A karácsonyi fények bevilágítják a Klapka teret, a kávéházakban fenyőfa, forró csokoládé- és fahéjillatú tea várja a betérőket. Az advent és a közelgő ünnep hangulata teljesen beburkolja az embereket. De vajon hogyan éli meg ezt az időszakot és miként tölti a karácsonyt Holocsy Katalin a Komáromi Jókai Színház színésze és férje, Tóth Tibor Jászai Mari-díjas színművész?

Tóth Tibor: Lélekben általában advent elején kezdünk ráhangolódni az ünnepre, a készülődést pedig az utolsó időszakra hagyjuk. Engem elképesztően zavar, hogy halloween után, amihez kulturális szempontból semmi közünk, rögtön elkezdődik a karácsonyi őrület, és a rádióban, az üzletekben egész nap a Jingle bells szól, ami oda vezet, hogy mire ténylegesen eljön december 24-e, addigra már az emberek telítődnek az ünnepi hangulattal. Fontos lenne, hogy megőrizzük az ünnep varázsát, és ne hagyjuk elértéktelenedni. Talán ez azért fontos nekünk, mert mindkettőnknek szép családi karácsonyi emlékei vannak.

Holocsy Katalin: Idén az első adventi gyertyát Rozi gyújtotta meg. Mindegyikünknek nagyon nagy az igénye arra, hogy a közös családi programok mellett, néha „csak” együtt legyünk, és beszélgessünk. Ez a vasárnap délután is ilyen volt. Hagyományosan ebben az időszakban, általában advent második vagy harmadik vasárnapján, sütjük meg a mézeskalácsokat is. Közben karácsonyi zene szól, és ahogy a konyhát belengi az édes illat, a meghitt hangulat, úgy hangolódunk rá lélekben egyre inkább a közelgő ünnepre. Egyébként idén először a tizenhárom éves Hanna és a tizenegy éves Rozi vállalta magára a ház díszítését és le a kalappal előttük, nagyon szép lett. A fényfüzéreket, amelyekért rajongok, közösen tettük fel.

• Ha összehasonlítjátok a gyermekkori és a felnőttkori karácsonyi emlékeiteket, melyek a legszembetűnőbb változások?

Tibor: Gyerekkoromban, szülőfalumban, Nagyszelmencen mi még jártunk kántálni is. Miközben mentünk rokonokhoz, barátokhoz, talpunk alatt csikorgott a hó, valami misztikus, zord téli világ vett minket körül. Az ajtókhoz érve aztán bekiabáltuk, szabad-e az istent dicsérni, és amikor kiszóltak, hogy szabad, akkor karácsonyi énekeket énekeltünk. Majd kijöttek a házbeliek, adtak süteményt, cukorkát. A falunk közepén állt egy nagy fenyőfa. Különböző színű, festékkel befestett villanyégőkkel díszítették fel, és ezeket szentestén felkapcsolták. Óriási élmény volt, amikor már messziről láttuk a fényeket, ahogy mentünk a misére. Mélyen vallásos családból származom. Napi szinten jártunk templomba. Alapiskolás koromban még ministráltam is. Mostanra ez a szakralitás viszonylag kikopott az életemből, de például tavaly elmentem az esztergomi bazilikába éjféli misére.

Kati: Felnőttként az ember már bármennyire is igyekszik ráhangolódni az ünnepre, nem tudja olyan mélyen átélni annak varázsát, misztériumát, mint gyerekkorában. Különlegesen szép és örök emlékként maradt meg az a karácsony is, amikor családként először ünnepeltünk hármasban, majd négyesben a lányokkal. Kiskorukban óriási élmény volt számunkra látni a várakozásukat, majd az örömüket, amikor végre megjött a Jézuska. Az ő generációjuk számára azonban, mivel sokkal gyorsabban jutnak hozzá az információkhoz, hamar lelepleződött a Mikulás, a Jézuska. Számunkra a karácsony, az ünnep inkább arról szól, hogy végre együtt a család. De egyébként nekem már gyerekként is ez volt a legszebb benne. Emlékszem, úgy tíz éves lehettem, amikor édesapám (Holocsy István színművész – a szerk. megj.) kitalálta, hogy elég a megszokott, hagyományos karácsonyokból, és elvitt minket az ünnepekre egy erdei faházba. Mindent hó borított, közel-távol csak mi voltunk ott. Szentestére a kis fenyőnket saját kezűleg készített papírdíszekkel díszítettük fel. Nem volt semmi csillogás-villogás, nagy ajándékozás, mégis olyan hihetetlenül meghitt, békés volt az ünnep, hogy a mai napig minden percére emlékszem.

