Komárom. A Kikötő – Polgári szalon pódiumbeszélgetés-sorozata emlékezetes és tartalmas esttel ünnepelte ötvenedik jubileumát, amelynek vendége Mácsai Pál Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész-rendező, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja volt.

Bödők Gergely történész, aki 2018-ban indította útjára a rendezvénysorozatot, felvezetőjében elmondta, egy éven át próbálta „becserkészni” vendégét, mire sikerült időpontot egyeztetni vele. Fáradozása azonban nem volt hiábavaló, ugyanis annyian várták a Terápia sorozat „sztárpszichológusát”, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni a RÉV-ben. A kellemes beszélgetés, melynek során a színművész köntörfalazás nélkül mesélt pályájáról, önmagáról, azzal a kérdéssel indult, hogy milyen családi mintákat hozott magával, milyen géneket örökölt festőművész édesapjától, Mácsai Istvántól, aki a hiperrealizmus jeles magyarországi úttörője volt, és édesanyjától, Gáspár Katalin fűzőkészítő kisiparostól.

Ahol szeretet van, ott minden van

Mácsai Pál érezhető szeretettel emlékezett vissza szüleire, nagyszüleire. Elmondta, anyai nagyszülei a Vígszínház tőszomszédságában, egy szoba-konyhás lakásban laktak. A szoba, amit nemes egyszerűséggel csak „szalonnak” hívtak, egyben a nagymama műhelye is volt, aki módosabb asszonyoknak, művésznőknek varrt. Anyukája nem akarta követni a példát, nagyon nem, de miután ők testvérével már megszülettek, édesapjuk pedig még csak kereste saját hangját, meg kellett hoznia az áldozatot, elvégre valakinek be kellett biztosítania a családot. Később, amikor Mácsai István már elismert festő volt, ami biztos egzisztenciát jelentett számukra, ugyan abbahagyhatta volna, de akkor már ragaszkodott a „szalonhoz”, ahol ötven éven át varrta a színművésznőknek, Tőkés Annától Eszenyi Enikőig a mídereket. „Mamám, volt a kapitány, aki hol folyás iránt, hol sodrással szemben evezett, de mindent megcsinált, s mi hárman férfiak csak ültünk a csónakban. Szerető családban nőttem fel.”

Kifejtette, hogy a felmenőktől hozott genetikai örökség – ami ellen nem igazán lehet tenni – sokszor megnehezíti az ember életét. Még akkor sem, ha tisztában van vele, hogy az így örökbe kapott indulatosság, sértődékenység, személyiségének árnyoldalai. „A minta teljesen egyértelmű volt. Apámnak, aki kitűnő humorú ember volt, élete középpontjában az alkotás, az önkifejezés állt. Ellenfele pedig, akivel műterme magányában küzdött meg, a vászon volt, amire festett. Nagy utat járt be, mi már készen kaptuk mindazt, amiért neki meg kellett küzdenie. Míg ő egy középosztályhoz tartozó, szerény körülmények közt élő, zsidó koporsókereskedő fiaként született 1922-ben, addig én már egy nyitott, európai gondolkodású, nyelveket beszélő, hatalmas könyvtárral rendelkező értelmiségi életet élő családba születtem. A fő minta az ízlésben való kérlelhetetlenség és a műgond volt, hogy minden tökéletes legyen.”

Szenvedéllyel születni kell

Míg szüleinek meg kellett hozniuk saját szakmai kompromisszumaikat, addig neki ezt sikerült elkerülnie. Azt ugyanis, hogy pályája során játszott olyan darabokban, amelyek távol álltak tőle, alakított olyan szerepeket, amelyeket unt vagy éppen utált, nem tartja annak, hiszen ez a színházi pálya része. Viszont a pálya szépsége és egyben tragédiája, hogy az előadások viszonylag gyorsan lekerülnek a repertoárról. Ellenben soha nem kellett olyan színháznál dolgoznia, ahol „fuldokolt”. Még abban az időszakban sem, amikor megfeneklett a pályája, ami abból fakadt, hogy csupa olyan feladat találta meg, ami számára nem volt elfogadható. Szabadúszóként, akkor még egyedülállóként, azonban megengedhette magának, hogy nemet mond ezekre a feladatokra.

Pályája, színészi karrierje alakulásában azonban nem tehetségének, szorgalmának, kitartásának volt a legnagyobb szerepe, hanem a benne lévő indulatnak, szenvedélynek, ami mindig arra sarkalta, hogy megváltoztassa maga körül azokat a dolgokat, amelyekkel nincs megelégedve. Érzelmei túlzásokba hajló szélsőséges megélése ugyan a korral nem múlt el, de ma már, az Örkény Színház élén eltöltött húsz évének köszönhetően, sokkal fegyelmezettebben tudja ezt kezelni. „Néha ugyan még ma is sarkosan, bántó stílusban fogalmazom meg mondanivalómat, de egyáltalán nem élvezem ezeket a szituációkat.”

