Már gimnazista éveiben is érződött kivételes tehetsége és az a képessége, hogy lelkesedésével maga mellé állítsa a tehetséges kortársait. Egyetemista vizsgafilmjével, A rendes ember című alkotással elnyerte az IGRIC díjat, amely a szlovák filmes szakma egyik legfontosabb elismerése. Mára pedig a nagy sikerű Pressburg sorozatnak köszönhetően országosan ismertté vált. Molnár Csabával, a filmszakma karizmatikus és szuggesztív alakjával, szülővárosában, Komáromban beszélgettünk pályájáról, családjáról és természetesen arról, mit jelent számára a város, ahonnét elindult.

– Habár több mint egy évtizede Pozsonyban élek, Komáromra mindig is igazi otthonomként tekintek. El sem tudom mondani, hogy mi mindent adott nekem a város azon túl, hogy itt formálódott felvidéki magyar identitásom. Meghatározó közeg volt számomra a Selye János Gimnázium, a GIMISZ, a Jókai Színház és Kiss Péntek József, aki a komáromi amatőr színjátszás terén egyfajta etalon volt. Mindemellett egy összetartó, szerető, egymásra őszintén odafigyelő családban nőttem fel. Elszakíthatatlanok a gyökereim. Igyekszem legalább havonta egyszer hazajönni. Feleségem, Lucia, aki egy tipikus pozsonyi polgári miliőben nőtt fel, nagyon szereti Komárom kisvárosi hangulatát, ezért szüleim családi házának tetőterében kialakítottunk egy kis lakást, amely második otthonunk. A karácsonyi ünnepek egy részét is itt töltjük. Gyermekeink, Boglárka és Barnabás pedig imádnak a nagyszülőkkel és az unokatesókkal lenni. A velük töltött időt, a közös élményeket, az ő szeretetüket nem tudja pótolni senki és semmi. Nekem is hatalmas érzelmi töltetet adott az a bensőséges kapcsolat, amely nagyszüleimhez kötött. Csodaszép napokat, heteket töltöttem édesapám szüleinél Szentpéteren. Városi gyerekként megtapasztalhattam egy békésebb, nyugodtabb vidéki életformát is.

• Feleséged Lucia Molnár Satinská szlovák anyanyelvű nyelvész-fordító. Tapasztalatom szerint egy másik nyelven, ha csak nem beszéljük anyanyelvi szinten, sokkal nehezebb kifejezni érzéseinket, gondolatainkat, mert nem tudjuk úgy árnyalni a mondandónkat. Kezdetben ez nem okozott gondot nektek?

– Tíz évvel ezelőtt ismerkedtünk meg Gombaszögön. Az, hogy más az anyanyelvünk, más közegből származunk, kifejezetten gazdagít minket. Nem azt keressük, amiben különbözünk, hanem azt, amiben hasonlítunk. Ami a nyelvet illeti, mi ilyen szempontból kivételes helyzetben vagyunk, ugyanis Lucia remekül tud magyarul. Tizenéves kora óta szenvedélyesen tanulja a magyar nyelvet. A Károly Egyetem hallgatójaként, ahol anglisztikát és amerikanisztikát tanult, részt vett a budapesti Balassi Bálint Intézet hungarológiai képzésén is, így mély ismeretekkel rendelkezik nyelvünkről, kultúránkról. A gyermekeinket is ebben az egymást erősítő és gazdagító, kétnyelvű szellemiségben neveljük.

• Már akkor is ilyen jól beszéltél szlovákul, amikor bekerültél a Pozsonyi Színművészeti Egyetem rendezői szakára?

– Á, dehogy. Két dolgot mondogattam mindig: nem akarok sorozatot rendezni, és nem akarok szlovák egyetemre járni! Ironikus, hogy végül szlovák egyetemre jártam és sorozatokat rendezek. Az iskolában a tanáraim minden igyekezete ellenére sem sikerült a hétköznapi kommunikációt rendesen megtanulnom. Érettségi után pedig pár évet Budapesten töltöttem, ahol kommunikációt, és művészettörténetet tanultam. Ami azt eredményezte, hogy a szlovák nyelvtudásom csaknem nullára csökkent. Amikor úgy éreztem, eljött az ideje, beadtam a jelentkezésemet filmes egyetemre Angliába, Prágába és Pozsonyba. Legkorábban itt tartották a felvételiket, így itt kezdtem. Gondoltam megkérem Czuczor Nóra barátomat, hogy jöjjön el tolmácsnak a felvételimre. Ehhez azonban a tanulmányi osztálynak is volt egy-két szava, rögtön reggel behívattak, és odahívták Stanislav Párnicky tanszékvezetőt is, hogy döntsön az ügyben. Ő ezt egy vállrándítással elintézte, és csak annyit mondott: „Ha így akar felvételizni, tőlem aztán nyugodtan. A nyelvet meg lehet tanulni, de a tehetséget nem.” A felvételi többkörös volt, amire kisfilmet, forgatókönyvet és egy csomó dolgot előre be kellett adni, s végül felvettek. Innentől kezdve egy elképesztően befogadó közegben találtam magam. Soha nem éreztették velem, hogy problémát jelentene bárkinek is, hogy magyar vagyok. De ez mindennemű másságra is érvényes volt.

