” – tette fel a kérdést Bödők Gergely. Huhák Heléna kifejtette, nem gondolja, hogy a történelemben, akár a múltban, akár a jelenben, lennének sorsszerű események. Az embereknek mindenkor vannak döntési, cselekvési lehetőségeik, még ha a magyar zsidóság számára ez igencsak korlátozott is volt. „Hajlamosak vagyunk mindent a vége felől szemlélni, és értelmezni, de ha egy 1944-ben élő ember fejével gondolkodunk, akkor se a budapesti utcákon, se vidéken nem látunk halálra ítélt embereket, ugyanis akkor megfelelő információk híján még elképzelni sem tudták azt a tragikus jövőt, ami rájuk várt.”

Szürreális kérvények, igénylések

A fennmaradt dokumentumokból az is jól látszik, hogy amint kiürítették a zsidók lakásait, házait, azonnal megindult vagyonuk széthordása. „Szinte szürreális kérvényeket lehet olvasni, melyekben igénylik a zsidó zongorát, lovat, bútort, de lementek egészen pitiáner szintig és képesek voltak a zsidó virágok miatt torzsalkodni. Az iratok szerint afölött, hogy ezeknek a tárgyaknak a tulajdonosait elhurcolták a gettóba, mindenki átsiklott. Döbbenetes olvasni, hogy a tárgyakról mennyire leválasztották a tulajdonosaikat.” A többségi lakosság részéről a rekvirálás teljesen általános jelenség volt. Ez érintette a nagyjából százezer kikeresztelkedett zsidót is.

Széchényi András arról is beszélt, hogy „már az első világháború után, a Tanácsköztársaság idején szárba szökkent az antiszemitizmus, ami először az 1920-ban kiadott Numerus Claususban mutatkozott meg, majd az 1938-as első zsidótörvényben, melynek elfogadásához olyan világpolitikai események vezettek, mint a náci ideológia térnyerése. A magyarországi politikai életben erőre kapott a szélsőjobboldali gondolkodás, de ezekből nem kellett volna a magyar zsidóság elhurcolásának és tömeges meggyilkolásának következnie.

Szavakban kezdődik minden népirtás

„Minden emberiség elleni bűncselekmény, minden népirtás a szavakban kezdődik – hangsúlyozta Huhák Heléna. – A sajtóban, a propagandában, a közbeszédben, fokozatosan alakult ki egy olyan közhangulat, ami a többségi társadalom által a zsidó lakosság elkülönítéséhez, megbélyegzéséhez vezetett. Kötelezően hordaniuk kellett ruhájukon a sárga csillagot. Korlátozásoknak vetették alá őket, megfosztották előbb jogaiktól, majd tulajdonaiktól, végül életüktől. És e mögött a folyamat mögött a magyar közigazgatási rendszer és az állam állt.”

A társadalom által megbízhatatlannak tartott személyeket – kommunistákat, zsidókat –, 1939 nyarától fogva fegyver nélküli honvédelmi szolgálatra, ún. munkaszolgálatra kötelezték. „A munkaszolgálat sajátságos intézményét a Magyar Királyi Honvédségen belül szervezték meg. Kezdetben nem kifejezetten a zsidók ellen irányult, hiszen az ország területén élő román, sváb férfiakat is behívták. A köztörvényes bűnözőket pedig büntetőszázadokban sorolták. Később azonban már nagyrészt csak a zsidókat sorozták be, akiket sárga, míg a kikeresztelkedetteket fehér karszalaggal különböztették meg” – ecsetelte Széchényi András. 1941 nyarától a legnehezebb és legveszélyesebb feladatokat – tankcsapdák ásása, aknaszedés, felderítés – végeztették a munkaszolgálatosokkal. 1944-ben, amikor már nagy volt az emberhiány, nőket és cigányokat is besoroztak. „Nem lenne teljes a kép, ha nem említeném meg a bori munkaszolgálatosokat. A szerbiai Bor városánál lévő rézbányákba hatezer magyar zsidó került, köztük Radnóti Miklós. Becslések szerint ötvenezer zsidó pusztult el munkaszolgálatban” – mondta.

