Eljött az ősz, borongós, szürke napok követik egymást. Szívünk is egy kicsit gyászba borul ilyenkor, hiszen november elsején és másodikán, mindenszentek és halottak napján járjuk a temetőt és megállunk egy-egy szerettünk sírja előtt, kezünkben virággal, gyertyával. Jól tudjuk, akit keresünk, nincs ott, mégis eljövünk, hogy emlékezzünk, felidézzük azokat a pillanatokat, amikor szerettünk még köztünk volt.

Szeretet és halál – a két szó egymás ellentéte, sőt nagyon távol áll egymástól. A szeretet az élet talán legnagyobb értéke, boldogságunk legfőbb forrása. Aligha akad bárki is, aki ne vágyódna egy kis szeretetre, arra, hogy szeressék.

A halál viszont az élet legnagyobb ellensége, a fájdalom és félelem legfőbb okozója. Nincs olyan ember, akit előbb-utóbb el ne érne, s olyan sem, aki életében ne tapasztalná meg, hogy milyen egy közeli családtagot, barátot vagy rokont elveszíteni.

Az ember ilyenkor mindig újra gyászol. Hozzánk tartozik a gyász, a könnyek, a szenvedés, a fájdalom éppen úgy, mint az öröm, a nevetés, a mosolygó tekintet. Csak az nem érti a gyászt, aki még nem szeretett, akinek nem fáj a veszteség, az elvesztése annak, aki életének örömét és fényét adta. Csak az nem tud gyászolni, akinek nem hiányzik senki.

Édesapám sírja felett állva még tizenkilenc év után is érzem a szeretet a szívemben. Szerettem a mosolyát, szerettem a tartalmas beszélgetéseket és így, az idő távlatából el kell, hogy mondjam, szerettem a dorgálásait, intelmeit is, szerettem, ahogy mindig tette a dolgát és sosem tétlenkedett. Ő az én példaképem. Bárcsak itt lehetne most is velem és a helyes útra terelne! Figyelmeztetne, hogy „kislányom, ezt ne csináld!”, és ellátna apai jótanácsokkal. Sajnos, minden szava, mondata és érintése már csak emlékeimben él.

Sokszor elképzelem, mennyire örült volna unokája születésének. Tudom, hogy nagyszerű nagypapa lett volna, aki a tenyerén hordozta volna unokáját. Sajnos, lányomnak már csak mesélni tudok nagypapájáról – Árpi papáról –, amit gyakran meg is teszek, ezzel is életben tartva emlékét.

Bárcsak mondhatnám, hogy elmúlik a fájdalom…

De nem múlik el. Viszont az idő múlásával könnyebb lesz. Azt hiszem, mindig is fájni fog az elvesztése, de hogy őszinte legyek, nem is akarom, hogy a gyász végleg eltűnjön.

Hiszen a fájdalom azt jelzi, hogy emlékszem rá, akit szerettem. A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez csodálatos dolog.

Szénássy Tímea
(nyitókép: Marek Mihály)

Új kápolna a komáromi katolikus temetőben