A 17-18. századi bűnesetekkel, büntetésekkel foglalkozó cikksorozatunk harmadik, befejező részében Komárom történelmének egyik legsötétebb ügyét vesszük górcső alá: a négy rendbeli gyermekgyilkossággal ártatlanul megvádolt komáromi zsidók esetét.
„Iszonyú kép tárult eléjük. Németh Istvánné az ajtó oldalán levő ágy mellett a földön hanyat kinyújtózkodva feküdt, kezei szabadon voltak, de a nyakán »krajczáros istráng« s annak a vége az ágy lábához kötve. Az István és Ádám gyerekek azon ágyban feküdtek halva, melynek lábánál az anyjok feküdt. Erzsébet, az öregebbik leány, arczczal ugyanazon ágy alatt (…), a negyedik gyermek, a kis Éva leány pedig mostohájának a czombja alatt hanyatt keresztül feküdt. Ugyancsak mindketten halva voltak. Mind a négynek a nyaka nyakszirten volt átmetszve. (…) Mindamellett az anya rémesebb látványt nyujtott, mint holt gyermekei. Egészen elhagyta magát, és csak a szemei látszottak épeknek; többi testét, arczát, fejét, mellét és kezeit vér boritotta. Csak midőn a borbélylegény a dologhoz fogott és megmosta, látszott meg, hogy legkisebb seb sincs rajta. A helyett azonban feltünt, hogy haja tőből le volt vágva…“ Ezzel a képpel indul az egyik legbrutálisabb komáromi bűntény krónikája. A szörnyű gyermekgyilkosságokat a tettes 1788. július 8-án, éjfél körül követte el. Az eset pikantériája, hogy a hatóságok – a korban korántsem egyedülálló módon – rituális gyilkosság gyanújával indítottak eljárást, és egy helyi zsidó házaspárt vádoltak meg a négy kisgyermek megölésével.
Keresztény vérre szomjazó, menstruáló zsidó férfiak
Mielőtt rátérnénk erre a hátborzongató ügyre, merüljünk alá kicsit a véráldozat évszázados hiedelemének sötét bugyrába. Hogy bizonyos elszigetelt, a másságukkal kirívó vallási/etnikai csoportok bűnös szertartásaikon gyermekeket áldoznak, és a vérüket különféle rituális célokra használják fel, kétségkívül a világ egyik legősibb babonája, gyökerei az emberáldozat archaikus gyakorlatáig nyúlnak vissza. Azt, hogy a vérvád mennyire nem korlátozható csupán a zsidókra, bizonyítja, hogy a Római Birodalomban még a korai keresztényeket vádolták meg rendszeresen rituális gyilkosságok elkövetésével. Keresztényellenes vérvádügyek egyébként a Távol-Keleten még a 19/20. század fordulóján is előfordultak.
A „zsidó vérvád“ az ókori Görögországban született meg, de igazán nagy „karriert“ csak a középkori Európában futott be. A 12. század közepén, az angliai Norwich városában történt gyermekgyilkosság után terjedt el a hiedelem, hogy a keresztényeket kérlelhetetlenül gyűlölő, velejéig romlott izraeliták minden húsvétkor megkínoznak és keresztre feszítenek egy ártatlan keresztény kisfiút, így gúnyolva ki Jézus kínhalálát. A rituális vérvétel és vérfogyasztás motívuma csak száz évvel később jelent meg. Ezzel kapcsolatban abszurdnál abszurdabb pletykák kaptak szárnyra, például hogy a zsidó férfiak hímvesszőjükön keresztül rendszeresen menstruálnak, s a vérveszteséget kizárólag keresztények feláldozásával, vérük elfogyasztásával tudják pótolni. A középkori vérvádpereket rendszerint zsidóellenes zavargások, pogromok és tömeges kivégzések kísérték. Így történt ez 1494-ben, Nagyszombatban is; az első magyarországi vérvádügy több ártatlan zsidó polgár megégetéséhez vezetett. Bár Nyugat-Európában a vérvádhisztéria az újkorban alábbhagyott, a tradíció tovább élt a 15. század elején kibontakozó boszorkányüldözésben. Erről tanúskodnak a boszorkánygyülekezet helyszínét zsinagógának nevező első leírások, és erre utal a később elterjedő „boszorkányszombat” (sabbath) elnevezés is, melynek visszatérő, központi eleme a gyermekgyilkosság.