A nyilasterror

1944 áprilisa és júliusa közt az ország 170 gettójába 437 ezer zsidót zsúfoltak össze. Szálasi Ferenc 1944. október 15-i hatalomátvétele után a nyilasterror elképesztő méreteket öltött. Még maga Eichmann is csodálkozva figyelte, milyen gyorsasággal és hatékonysággal deportálják a magyar zsidóságot Auschwitzba. Egyébként a németek közt feszültséget szült, hogy az auschwitzi táborparancsnok, Rudolf Höss tiltakozott a magyar transzportok ellen, mivel úgy gondolta, hogy a krematóriumok nem győzik megsemmisítésüket. „A lakosság nem, de a közigazgatásban dolgozók és a tömeggyilkosság megszervezésében résztvevők mind-mind tudták, hogy mi vár a bevagonírozott zsidóságra. Mindezért a felelősség azoké a politikai vezetőké, akik az akkori magyar állam élén álltak, hiszen biztosan lehet tudni, hogy Horthy Miklós már 1942 tavaszán részletes információkkal rendelkezett mind a Vatikánból, mind az Egyesült Államok kormányától, hogy mi történik a haláltáborokban. Horthy, akiben egyébként a zsidóság az utolsó percekig megbízott, ugyan a döntést áttestálta a belügyminisztériumra, de ez nem mentesíti őt” – hangsúlyozta.

Naplók a címkék hátulján

Akik nem kerültek azonnal a gázkamrákba, azokat továbbvitték az ország különböző pontjain lévő kisebb-nagyobb koncentrációs táborokba kényszermunkára. Több száz olyan tábor volt, amely egy hadiipari termeléssel foglalkozó gyár körül lett felállítva. Hudák Heléna, akinek az egyik kutatási területét a korszak naplói és dokumentumai képezik, hozzáfűzte, hogy a női koncentrációs táborokban a fogvatartottak igyekeztek megtalálni a módját, hogy leírják mindazt, ami történik velük. „Az egyik gyárban például, ahol töltényeket gyártottak és csomagoltak a Wehrmacht részére, a címkék hátuljára, amiket dróttal összekötöttek, írták naplójukat. Ezek a naplók Washingtontól, Budapesten át Izraelig fellelhetők, jelenleg huszonnégyről tudunk. Fel sem tudjuk mérni, mennyi hasonló dokumentum létezhet.”

A komáromi áldozatok

Novák Tamás, a Komáromi Zsidó Hitközség vezetőségének tagja felszólalásában elmondta, hogy a helyi zsidóságot először a Csillag-erődbe internálták, ahol az éhség, a szomjúság és a bizonytalanság félelme gyötörte őket. Az itt eltöltött napok szenvedése után a bevagonírozás tűnt a kisebbik rossznak. A komáromi zsidóság deportálására 1944. június 12-én és 15-én került sor. A Duna jobb partján lévő vasútállomásról, összesen 5463 személlyel, ebből 2170 komáromival indult el a vonat. Őket Birkenauba, a II. számú altáborba vitték, ami a zsidók elpusztítására kiépített legnagyobb és legpokolibb komplexum volt. A komáromi hitközségnek 1922 tagja vált a holokauszt áldozatává.

A közel kétórás beszélgetés konklúziójaként a történészek megegyeztek abban, hogy még mindig több szempontból lehet kutatni a holokauszt időszakát, és még mindig találnak újabb és újabb, ehhez köthető anyagokat. Amelyeket ismertetni kell, amelyekről beszélni kell, hogy a felnövő generációk is megismerjék, hogy ne felejtsük el, hogy a koncentrációs táborok borzalma figyelmeztesse az emberiséget arra, hogy ehhez hasonló tragédiának soha többé nem szabad megtörténnie.

JN.

Séta a zsidóság történetéről mesélő épületek mentén
Örök mementó – holokauszt emlékjelek régiónkban
A komáromi zsidóság tragédiája
Egy elfeledett tragédia emlékművéhez

Top