Amikor a szerencse az ember mellé áll

A pozitív, nagy fordulópontokat az életében legalább ötven százalékban a szerencsének köszönheti, ismerte el beszélgetőtársa kérdésére válaszolva. Példaként felhozta, hogy pályája elején nem érezte jól magát az akkori Nemzeti Színházban. Megfordult a fejében, hogy pályát módosít. Előbb azt fontolgatta, jelentkezik az orvosi karra, végül a rendezői szak mellett döntött, amit el is végzett. Végzősként felkérték, rendezze meg a Veszprémi színházban Örkény Macskajátékát, ami olyan hangos sikert aratott, hogy az író özvegye később őt kérte fel a férje leveleiből összeállított kötet könyvbemutatójának megszervezésére. „A könyvbemutató egy hülyeség, mindannyian tudjuk. Arról szól, hogy van egy ideges szerző, egy könyvkiadó, aki mindenképpen sajtónyilvánosságot akar a könyvnek, van néhány unatkozó rokon, egy felkészületlen színész, és az egész fölött egy pánikhangulat, mert egy könyvet nem lehet bemutatni, azzal csak kettesben lehet megismerkedni, mint a szerelmünkkel. És akkor előálltam azzal a brutálisan ’eredeti’ ötlettel, hogy olvassunk fel pár levelet. Észrevettem, hogy a közönség ahelyett, hogy várná a pogácsát, ami ilyenkor jár, elkezdett figyelni. Hol felnevettek, hol elkeseredtek. Ugyanúgy reagáltak, mint a színházban. És mivel éppen nem kellettem sehová, ráértem összeszedni Örkény egyes szám első személyben írt leveleit, és ebből lett az Azt meséld el, Pista! monológ, ami már sok-sok éve műsoron van. Ez egy szerencse.”

Egyszer minden véget ér

Az est jelentős részében a színházról volt szó. Kifejtette, szerinte mi a színház feladata, miért fontos számára a művészszínház, miért összeegyeztethetetlen a művészet a központosítással, miért gondolja úgy, hogy a kreatív szabad művészi lélek már önmagában is értéket képvisel. Mácsai Pál, aki 2003-ban megalapította, és azóta is igazgatja az Örkény István Színházat, beszélt az intézmény megalakulásának körülményeiről, felfuttatásáról és sikereiről, valamint arról is, hogy az ősszel induló évad lesz az utolsó, de már ezt is utódjával, Gáspár Mátéval fogja levezényelni. Hatvanhárom évesen, akkor sem, ha még mindig a legfiatalabb színházigazgatók közt tartják számon, nem szeretné elállni a fiatalok útját. Hagyni kell őket is érvényesülni, jelentette ki, majd elmondta, hogy több megírandó szöveg és megrendezendő színdarab vár rá.

Egy jó kis Terápia

Dargay András pszichológus szerepére castingon választották ki, említette a sorozattal kapcsolatban a színművész, majd részletezte, hogy az eredetileg izraeli sorozat hány országon keresztül csiszolódott. A HBO alkotógárdája, köztük az általa nagyra tartott Enyedi Ildikó, aki az egyik rendező volt, igyekeztek még közelebb hozni a magyar valósághoz. Ezt jól példázza, hogy a harmadik évadban Székely Csaba drámaíró, a Testről és lélekről című film forgatókönyvírója beemelte Sándor, az erdélyi székely özvegy történetét, akit a marosvásárhelyi születésű Czintos József alakított. Mácsai felvállalta, hogy neki ez volt a kedvenc epizódja, s a múlt évben elhunyt színművésszel remekül együtt tudtak működni. Ez pedig fontos volt, ugyanis egy-egy évad felvételére fél évük volt, amit kizárólag katonai fegyelem mellett lehetett tartani. „A filmforgatás nagyobb koncentrációt igényel, mert ott élesebb a felelősség, hiszen az megmarad. Örök. Van benne valami átütő erő. Mindettől pedig ünnepibb.”

A másfél órás beszélgetés végén a színművész azt is elárulta, hogy nagyon kevés időt tud családjával tölteni, de a tőlük és a nézőktől kapott szeretet, amiről ő gátlásossága okán nem szeret beszélni, meg nem is érti, mivel érdemelte ő ezt ki, tud feltöltekezni.

JN.