Volt Helmer és Rogozsin, Bicska Maxi és Tevje, játszott az Eldorádóban és a Taxidermiában, de sorolhatnánk hosszasan, hiszen színpadi és filmszerepeinek, rendezéseinek és hangjátékainak száma több százra rúg. A számtalan megformált karakterben azonban egy valami közös: felejthetetlenek. Hegedűs D. Géza egyetemi docens, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész nem csupán a tehetségét adta hozzá megformálásukhoz, de azzal az elképesztő szerénységgel, szakmai alázattal és szuggesztív kisugárzással teremtette meg hőseit, ahogy a Kikötő – Polgári Szalon februári vendégeként a rá kíváncsi nézőkhöz is viszonyult. A színművésszel Bödők Gergely beszélgetett.

„Képzeljék el, hogy 1987 óta tanítok a színművészeti egyetemen – reflektált bemutatására a neves színművész. – Nyolc generációt tanítottam, abból majdnem minden osztályomban volt erről a csodálatos vidékről diákom. Most éppen két végzős növendékem is van, Gál Réka Ágota és Bukovszky Orsolya. Korábban volt szerencsém tanítani a dunamocsi Lajos Andrást, aki most a miskolci színház vezető színésze, a komáromi Csémy Balázst, a gútai Telekes Pétert, de nagyon jó viszonyban vagyok Borbély Alexandrával is. A Vígszínházba csodálatos partnerem volt Kaszás Attila, akivel ugyanazok voltak a mestereink.”

A Komáromból rendkívül jól „felkészült” művész azt is elárulta, hogy felesége nagypapája, Hegedűs Sándor Pozsonyeperjesről származott.

A nagypapa mozijának varázsa

Bödők Gergely kérdésére, hogy miként fordult a debreceni építőipari technikum gépésztagozatának elvégzése után a színművészet felé, kifejtette: apai nagyapja malomtulajdonos volt, s miután a malomipar bedőlt, nagyapja látva, hogy az emberek kilométereket gyalogolnak, csakhogy eljussanak a legközelebbi moziba, a saját kertjében épített egy mozit. Az üzlet bejött, de az öröm nem tartott sokáig, ugyanis a háború után államosították. Mozigépészként viszont maradhatott. „Nagyon sokszor a gépházban állva néztem a filmeket. Az összes magyar filmet láttam, kívülről tudtam az összes színész és színésznő nevét.” Bár a szülők abban reménykedtek, hogy építészmérnöki karra nyújtja be a felvételi jelentkezését, ő úgy döntött megpróbálkozik a színház- és filmművészeti főiskolával. Első nekifutásra sikerült bekerülnie.

Egy a tizenkettőből

Meg sem fordult a fejében, hogy a Nemzet Színészeihez tartozó tizenegy kollégája választása rá eshet, amikor az elhunyt Király Levente helyére új tagot választottak.  „Szeptember 3-án, éppen a Liliomfit próbáltuk a színházban. Két jelenet közt ültem az öltözőmben, amikor Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója hívott, hogy engem választottak meg a Nemzet Színészének. A háttérben kiabáltak a kollégák, hogy „gratulálunk Géza!”. Megköszöntem, majd felhívtam a feleségemet, aki elkezdett nevetni örömében. Ez jó volt. Kicsit még ültem öltözőm csendjében, a szüleimre és mestereimre gondoltam… Aztán színpadra szólítottak, és mentem próbálni. Nagy megtiszteltetésnek tartom, de az igazság az, hogy májusban volt ötven éve, hogy Várkonyi Zoltán, a Vígszínház akkori igazgatója leszerződtetett.” A teátrum alapításának 120. jubileumára készült négyrészes filmet nézve arra gondolt, hogy az ő és a színház közös történelme ugyan fél évszázadot ölel át, de előtte hatalmas időfolyam van nagy művészek és alkotók nevével fémjelezve, és akkor hirtelen megértette, hogy „hol a helye”. „Az időben hátralépve, nézve az elmúlt 125 évet, láthatjuk, hogy nem önmagára lehet büszke az ember, hanem arra, hogy ebben a láncolatban, ami olyan színészekkel vette kezdetét, mint Hegedűs Gyula, Varsányi Irén, Jób Dániel és olyan alkotókkal, mint Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Heltai Jenő, Móricz Zsigmond, ott van valahol a sorban.”

Együtt a „Hópihe nemzedékkel”

Szó esett a színművészhallgatók oktatásáról, arról, hogy emlékeink legapróbb részletei miképpen formálják személyiségünket. „Én először mindig azzal kezdem, hogy elképzelem, apukám, anyukám, rokonaim miként reagálnának az adott szituációban. Végiggondolom, hogy én voltam-e már hasonló helyzetben, és így teremt az ember a fikcióból és a saját emlékeiből egy hiteles karaktert. És ez csodálatos.” Majd a módszer szemléltetése végett bevont pár nézőt is életük meghatározó emlékeinek felidézésébe. De beszélt arról is, hogy a fiatalabb generációk személyiségére mennyire rányomta a bélyegét a világunknak az a változása, amely a szeptember 11-i New York-i terrortámadással vette kezdetét. „Az addigi biztonságérzet helyére szorongás és félelem költözött, amelyet követett a 2008-as gazdasági, majd a migrációs válság. Ahogy ez lecsengett már a nyakunkon volt a Covid, amely hozta magával a fenyegetettség érzését és az elszigetelődést. Még fel sem ocsúdtunk, amikor kitört az orosz-ukrán háború. A mostani osztályom a válság gyermeke. Ez az ’életközegük’, és ez nagyon törékennyé, sérülékennyé és kiszolgáltatottá teszi őket. Ezért is hívom őket ’hópihe nemzedéknek’. Ezeknek a fiataloknak a kommunikációs csatornájuk a digitális tér lett, ezért a valóság, az élet problémái még nyomasztóbban hatnak rájuk. Ebben kell nekik pedagógiai szempontból minél inkább segíteni.”