• Biztosan nagyban megkönnyítette számodra a kezdeteket, hogy a közösség ilyen nyitott volt. De ez elég volt ahhoz, hogy jól is érezd magad a szlovák közegben?

– Azt nem mondhatom, hogy nem éreztem jól magam, mert rengeteget kaptam, úgy szakmailag, mint emberileg az egyetemi éveim alatt, de ettől függetlenül mindvégig volt bennem egyfajta hiányérzet. Az, hogy felvidéki magyar vagyok, az identitásom alapköve. Nehezen találtam olyan barátot, aki ugyanolyan megtapasztalásokkal, ugyanolyan ballaszttal rendelkezett volna, mint én. A mi gondolkodásunkban máshol vannak a hangsúlyok, részben ezért is szeretek felvidéki magyarokkal dolgozni. A Pressburg stábjába, és itt nem csupán csak a színészekre gondolok, igyekeztem minél több magyar anyanyelvű kollégát bevonni. A szintén komáromi Angyal Gábornak, aki a sorozat operatőre volt, az utolsó epizód volt például az egyetemi vizsgamunkája.

• Miért van az, hogy míg rengeteg tehetséges színészünk van, addig a színházhoz, filmhez kötődő egyéb szakmákban igencsak alulreprezentált a magyarok száma?

– Ennek valahogy itt nálunk nincs igazán tradíciója. Anyukám, aki nyugdíjazásáig a Mariánum Egyházi Iskolaközpont titkárnője volt, nagy „kultúrafogyasztó”. Az ő motiválására kezdtem el szavalóversenyekre járni. Majd a Komáromi Jókai Színház Légy jó mindhalálig című darabjában rám osztották Nyilas Misi szerepét, és később is értek sikerek a színpadon. Csak lassan kristályosodott ki bennem, hogy a színpad nem az én világom, a filmkészítés jobban érdekel. A lakótelepen a barátaimmal, édesapám biztonsági kamerájával „kalandfilmeket” csináltunk, és imádtam, de még így is tíz évig tartott, mire utána a filmes egyetemre kerültem. Egyszerűen nem ismertem a módját. Ezért is indítottuk el Madleňák Andrea jelmez- és kosztümtervezővel, valamint Angyal Gábor operatőrrel a pálya iránt érdeklődő szlovákiai magyar fiatalok számára az Alkoss itthon filmes mentorprogramunkat. Az érdeklődők a www.alkossitthon.sk oldalon sok érdekességet, információt találnak, és itt meghallgatható a podcastom is, amely szintén itteni filmesekről szól. A projekt keretén belül már két éve járjuk a dél-szlovákiai középiskolákat.

• Mi volt az oka annak, hogy az egyetem elvégzése után megváltoztattad a korábbi véleményedet, és elfogadtad a Horná Dolná (A mi kis falunk szlovák verziója) sikersorozat rendezését?

– Miután lediplomáztam, jött a feketeleves: két évig nem kaptam rendezői megbízást, a forgatókönyveim nem nyertek a pályázatokon, igazából alig tudtam valamiből megélni. Ekkor talált meg egy felkérés az egyik kereskedelmi csatornától, és hát igent mondtam. Aztán maradtam még pár évig, nem mertem önálló projektbe kezdeni. Szlovákiában kultúrával foglalkozni már úgy önmagában is extrém sport, de az audiovizuális terület helyzete annyival nehezebb, hogy a film- és sorozatkészítés rettenetesen nagy költségvetést igényel. Évekig tarthat, mire az alkotóknak sikerül összehozni egy film finanszírozását. Ez a Pressburg esetében is így volt.

• Mesélj egy kicsit a Pressburgról. Miért sorozat, miért nem film?