• Az ország két távoli pontjáról származtok. Hol töltitek az ünnepeket?

Kati: A szentestét nálunk, dunaradványi otthonunkban tartjuk. Az asztal körül ott ül édesanyám, testvéreim, az ő gyermekeik a párjukkal. Idén hosszú évek után ismét egy kisbaba is lesz velünk, ugyanis az öcséméknek négy hónapja született meg a kislányuk, Emma. Mi készítjük az elmaradhatatlan halászlevet. Nővérem (Holocsy Krisztina, a Komáromi Jókai Színház színművésze – a szerk. megj.) készíti a krumplisalátát, anyukám pedig hozza a rántott halat, és a nagyi „titkos” családi receptje alapján a világ legfinomabb bejglijét. Így egyikünk sincs túlterhelve. Vacsora után pedig jön az ajándékbontás. A testvéreimmel és ő családjukkal például húzni szoktunk egy nevet, és mindenki annak az egy személynek vesz ajándékot. Így mindenkire vár valami meglepetés a karácsonyfa alatt. Nem a mennyiség számít, hanem az, hogy gondosan, személyre szólóan válasszunk ajándékot a másiknak. A gyerekek viszont mindenkitől kapnak ajándékot, hiszen nekünk, felnőtteknek az igazi öröm az ő örömükben rejlik. Tiborral viszont egymásnak inkább élményekben szoktunk gondolkodni, mert ha valamelyikünknek valami tetszik, azt évközben úgyis megveszi magának. Idén egy budapesti főzőiskola kurzusára kapott ajándékutalványt, ahol híres séfek tanítják a különböző speciális fogások elkészítését. Nagy gurman, és szeret főzni is. Amióta házasok vagyunk, mindig ő főzi a húslevest. Türelemmel, odafigyeléssel, órákon át. A végeredmény pedig páratlan. Egy ideje rebesgette már, hogy szeretne behatóbban is megismerkedni a gasztronómiával: a steakek, az ízletes mártások, egzotikus ételek készítésével. Most steakkészítés világába lesz lehetősége betekintést nyerni.

Tibor: Karácsony másnapján aztán általában elindulunk haza, Nagyszelmencre özvegy édesanyámhoz. Idén ez egy nappal későbbre tolódik, mert a budapesti József Attila Színház karácsonyra műsorra tűzte Tasnádi István harmadik éve nagy sikerrel futó Szibériai csárdás című darabját, amelyben Markovits főhadnagyot alakítom. A karácsony egyik legszebb ajándéka, hogy ilyenkor együtt ünnepelhetünk a Csicserben élő nővéremmel, valamint a Magyarországon élő bátyámmal és családjukkal. Idén viszont a bátyámék nélkül leszünk, ugyanis ők Balin élő unokahúgomhoz utaznak látogatóba. Egyébként nálunk keleten minden téren érezhető a ruszin kultúra hatása. Mi például görög-katolikusok vagyunk, ami arrafelé nagyon elterjedt. Szenteste édesanyám mindig káposztalevest, valamint mákos, illetve diós bobájkát készített, amihez a kelt tésztagolyókat előbb megsütik, majd „megöntik” forró vízzel, és amikor kicsit megpuhul, akkor meg van szórva dióval, vagy adott esetben mákkal. Másnap aztán jött a hal, a húsok, meg minden mi szem-szájnak ingere. Édesanyám fantasztikusan jól főz, a süteményeiről nem is beszélve.

• Az adventi időszak kezdetén került a moziba Herendi Gábor Futni mentem című vígjátéka, amelyben mindkét lányotokat láthatja a közönség. A saját bemutatóitok előtt vagy most izgultatok jobban?