Jókor talált rá a sorsfordító szerep

Bár üstökösként robbant be a magyar színházi életbe, és pályája töretlenül ívelt felfelé, a harmincas éveiben mégis saját korlátjaiba ütközve olyan szinten elbizonytalanodott, hogy már annak is utánajárt mi kell ahhoz, hogy felvételizhessen az orvosi egyetemre. A sors fintoraként azonban éppen akkor kérték fel, hogy játssza el a Radnóti Színpadon Görgey Gábor Éjjeli ügyelet című darabjának főszerepét Pécsi Ildikó partnereként. Egy karácsony éjszakájára ügyeletbe beosztott orvost kellett alakítania, és már a próbák alatt tudta, ahhoz, hogy profi módon el tudja játszani ezt a szerepet, bele kell „kóstolnia” a szakmába. Segítséget kért Jakab Erzsike doktornőtől, hogy lássa, miként kell bánni az egyes orvosi eszközökkel, betegekkel. Mire bejárta a Sportkórház összes osztályát és „kijárt egy szakorvosi kurzust”, már nem akart többé doktor lenni.

Az apai dicséret

„Melyik szerepét tartja pályája szempontjából a legfontosabbnak?”  – érdeklődött a műsorvezető. „Árulónak tartanám magam, ha csak egyet-egyet kiemelnék. Mindegyiket egyformán fontosnak tartom. Pedig egyik szerepet sem én választottam, hanem rám osztották. A pályámat azzal alakítottam, hogy kivétel nélkül mindig megpróbáltam a tehetségem és tudásom legjavát adni. Furcsa módon a legtöbbet azonban a Rémségek kicsiny boltja című horror musicalparódiából tanultam, ugyanis ez szakszóval fregoli szerep volt, vagyis az összes karaktert én alakítottam. Voltam öreg nő, babát sétáltató kispapa, kapitalista, virágbolti eladó, fogorvos… Mámorító helyzetként éltem meg, a tizenvalahány szerep megformálása során ugyanis nagyon sok mindent felfedeztem magamban. Többek közt rájöttem, hogy van humorom” – jött a válasz. A pályáján az egyik legnagyobb előremozdító erő pedig az volt, amikor 1985-ben Tordy Géza és Kaszás Attila partnereként Biff Lomant játszotta Az ügynök halálában, amikor édesapja, aki az összes előadását megnézte, a premier után bement az öltözőjébe, és azt mondta: „kisfiam most először néztelek úgy, hogy nem téged láttalak”.

Egy kedves gesztus

A rendkívül élvezetes és lebilincselő beszélgetés végén Hegedűs D. Géza szívből jövő mosollyal árulta el, nagyon-nagyon örül, hogy Komáromban lehet. „Elhoztam az egyik legkedvesebb könyvemet, ami nem más, mint Mikszáth Kálmán Jókai élete és kora. Imádom. A legnagyobb tapintattal és szeretettel, de őszintén ír Jókai Mórról. Most ebből szeretnék felolvasni egy részletet: «Május 9-én szürke tavaszi délután, aminőket Turgenyev szeretett, a felhők mögött bujkáló napfénynek részint jelenlétében, részint távollétében volt a Jókai temetése a Múzeum előcsarnokából. Onnan vitték ki koporsóját, ahol a Kossuthé állt ezelőtt néhány évvel. Nagy temetés volt az állam költségén, aminőt csak a magyarok tudnak rendezni a legnagyobbjaiknak. Jelen volt a király Apponyi udvarnagy által képviselve, ott álltak a koporsó körül a rokonokon kívül a miniszterek, az ország nagyjai, zászlósai, a parlament tagjai, a vármegyék és a városok küldöttségei ahogy ez lenni szokott. Tizenkét nehéz szekér görnyedezett a koszorúkkal a halottas kocsi után. Ilyen pompával viszik a kiégett napot, hogy elássák a földbe. Csak lassan lépkedve haladhat előre a halottaskocsi a maga tizenkét virágerdejével a meghatott tengernyi tömegek közt, kik elállják az utakat, ágaskodnak, tolakodnak, hogy csak egy csücskét láthassák a koporsónak, amelyben Jókai… vagy néha úgy rémlik, hogy nem is ő, de a saját regényeinek közös hőse vonul ki végleg a világból. Egész sora beszélt a szónokoknak bent a Múzeumban, valamint a nyitott sírnál künn, s hogy ne hiányozzék semmi, ami még a halottnak jó lehet, az utolsó szónok, a komáromi Tuba János egy láda komáromi földet is hozott magával, amit a sírba lebocsátott. Aztán ráhányták a földet és egy kis púp keletkezett azon a helyen. Egy hegycsúcs ellenben eltűnt egy másik helyen.» És ott van Jókai sírjában a komáromi föld! Csak ezt akartam elmondani.”

Hegedűs D. Géza már a beszélgetés helyszínéül szolgáló Selye János Gimnázium folyosóján járt, amikor a vastaps még mindig szólt tiszteletére az aulában.

Janković Nóra

Kapcsolódó cikkeink:
A szavak ereje a legnagyobb – a társalgás művészete
Vitray Tamás: mindig is hittem a csodákban
A viselkedéskultúrát tanítani kellene az iskolában
Kemény Dénes és a magyar vízipóló aranykora