– Bizonyos mondanivalók bizonyos műfajban működnek igazán jól. Van olyan, amit egy verssel, vagy novellával lehet jól elmondani, van olyan, amelyet egy festménnyel, vagy egy egész estés filmmel. És van olyan téma, amelyről egy sorozatban ideális mesélni. A Pressburg szerintem egy dramedy sorozatként tudott igazán ütős lenni. De az, hogy elkészült, végképp nem egyedül az én érdemem, nagyon sokan dolgoztak rajta. Lucia is mindvégig támogatott, bíztatott, sőt kivette a részét a forgatókönyvírásból, később pedig az anyagiak előteremtéséből is. Nagyon jó érzés volt látni, hogy magyar és a szlovák kollégáknak ugyanúgy a szívügye volt ennek a kétnyelvű sorozatnak a leforgatása. Valamivel több mint negyven napot forgattunk.

• És lesz folytatás, merre tovább?

– A kisebbségek, a szolidaritás témájában még van bőven. De ha lesz is folytatása, az nem a közeljövőben. Egyre jobban körvonalazódik bennem egy nagyjátékfilm ötlete. Erről azonban korai lenne még bármit is mondani. Amióta lement az STV2 -es tévécsatornán a sorozat, ráadásul minden várakozáson felüli sikerrel, próbálom értékelni és helyére tenni az elmúlt hat évet. Azt hiszem nem voltam felkészülve erre a sikerre. Azt gondoltam, hogy a szlovák nézők ignorálni fogják, a magyarok meg mérsékelt lelkesedéssel fogadják majd. Ehhez képest viszonylag nagy tömeget sikerült hétről hétre a képernyő elé ültetnünk. Általánosságban mind a nézők, mind a szakma részéről nagyon jó volt a fogadtatása. Az utóbbi hónapokban pedig azon dolgoztunk, hogy felkerüljön a sorozat a Netflix kínálatába, végül karácsonyi ajándékként ez sikerült. Nagyon büszke vagyok, hogy ez összejött. Most úgy érzem, a Pressburg eddigi karrierem csúcsa.

• Ahogy korábbi filmjeidben, úgy a sorozatban is észrevehető, hogy mennyire kiváló a humorod. Ez ugyanúgy átjött a szlovák és a magyar nézőknek, vagy különbözik a két nép humora?

– A humor mindig fontos volt számomra, bár nem vagyok az az alkat, aki társaságban folyamatosan sziporkázik. Számomra a humor a kommunikáció egy formája, és remekül ellensúlyozza az időnként rám törő patetizmust. Sok olyan témáról, amely konfliktushelyzetet hordoz magában, a humornak köszönhetően lehet fesztelen beszélni. Erre jó példa a Ľudovit Štúr utolsó napjairól szóló kisfilmem, amelyben egy kisfiú fogalmazást ír Štúrról, és a családjában mindenki elmondja, hogy szerinte mi történt vele utolsó napjaiban. Ehhez az internet bugyraiból kigyűjtöttem mindenféle teóriákat Štúr haláláról, és ezeket a feltételezéseket jeleníti meg a film. És a szlovák közönség nagyon szerette a filmet. Utána rájöttem, ha magyarként ezt ennyivel megúsztam, akkor a humor kiváló eszköz lehet arra, hogy kényesebb témákat is feldolgozzunk a segítségével. De válaszolva a kérdésre, szerintem nemcsak minden nemzetnek, de minden embernek kicsit más a humora. A szlovákok mindennapjaihoz annyira nem tartozik hozzá az önmagukon való röhögés, ez talán inkább a csehekre jellemző. A szlovák társadalom szerintem még keresi önmagát, a viszonyát a történelméhez és a humorhoz. Egyébként a Horná Dolná sorozat esetében, amely Magyarországon A mi kis falunk címmel futott, érdekes megnézni, hogy ugyanazt a forgatókönyvet mennyire másképpen értelmezték humor szempontjából. A szlovák humor közelebb áll a gegekre épülő, bohózat felé hajló slapstickhez, míg a magyar ennél jóval árnyaltabb.

• Hogy jött egyébként a kétnyelvű sorozat ötlete?

– Arról lehet a leghitelesebben írni, beszélni, amit személyesen is megtapasztaltunk. Én a kétnyelvűségben élek nap mint nap, és nagyon szerettem volna elmondani, hogy mit és mennyit tud hozzáadni az az ember életéhez egy ilyen kapcsolat. Az ilyen történetek közvetítésével igyekeztem közelebb hozni a nézőkhöz a kétnyelvűségben rejlő lehetőségeket, és azt a különleges élményt, amit a különböző kulturális háttérrel rendelkező emberek együttélése nyújt. Ezzel nemcsak szórakoztatni akartam, hanem, remélem, hogy egy kis gondolatébresztőt is adtam a nézőknek arról, hogyan gazdagíthatják egymás életét a különböző nyelvi és kulturális hátterek.

Janković Nóra

Várakozáson felüli fogadtatásban részesült a Pressburg
Komáromi rendező sorozata a Markízán