Leginkább a családja és a barátai, meg persze a nagymama főztje és a Duna-parti séták hiányoznak a Németországban élő Kristóf Rékának, a Virtuózok komolyzenei tehetségkutató idei nyertesének. A zsűrit és a közönséget egyaránt elkápráztató felvidéki tehetség lapunknak azt is elárulta, hogyan került Komáromból Győrbe, Brémába, majd Münchenbe, és hogy akár már a nyáron koncertet adhat városunkban. Interjúnk.

• Fel tudod idézni, hogy mi játszódott le benned, amikor Rusalka áriájával hetekkel ezelőtt először léptél a Virtuózok színpadára?

– Annak nagyon örültem, hogy anyukám elkísért Budapestre. A tudat, hogy ott van velem, megnyugtató hatással volt rám. Amikor végre hosszú várakozás után sorra kerültem, ezzel a nyugalommal indultam el a színpad felé, amikor azonban kiléptem a fal mögül, és megláttam a stúdiót, elkezdtem izgulni. Hirtelen világossá vált előttem, hogy hol is vagyok. Ahogyan aztán elkezdtem énekelni, mindinkább megnyugodtam. Éreztem, ahogyan a zene hat rám. A Rusalka áriáját egyébként is nagy nyugodtsággal kell előadni, valahogy úgy, mint amikor az ember imát mond.

• Gondoltad volna akkor, hogy végül nemcsak a kategóriádban végzel az első helyen, hanem akár a Virtuózok abszolút nyertese is te lehetsz?

– Eszembe sem jutott. Mégcsak abban sem voltam biztos, hogy továbbjutok. Nekem ez nagyon nagy meglepetés volt. Ráadásul amikor a következő fordulókban hallottam a többieket, egyre biztosabbá vált bennem, hogy én nem nyerhetek. Olyan csodálatosan muzsikáltak és olyan magabiztossággal uralták hangszereiket, hogy fel sem merült bennem: az én éneklésem többet jelenthet, mint az ő művészetük.

• Végül mégiscsak úgy lett, hogy téged ünnepelhettünk, ám hosszú út vezetett idáig. Hogyan jut el egy fiatal komáromi lány Brémába és Münchenbe, hogy ott zenei tanulmányokat folytasson?

– Már alap- és középiskolás koromban is sokat énekeltem, sokáig mégsem gondoltam arra, hogy zenét tanuljak, mivel ez egy elég nehéz és bizonytalan szakma. Ezért a gimnázium után közgazdaságtant tanultam Győrben. Zeneiskolai tanárom, Balogh Rózsa volt az, aki megmutatta nekem, hogy az éneklés milyen távlatokat rejt. Elvitt Kassára egy versenyre, ami után pozitív választ kaptam a nagy kérdésre: érdemes-e nekem énekléssel foglalkoznom? Így kerültem aztán a győri konzervatóriumba Dobi-Kiss Veronikához, aki egy olyan úton indított el, amelyen már nem volt kérdés, hogy nekem énekelnem kell. Segítségével felismertem, hogy ez egy olyan ajándék, amivel kötelességem foglalkozni. A többi már jött magától. Tudtam például, hogy ha Laki Krisztina operaénekes-zenepedagógusnál akarok továbbtanulni, ahhoz Brémába kell mennem. Bréma után München következett, a Virtuózok pedig úgy, hogy mindig is szerettem volna itthon énekelni, a hazai közönség előtt is megmutatni magam. Úgy hiszem, hogy ezek a lehetőségek szembejöttek velem. Az utam el van odafönn rendelve, mindennek így kellett lennie.

• Hogyan viseled a győztesnek járó kitüntetett figyelmet? Gondolom, az elmúlt napokban folyamatosan csörög a telefonod: ismerősök gratulálnak, újságírók kérnek interjút.

– Valóban nagyon sok köszönetet és gratulációt kapok. Kicsit sajnálom, hogy most nem tudok otthon lenni, így ezt a sok jót a saját bőrömön kevésbé érezhetem. Anyukám azonban meséli, hogy Komáromban is milyen sokan örülnek a sikeremnek. A közönség kitüntetett szeretete és az, hogy sokan szavaztak rám, számomra nagy ajándék – mégiscsak Németországból, ismeretlenként léptem a magyar közönség elé.

• A képernyőn keresztül meglehetősen színes, érdekes és izgalmas volt a Virtuózok idei, harmadik szériája. Ilyennek tűnt belülről is?

– Az elejétől a végéig nagyon szerettem. Nagy csoda, hogy Magyarországon van egy ilyen műsor. Meglepődtem, amikor láttam, hogy milyen sok olyan ismerősöm is követi, akik kevésbé ismerik a klasszikus zenét. Talán éppen ez a legnagyobb erénye a Virtuózoknak. Azokhoz az emberekhez is képes eljuttatni a komolyzenét, akik előtt egyébként a klasszikus zene iránti előítéletek miatt ez a kincs nem tárulna fel.

• A versenyen Dvořák-, Mozart- és Strauss-áriákat énekeltél. Melyik állított a legnagyobb próbatétel elé?

– Nehéz kérdés. Talán Donna Elvira (Mozart: Don Giovanni) áriája, mivel ez egy kifejezetten nehéz ária. Olyannyira, hogy sokszor ki is hagyják a Don Giovanniból. A felkészülés valójában több hónapos munkát vett igénybe. Még tavaly nyáron kezdtem el tanulni, vagyis ez volt a legfrissebb ária, amit a műsorban énekeltem. De nehéz volt azért is, mert a döntő és a finálé között megbetegedtem, elment a hangom, így egyáltalán nem tudtam gyakorolni.

• Bátorság és alázat – talán ez a két jelző volt az, amelyet a zsűri veled kapcsolatban a legtöbbször kiemelt. Egyetértesz az értékeléssel?

– Ha a bátorságot nézzük, igen. Hiszen a Strauss-, és a Mozart-áriák esetében már ahhoz is nagy bátorság kell, hogy az ember elkezdjen velük foglalkozni. Ez nagy elismerés a tanáraimtól, akik méltónak találnak arra, hogy ilyen komoly darabokba egyáltalán belefogjak. Az alázat már nehezebb fogalom, többrétű a jelentése. Mindig igyekszem a legtisztábban hozzáállni a zenéhez, a tanáraim iránt pedig nagy tiszteletet érzek. Ha az alázat ezeket jelenti, elfogadom.

• Ha nem klasszikus zenéről van szó, mit hallgatsz szívesen? Ha jól tudom, korábban rockbandában is játszottál…

– Hát ez már elég régen volt! De igaz, hogy nagyon szerettem a metálzenét. Ma már leginkább népzenét hallgatok, ha pedig mégis a klasszikus zene mellett döntök, akkor általában olyat, amiben nincs ének. Például Brucknert, Mahlert és szimfóniákat.

• Jelenleg a müncheni színiakadémián tanulsz operaéneklést. A szakmai fejlődésen túl mit adott neked a bajor főváros?

– Ebből a szempontból elég speciális helyzetben vagyok: október óta élek ugyanis Münchenben, de nem sokat láttam eddig a városból. Egyrészt nagyon sokat próbálunk, és ez minden időmet elveszi, másrészt sokat koncertezem, és ez azzal jár, hogy sokat utazom más városokba. Ha pedig akad két-három szabad napom, rögtön utazom haza.

• …merthogy Münchenben erős honvágy gyötör. Erről a Virtuózokban többször is beszéltél. Mit jelent számodra a szülővárosod és a családod?

– Amikor ezt megkérdezik tőlem, egy kicsit mindig elérzékenyülök… Nagyon vágyódom haza, nagyon hiányzik a családom és a barátaim. De ezzel együtt még nagyon sok minden más is hiányzik: például a nagymamám főztje, az otthoni kifli és a halsaláta. Vagy a Duna. Annyira fantasztikus otthon végigsétálni a Duna-hídon! Persze leginkább az anyanyelvem hiányzik. Bár a vőlegényem német, így a német nyelv is elég jól megy már, de tudom, hogy soha nem fogom tudni magam úgy kifejezni, mint az anyanyelvemen.

• Most, hogy a Virtuózok megnyerésével kinyílt előtted a klasszikus zene fellegvárának számító New York-i Carnegie Hall kapuja is, hogyan tovább?

– Csinálni fogom azt, amit eddig is csináltam: énekelek. Egyébként pedig nagyon örülök minden felkérésnek, igyekszem majd mindnek eleget tenni, és a legjobb tudásom szerint felkészülni rájuk. Az akadémián jövő nyáron végzek, addig tehát leginkább Münchenben és Németországban tartózkodom, de igyekszem mihamarabb Komáromban is fellépni. Remélem, még ezen a nyáron összejön.

• Ha van egy kis eszük a nagy karmestereknek Magyarországon, akkor téged még sokat látunk idehaza – búcsúzott tőled a fináléban Miklósa Erika Kossuth- és Liszt-díjas operaénekes. Bízol abban, hogy operaénekesként lesz lehetőséged hazatérni?

– Természetesen az lenne a legnagyobb ajándék számomra, ha otthon is énekelhetnék! Bízom a Jóistenben, hogy elvezet oda, ahol lennem kell.

Langschadl Mátyás