Kati: Egyértelműen a budapesti bemutató előtt, de alapvetően az öröm elnyomott minden más érzést. Furcsa volt olyan fantasztikus színészek társaságában látni őket a filmvásznon, mint Csányi Sándor, Udvaros Dorottya, Lovas Rozi, Ember Márk, Tenki Réka, Trill Beatrix, ugyanis amikor meghirdették a castingot, még semmit nem lehetett tudni a filmről. Sikeresen vették az első fordulót, amelyre az előre megkapott dialógusokkal készültek. A második körben Herendi Gábor már személyesen is részt vett a válogatáson. Ekkor tudtuk meg, hogy ő fogja rendezni a filmet, de azzal, hogy kikkel játszhatnak együtt a lányok csak a ruhapróbán szembesültünk.

• Hanna most tizenhárom éves, Róza tizenegy. Ha pár év múlva azt mondják, hogy ők a színművészeti egyetemre szeretnének jelentkezni, akkor ebben teljes mértékben támogatni fogjátok őket, vagy megpróbálnátok őket inkább más irányba terelgetni?

Kati: Nem lenne ellenvetésem. Úgy gondolom, mindenkinek saját magának kell megtalálnia, mi az ő útja. Ha nekik ez lesz a vágyuk, a céljuk, akkor nem foszthatjuk meg őket attól, hogy megpróbálkozzanak vele. Én is előbb a veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán szereztem diplomát, és csak utána a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Bízom benne, hogy megtalálják majd azt a hivatást, amelyben ki tudnak teljesedni, és amiben örömüket lelik majd. Bármi is legyen az, mi támogatni fogjuk őket.

Tibor: Bár többnyire azonos véleményen vagyunk, ezt én másképpen látom. Apaként szeretném bebiztosítottnak látni a jövőjüket. Manapság már a színészi pálya, mind Szlovákiában, mind Magyarországon, teljesen bizonytalan. Szakmai és egzisztenciális szempontból is. Nagyon alacsonyak a színészfizetések. Szabadúszóként meg kiszámíthatatlan, mikor jön egy felkérés, adódik egy lehetőség. Óriási szerencse kell ahhoz, hogy valakiből „befutott” színész váljon, mert nagyon kevés az igazán jó lehetőség. Tizenhét évig voltam igazgató (a Komáromi Jókai Színházé – a szerk. megj.) és ezalatt az idő alatt nagyon sokszor kellett azt látnom, hogy tehetséges és jobb sorsra érdemes színészek, nem feltétlenül a mi színházunkban, kicsit mellőzve voltak. És ez a színésznők esetében jóval gyakoribb. Nem szeretném őket ennek kitenni. Sokkal jobban örülnék annak, ha valami civil pályát választanának. De ha ebben fogják az örömüket lelni, akkor el fogom fogadni a döntésüket.

• Mindkettőtök pályája hullámvölgyektől mentes, sikeres. Mégis, mintha már a színház kicsit háttérbe szorult volna az életetekben. Vagy csak nekem tűnik így?

Tibor: Valóban így van. Miután megszülettek a lányok, nagyon átértékelődött számomra minden. Az első és legfontosabb a családom lett. Miután eljöttem a színháztól, mehettem volna Magyarországra, de akkor sokat lettem volna távol tőlük. Ezért döntöttem úgy, hogy megalapítom az The Art művészeti ügynökséget, amelynek keretein belül hasznosíthatom a színészi és menedzseri képességeimet. Örömömet lelem abban, hogy fiatal színészeknek lehetőséget nyújtok, és valahol az ő sikerük az enyém is. Közben pedig úgy osztom be az időmet, energiámat, ahogy az nekem megfelel. Emellett pedig két darabban játszom Budapesten. Nekem ez most, egyelőre, nagyon megfelel.

Kati: A családban a biztos pont mindig is én voltam. Tibi azért többet jön-megy. De mindig is igyekeztünk megtalálni az egyensúlyt a családi életünk és a pályánk között. Talán ezért is alakult úgy, hogy a lányok iskolai elfoglaltságait, szakköri tevékenységeit, castingjait én tartom számon, én intézem. Viszont, ha a színházi elfoglaltságaim miatt nem tudom megoldani, akkor azt előre megbeszéljük és Tibi intézi. Egy hónapra előre mindent beírunk a közös naptárunkba. Ha közben befut valami, akkor gyorsan átszervezzük az „életünket”. Reméljük, hogy a 2025-ös év is tartogat számunkra szép és igényes tennivalókat.

Áldott, békés, boldog karácsonyt kívánunk a Delta olvasóinak!

Janković Nóra

Sikerfilmben játszanak a dunaradványi Tóth-lányok