Kelet-Európán a 19. század végén, 20. század elején egy újabb vérvádhullám söpört végig, melyet sikeresen lovagoltak meg az akkori antiszemita politikusok. A leghíresebb magyarországi vérvádügy, az Európa-szerte nagy visszhangot kiváltó, 1882-1883-as tiszaeszlári per vezetett el az első magyar antiszemita párt megalakulásához, amely a következő két választáson az Országgyűlésbe is bejutott. A zsidó rituális gyilkosság témája később fontos szerepet játszott a nácik antiszemita propagandájában is. Szélsőségesek a mai napig előszeretettel írják a brutális gyermekgyilkosságokat befolyásos zsidók számlájára (az antiszemiták szerint például az 1998-as körmendi gyilkosság mögött is ők állnak). A rituális gyilkosság azonban nem csak szélsőjobboldali körökben vissza-visszatérő téma. Ariel Toaff rabbi és történész 2007-ben kiadott Véres húsvét: Az európai zsidók és a rituális gyilkosságok című botránykönyve, amely szerint askenázi zsidók szélsőséges csoportjai a középkorban valóban követhettek el rituális gyilkosságokat, alaposan felkorbácsolva a kedélyeket. Toaff professzor következtetéseit egyöntetűen utasította el a történészszakma.
Az első komáromi zsidók
1744-ben Mária Terézia rendeletére a komáromi zsidókat is összeírták. 34 lelket számláltak össze, ez körülbelül hét családnak felel meg. A 18. század végére a komáromi zsidóság létszáma már 70 családra (250 fő) nőtt. Az első zsidó polgárok közül csak a Löw vagy Léb családról maradt fenn adat. A népes família az erődhöz csatolt ún. zsidóházban lakott, és a várparancsnok pártfogását élvezte. A családfő, Löw Simon ügyes kereskedő volt, sokat és olcsóbban adott el, mint a többiek, ami igencsak szúrta a konkurens kalmárok és mások szemét is. Amikor a család nő tagjai 1753 húsvétján összetűzésbe keveredtek néhány ittas diákkal, a várőrség a zsidók védelmére sietett. A szerencsétlen incidens durva, fegyveres konfliktusba torkollott a polgárok és a katonák között. Egy diák meghalt, a társait később szigorúan megbüntették, Rőtth Ádám városbírót pedig a lázongás miatt megfosztották a hivatalától.
Vérrel teli korsó a Duna-parton
A komáromi vérvádügy ismertetése során nagyrészt Rovács Albin városi levéltárnok terjedelmes tárcájára támaszkodom, amely 1901-ben jelent meg folytatásokban a Komáromi Lapok hasábjain (a fenti idézet is innen származik). A témával foglalkozott a híres komáromi főrabbi, Schnitzer Ármin is, aki Zsidó kultúrképek (Az életemből) című, 1904-ben kiadott munkájában foglalta össze Rovácsnál valamivel tömörebben a tragikus esetet.
Ki is volt az a bizonyos Németh Istvánné, akit vértől iszamósan, de élve, sőt egy karcolás nélkül találtak meg a mostohagyerekei holtteste mellett azon a baljós éjszakán? Németh István, a korán özvegységre jutott, 31 éves komáromi hajós 1788 farsangján vette feleségül a 20 éves Vincze Katát, akit a nagyanyja nevelt fel. A kormányosnak az első házasságából négy, 5-12 éves gyermeke maradt. A tanúvallomások szerint Vincze Kata szeretetteljesen viselkedett a férjével és a mostohagyerekeivel is.
1788 június végén Németh Istvánt szólította a kötelesség: gazdája hajóját Esztergomba, majd Földvárra kellett kormányoznia, így hosszabb időre el kellett búcsúznia a családjától. Gyermekeit újdonsült felesége gondjaira bízta.
Néhány nappal később megtörtént a tragédia. A holttesteket és a csupa vér, csaknem kopaszra nyírt, ágyhoz kötözött mostohát a házban lakó szolgáló, Takácsné Judit fedezte fel, miután arra ébredt, hogy a háziasszonya a nevét kiabálja. A zsellérasszony sikoltozása odacsődítette az egész utcát. A nyilvánvalóan sokkhatás alatt álló Némethné csak nagy sokára volt képes megszólalni. Azt suttogta, hogy három zsidó követte el a szörnyű tettet: „az egyik sánta, a másik a szomszéd, a harmadik egy vörös zsidó.”
A városkapitány parancsára még az éjjel letartóztatták a szomszédban lakó Pruck Salamont (Schnitzernél Salomon Bruck), a nejét, Farkas Rebekát és a házaspárnál éjszakázó, átutazóban lévő zsidó mutatványost, Lebl Sámuelt.
Kisvártatva két felettébb gyanús körülmény bonyolította tovább az amúgy is kusza ügyet. A házkutatás során több mint 426 forintot találtak vászonzacskókba rejtve, melynek eredetéről Vincze Kata összehordott hetet-havat; de azt ekkor még egy szóval sem állította, hogy a pénzt a zsidóktól kapta volna. Ami pedig még inkább borzolta a kedélyeket: a gyilkosság másnapján két, Duna-parton játszó kisgyerek egy vérrel teli korsót talált. Hogy ezt ki tette oda, a vizsgálatból nem derült ki, de a vérről két orvos szakértő is megállapította, hogy „ember vér, még pedig egészséges emberből vett vér, a mely nagyban különbözik az erőszakos halállal kimult ember ereiből és véredényeiből szedett vértől.”
Ki a gyilkos?
A Vincze Katát először kihallgató vizsgálóbíró nyilvánvalóan elfogult volt, és manipulatív módon úgy formálta a kérdéseit, hogy az asszony a zsidó gyanúsítottakat nevezze meg elkövetőkként. „Valld meg igazán, Kati, igaz-e, hogy a melletted lakó zsidó asszony egyszer azt beszélte, mit csinálsz ily sok gyermekkel, még ifjú korodba megvénülsz; ekkor tehát és egyszersmind nem javasolta-e azt is, hogy add el azon árvákat?” – kérdezte például. A fiatalasszony továbbra is tagadta, hogy a megtalált pénzt a megölt árvákért kapta volna. További unszolásra végül kijelentette, hogy a szörnyű tettet általa ismeretlen zsidók követhették el, mivel aznap este állítólag sok zsidó fordult meg az utcájukban.
Az asszonyt a vallomása ellenére tömlöcbe vetették, a tatai várban tartották fogva. Miután egyre több bizonyíték gyűlt össze ellene (bebizonyosodott, hogy a kötelet saját maga akasztotta a nyakába, illetve az is felettébb gyanús volt, hogy nem kiáltott segítségért már jóval korábban, holott a zsellérjei a közeli szobában aludtak), módosította a vallomását. Bevallotta, hogy ő maga gyilkolta meg a gyerekeket, de erre a szörnyű tettre a szomszédban lakó Bruckné kényszerítette őt – hogy milyen módon, arra már nem emlékezett. Az indítékot firtató kérdésre elmondta, hogy az ura első feleségének lánytestvérei azzal vádolták őt, hogy nem viseli rendesen gondját a gyerekeknek, éhezteti őket, sőt az árvákat is a mostohájuk ellen próbálták fordítani. Különösen az egyikük, özvegy Cserepesné haragudott Vincze Katára, amiért a férje nem őt vette el a testvére halála után. Valószínű, hogy ez a családi perpatvar kergette őrületbe a fiatalasszonyt, aki szerencsétlen mostohagyerekein állhatott bosszút. A büntetéstől rettegő gyilkosnak aztán kapóra jött, hogy a szomszédjában zsidók laktak.
1788. augusztus 6-án a fiatalasszony az ügyész elé kérette magát, hogy kiegészítse a vallomását, és elmondja a teljes igazságot – amely meglepő módon szinte szóról szóra megegyezett mindazzal, amit a vizsgálóbíró az első kihallgatás alkalmával a szájába akart adni. Azt állította, hogy a Bruck házaspár napokig zaklatta őt, megpróbálták rávenni, hogy jó pénzért adja el nekik a gyerekeket, és egyszersmind működjön közre a meggyilkolásukban. Hosszas győzködés után az asszony végül ráállt a dologra, fizetségül állítólag 300 forintot kapott. Az újabb verzió szerint a gyerekek torkát nem ő, hanem Bruckné vágta el, és a vérüket egy fekete fazékba fogta fel, miközben ő maga az ágyon feküdt. Vincze Kata azt állította, hogy a haját is a zsidó asszony vágta le, és a kötelet is ő tette a nyakába. Az ügyész meglehetősen szkeptikusan viszonyult a fiatalasszony sokadszor módosított vallomásához. Arra a kérdésre, eddig vajon miért nem mondta el az igazat, azt válaszolta: azért, mert szörnyű esküt kellett tennie Brucknénak, hogy senkinek sem szól a dologról.
