Négy év után ismét itt a parlamenti választások. Valójában még rövidebbnek is tűnhet az eltelt idő, mert közben sok más voksolás miatt is választási plakátokba borultak a városok és községek, most pedig a plakátokról mosolygó arcok ismét azt kérik tőlünk, hogy menjünk el szavazni, lehetőleg válasszuk őket. Első pillantásra nincs sok látszatja a leadott voksoknak, de valóban tét nélküli lenne a szavazás? Nem az, nagyon is van értelme elmenni választani.

A felvidéki magyar közösség évtizedek óta válságban van és ahhoz a rossz közérzethez, ami gyakran a politikusellenességben csapódik le, jócskán hozzájárultak maguk a politikusok is. A közügyekben való részvételnek az a célja, hogy jobbá tegyék az országot, vagy a régiót, ehhez képest a Komáromi járás (is) a rendszerváltás óta az egyik legnagyobb vesztesnek számít. Épülnek autópályák délen? Nem. Létrejönnek komolyabb befektetések a szlovák államnak köszönhetően Komárom közvetlen környékén? Nincsenek nagy sikersztorik. Javult a kisebbségek megítélése? Szinte semmit. Adott valamit a politika a régiónak? Túlságosan sokat nem kaptunk Pozsonytól. Az általános frusztráció és a csalódottság teljesen érthető. Ugyanakkor az is biztos, hogy a politika és a választások figyelmen kívül hagyása nem javítani fog a helyzeten, hanem még tovább rontani – aki nem megy el szavazni, az saját magának, a környezetének, a barátainak vagy a családjának okoz rosszat.

A kivonulás nem megoldás: a jól működő választások adják meg a demokrácia értelmét. Ha valaki jól csinálja a dolgát, akkor bíznak benne az emberek és rászavaznak, ha rosszul, akkor pedig nem. Aki pedig nem szavaz, valójában ráhagyja az irányítást a többségre. Ki is lehet számlázni, mit ér egy le nem adott voks: a szavazat nagyjából fele a Smerre és Robert Ficóra fordítódik, egytizede az SNS-re megy. Azoknak a pártoknak a súlya, amelyeket mi magunk egyébként semmiképp sem szeretnénk hatalomközelben látni, mert semmi jót nem várhatunk tőlük, a beletörődés és a távolmaradás mértékével arányosan nő. Hozzánk nem kötődő képviselők döntenek majd az autópályákról, hidakról, helyi befektetésekről és ipari parkokról, vagy éppen a nyelvhasználatról és az iskoláinkról – a jövőnkről. Nem fognak nekünk kedvezni, mert nem is nekünk tartoznak elszámolással, hanem a saját, zsolnai vagy turócszentmártoni szavazóiknak. A kialakult helyzetért pedig lehet hibáztatni a saját, gyenge pozíciókkal rendelkező politikusainkat, csak sok értelme nincs – olyan parlamentet kapunk, amilyet megválasztunk és megérdemlünk.

Adódik persze a kérdés, hogy kit kéne választani? Röviden: azt, akiben a lehető legjobban megbízunk. Vagy azért, amit az illető eddig tett, vagy pont azért, mert nem tett még semmi rosszat. Ha nem vagyunk biztosak a döntésünkben, ne keseredjünk el, inkább kérdezzük meg a családot. Kérjük ki a barátok és ismerősök véleményét. Olvassuk el a programokat, vagy pillantsuk rá valamelyik plakátra, döntsük el, kinek bizalomgerjesztőbb a mosolya, jobb a szlogenje, széleskörűbb az életműve. Ha elmegyünk választani, akkor olyan nagyon már nem ronthatjuk el a dolgokat: rászavaztunk egy olyan személyre, aki vette a fáradságot és megszólított minket. Ez már rögtön több, mint amit bármelyik, Pozsonyba messziről jött politikus tett értünk – és valaha is tenni fog. Az érintett politikai párt pedig, ha van egy kis sütnivalója, azért fog ténykedni négy évig, hogy legközelebb se érezzük elvesztegetett időnek, hogy elmegyünk rá szavazni. Így működik a demokrácia.

Tokár Géza, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője