Komárom. A Szinnyei József Könyvtárban felolvasásokkal tarkított beszélgetésre invitálták a szervezők mindazokat, akik szerettek volna többet megtudni N. Tóth Anikó prózaíró, a Nyitrai Konstantín Filozófus Egyetem docense legújabb, Tanárnő Kérem című tárcanovella-gyűjteményéről. Az Ipolyságon élő alkotóval, aki a múlt évben megjelent Szalamandra mosolya című regényével méltán érdemelte ki a legrangosabb szlovákiai magyar irodalmi elismerést, a Madách-díjat, Sánta Szilárd irodalomtörténész, újságíró beszélgetett.

A könyvben a szerző a pedagógusok huszonhárom leggyakoribb „archetípusát” mutatja be remek humorral. „Még 2020-ban Nagy Csilla, az Irodalmi Szemle főszerkesztője kért fel arra, hogy egy éven át havonta írjak egy-egy tárcát a lapba. Így született meg az első írás, és annyira megtetszett a téma, hogy végül tizenegy pedagóguskarakter született meg. Miután letelt az év, arra gondoltam, hogy ezt lehetne még folytatni” – árulta el a könyv megszületésének körülményeit N. Tóth Anikó, majd hozzáfűzte, hogy a Covid ideje alatti távoktatás, ballagás, érettségi találkozók, mind-mind újabb és újabb ötleteket adtak neki.

A tanári pálya egyfajta szerepjáték

A történeteket valójában belső monológok alkotják, amelyek bizony néha távol állnak attól, amit az ember, ez esetben a tanár bizonyos helyzetben a külvilág felé mutat, fejtegette a műsort vezető irodalomtörténész. De ez mennyire jellemző N. Tóth Anikóra? „A tanári pálya egyfajta szerepjáték. Naponta több órán át vagyunk ’színpadon’, ugyanakkor belül fut bennünk egy másik történet, melyben reflektálunk arra, amit mi magunk éppen mondunk vagy teszünk, másrészt a diákok reakciójára. Ez egy nagyon izgalmas, de nehéz feladat. Emellett az iskolákban, ahogy a legtöbb munkahelyen is, vannak ismétlődő pontok: tanévnyitó, diáknap, március 15-e, szalagavató stb., ami az első években még nagyon izgalmas tud lenni, de egy idő után monotonná válik. A tanári pálya pozitívuma viszont, hogy a diákok változnak, más szólítja meg őket a tananyagból, másképpen kell őket megszorítani, ami kihívás. Engem ez visz előre.”

A szülői példa ereje

Következő kérdését Sánta Szilárd azzal a gondolatmenettel vezette fel, hogy az iskola mindannyiunk számára meghatározó, hiszen szocializációnk, műveltségünk itt csiszolódik, ahogy a sokszor életre szóló barátságok, szerelmek is itt köttetnek, és itt válunk felnőtté, ezért nem mindegy milyen ez az iskola, és milyen a tanár. Képes-e lépést tartani a társadalom, a technika és a gyerekek változásával? A változáshoz azonban megfelelő motivációra is szükség lenne, de ahogy N. Tóth Anikó elmondta, sajnos mára a tanári pálya presztízse nagyon megkopott. Mesélt arról is, hogy szülei idejében, akik alsó tagozatos pedagógusok voltak, szinte családtagként becsülték a pedagógusokat. „Becsülték a tanítót, aki megtanította őket, gyerekeiket, unokáikat írni-olvasni. De a szüleim is nagyon szerették a diákjaikat, a hivatásukat. Szerintem ez az egyik legfontosabb a tanári pályához. Valószínűleg az, amit otthonról hoztam is segített abban, hogy budapesti egyetemistaként a József Attila Gyakorló Gimnáziumban ugyanúgy, mint később az ipolysági alapiskolában, majd gimnáziumban meg tudtam találni az utat a diákokhoz.”

A diákok éles szemű megfigyelők

„Sok helyütt a saját reflexióim is benne vannak, még akkor is, ha a megformált személyiségtípusok nagyrészt tőlem távol állnak – vallotta be a szerző. – Nekem ugyan még több férfi tanárom volt, de mára elnőiesedett a pálya. Nem biztos, hogy ez a kollektívákra és a gyerekekre igazán jó hatással van. Fiatal koromban, ha láttam, hogy nem a tanítás minőségének javítása a cél, forrófejűen belementem a konfliktusokba is, ma már inkább egyfajta távolságtartással figyelem a viszonyokat. Egyébként hihetetlen, hogy maguk a diákok is mennyire éles szemű megfigyelőként néznek minket: a megjelenésünket, a tanítási módszereinket, a beszédstílusunkat. Kritikusak velünk szemben, és sokszor el is mondják. És ez nagyon izgalmas. Amikor még gimnáziumban tanítottam, nagyon szerettem, amikor a diákjaim a szalagavató műsorokban parodizálták, kedvesen, szeretettel a mozgásomat, a kendőimet…De sokszor én magam is megpróbálom elképzelni, hogy milyennek láthatnak a diákok, mi az, amit észrevesznek.”

Ne magoljon a gyerek, hanem gondolkodjon

A szakember szerint nagyon fontos, hogy a pedagógus partnerként kezelje a diákokat, és lehetőséget adjon nekik véleményük kifejtésére. Az óráit soha nem jellemezte hierarchikus viszony. „Oda kell figyelni arra, hogy őket mi érdekli, akár egy irodalmi műben. És azokat a témákat aktualizálni. Az irodalomban, ahogy a módszertanban is fontos egyfajta szemléletváltás elindítása” – fejtegette a jövő pedagógusait oktató N. Tóth Anikó. Ma már az irodalomóráknak nem irodalomtörténeti adatok szigorú megköveteléséről kellene szólniuk, hanem szövegekről. Azok értő olvasásáról, elemzéséről, kreatív szövegek írásáról. Magunkról, a világról tudjunk gondolkodni és beszélni ezeken keresztül. Sokszor azonban ezt már a gyakorló iskolákban „kísérletezésnek” veszik. Pedig az irodalomórának élménynek kellene lennie.

A kiváló hangulatú rendezvény, melynek során N. Tóth Anikó több részletet is felolvasott könyvéből, dedikálással zárult.

JN.