Bátorkeszi. A Cséplő-család kétszáz tagja gyűlt össze nemrégiben a bátorkeszi kultúrházban, hogy erősítsék a rokoni szálakat, kössék szorosabbra kapcsolataikat, és szőjenek maguk köré egy olyan érzelmi biztonságot nyújtó védőháló, mint amilyen felmenőiknek is megadatott.

Ha a csúzi Cséplő Jánosnak, miután 1846-ban megnősült, majd egy évvel később megszületett Lídia lányuk, azt mondták volna, hogy százhatvannyolc év múlva a szélrózsa minden irányában élő kétszáz leszármazottjuk fogja ünnepelni, hogy egy vérből származnak, bizonyára akkorát kacagott volna, hogy még a falak is beleremegnek.

A Cséplő gének azonban rendkívül erősnek és egészségesnek bizonyultak. Lídia, aki Bátorkeszin talált otthonra, öt gyermeknek adott életet. Köztük Józsefnek, aki később, családapaként, tizenkét gyermeke sorsa fölött aggodalmaskodhatott. Pedig nem kellett volna, hiszen mindegyik megtalálta helyét és párját az életben. Az utódok által készített családfa pedig egyre terebélyesebb és terebélyesebb lett, és amikor el akarták készíteni, hogy kitegyék a kultúrház falára és megnézhesse mindegyik résztvevő, mosolyogva illesztették egymáshoz a hatalmas csomagolópapírokat, egymás után, míg jó háromméternyi nem lett. „A Trianon előtti Magyarország szinte mindegyik részében élnek Cséplők, de nem tudunk olyanról, aki valamelyik nyugati államban telepedett volna le. Nekünk fontos a szülőföldünk, a gyökereink, a magyarságunk. Mi ott akarunk kiteljesedni, ott akarjuk megtalálni a helyünket az életben, ahol meg tudjuk őrizni anyanyelvünket, identitásunkat. Mégha ez nem is mindig könnyű. De mi, Cséplők, nem félünk a kihívásoktól, amit az mutat a legjobban, hogy a család jó hetven százaléka egyetemet végzett” – magyarázza Nagy Beáta gyógypedagógus, a családi nagytalálkozó egyik főszervezője.

A nagytalálkozó ötlete először a komáromi Cséplő Gyulában, a KFC csapatvezetőjében és nővérében Szüllőné Cséplő Líviában vetődött fel. „Arra gondoltunk, jó lenne megszervezni egy baráti hangulatú, batyubálszerű kötetlen találkozót, hogy ne csak esküvők, vagy éppen temetések alkalmával találkozzunk. Nagy fába vágtuk a fejszénket, de megérte, mert a múlt évben, a komáromi csónakházban megtartott első családi találkozónkra százhatvanan jöttek el. Soha nem felejtem el azt a fantasztikus érzést, amikor megláttuk, hogy tömegesen ’vonulnak’ a Cséplők a csónakházhoz. Ismerkedtünk, beszélgettünk. A legfontosabbnak viszont azt tartom, hogy négy generáció volt együtt. Ahogy most is, hiszen a legidősebb nyolcvankét éves, míg a legfiatalabb résztvevő egy éves és hét hónapos volt” – avatott be minket történetükbe Lívia.

A Cséplő családnak több tagja is elmondhatta magáról, hogy Bátorkesziről elvétve, ha kitette a lábát, mégis több állam polgára volt. A Beneš dekrétumok életbe lépése után, 1946-ban sokukat utolért a deportálás, ill. a kitelepítés. Megfosztották őket jogaiktól, állásaiktól, vagyonuktól, állampolgárságuktól. „Nagyszüleimet előbb Prágába deportálták. Itt döntötték el, hogy kit hová sorolnak be kényszermunkára – meséli a bátorkeszi Cséplő Zoltán. – A nagymamámnak akkor voltak újszülöttek az ikrei, így két hétig Prágában a vasútállomáson lakott a kegyetlen téli fagyokban a pici babákkal, mert nem kellett sehová. Egyedül, mert nagyapám vasútépítő volt, és mire hazaért északról, már nem találta őket otthon. Utánuk ment, megkereste őket, majd amint lehetett, hazajöttek. Nekik szerencséjük volt, mert nem költözött be senki a házukba. Voltak rokonaink, akiket kitelepítettek. Ők a Bács-Kiskun megyei Kunbajára kerültek. Így kerültek a mai anyaország területére Cséplő János utódai.”

Az egyik asztalnál néhány idősebb résztvevő beszélget. Ők már jól ismerik egymást, hiszen hét-nyolc évtized köti őket össze. Az egyikük Cséplő György, Zoltán nagybátyja, aki kisgyermekként élte át a kitelepítés borzalmait. „Engem, mint a legidősebbet, anyám a nagyszüleimre bízott. Nagyapámnak tizenkét gyereke volt, közülük négyet vittek el. Egyikük pedig, aki Ungváron dolgozott, a határ lezárása után kint rekedt. Amikor apukám hazaért, és megtudta, hogy elvitték anyukámat és a testvéreimet, fogott engem, és elmentünk utánuk. Megtaláltuk őket. Egy szeneskamrában kaptunk szállást. Nehéz volt, de kibírtuk. És hazajöttünk. Ahogy hazajöttek a Cséplők az első és a második világháborúból is. Egy sem veszett oda, pedig becsülettel szolgálták a hazát. Apám is.”

A falról kackiás bajuszú, kalapos férfiemberek, az ősök figyelik a teremben beszélgető, szórakozó utódaikat. A fiatalabbak, miközben beszélgetnek, fél szemmel folyamatosan az udvaron lévő ugrálóvárat lesik, ahol a gyerkőcök szórakoznak. A „kisCséplők”, akik most még nem tudják, milyen összetartó családba születtek…

JN.