Halálbüntetés helyett pellengér, vesszőzés és száz év börtön
A tárgyalásra 1788. december 10-én került sor a megyei törvényszéken. A közvádló a zsidó asszonyt és Lebl Sámuelt négy rendbeli gyilkossággal, Vincze Katát bűnsegédkezéssel és együttműködéssel, Bruck (vagy Pruck) Salamont pedig, akinek igazolt alibije volt, gyilkosságra való felbujtással vádolta. A mostoha védője a tettet rituális gyilkosságként igyekezett beállítani. A zsidó vádlottak ügyvédje, Závody Mihály nagyszabású védőbeszédében felsorolta mindazokat a pápákat és uralkodókat, akik a korábbi évszázadokban bullák és oklevelek tucatját adták ki a vérvád ellen, szigorúan megtiltva, hogy a zsidókat ilyen képtelenséggel rágalmazzák. Az ügyvéd hangsúlyozta: a bíróság nem hozhat ítéletet efféle durva előítéletre, „a tudatlan nép hitére” alapozva. Fontos megjegyezni, hogy Závody minden volt, csak nem zsidóbarát. Schnitzer megjegyzi, hogy a védő – a korszellemnek megfelelően – egyáltalán nem vonta kétségbe, hogy a zsidók ármánykodnak a keresztények ellen, sőt azt állította, hogy sokan a keresztények kiontott vérén gazdagodtak meg. Ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy a vérvád nem más, mint buta kitaláció, hiszen a vérontás az isteni törvény, a Talmud és a rabbik által sem megengedett.
A végítéletet a Dunáninneni Kerületi Királyi Tábla hozta meg a következő évben, 1789-ben. A másodrendű vádlottakat – a Bruck házaspárt és Lebl Sámuelt – bizonyítékok hiányában előbb felmentették, majd ártatlannak nyilvánították, így azok 14 hónapnyi letartóztatás után szabadlábra kerültek. Az elsőrendű vádlottat, Vincze Katát a bíróság a mostohagyerekei meggyilkolása miatt „állandó helyhez szorosan odakovácsolva száz évi legsulyosabb börtönre, három egymásután következő napon mindenkor két órán át pellengérre való kiállításra és annak utána a bűntény színhelyén a hóhér kezétől egyszerre elszenvedendő 50 vesszőcsapásra, nemkülönben minden évforduló napján egy órán át a pellengérre való kiállításra itélte.” A talált pénzt visszaadták Vincze Kata nagyanyjának, miután bebizonyosodott, hogy tőle lopta el. Az asszony csupán azért maradhatott életben, mert II. József három évvel korábban eltörölte a halálbüntetést. Életfogytiglani büntetését a szegedi fegyházban töltötte, vasra verve.
Az antiszemiták veresége
A komáromi vérvád azért különleges, mert az ilyen vádak esetében vissza-visszatérő hiedelmeknek, motívumoknak itt nyoma sincs. Az állítólagos rituális gyilkosságot a közvélekedés szerint a sakter (zsidó mészáros, metsző) végezte el, arra pészáhkor került sor, az így nyert vért pedig a zsinagógában tartott titkos összejöveteleken, szertartásokon fogyasztották el, egyesek szerint a maceszbe sütve. Maga a vizsgálat és a per ugyanakkor klasszikusnak mondható, olyan értelemben, hogy itt is felbukkannak a hasonló eljárások tipikus szereplői: az utólag „megvilágosodott” tanú (aki ez esetben maga a bűnelkövető), az elfogult vizsgálóbíró és a fanatikus antiszemita vádló, aki a „szakirodalomra“ támaszkodva igyekszik bizonyítani, hogy a rituális gyilkosságok igenis léteznek, és azokért a zsidóság kollektíven felelős. Ez utóbbi Koch György, Vincze Kata védőügyvédje volt, aki Schnitzer leírása szerint „magától értetődően rituális gyilkosságnak nevezte a tettet, és Bonfinire hivatkozott, aki a zsidók eme őseiktől örökölt vallási őrületéről ír (…). Ezenkívül kérvényezte, hogy tegyenek jelentést Őfelségének arról, milyen veszélyes eme néptörzs együttélése a keresztényekkel”. Az Őfelsége nem más, mint
II. József, aki 1781-ben adta ki híres türelmi rendeletét, jelentősen megkönnyítve általa a magyarországi zsidók életét is. Ettől kezdve az izraeliták szabadon gyakorolhatták vallásukat, saját iskolákat alapíthattak, szabadon űzhettek ipart, gazdálkodhattak és letelepedhettek a királyi városokban. Természetesen ez sokakból ellenérzést váltott ki. A komáromihoz hasonló vérvádügyek éppen kapóra jöttek az antiszemitáknak, hogy bizonyítsák: a kereszténység ellen ármánykodó, keresztény gyermekek életére törő zsidók befogadása, egyenjogúsítása igen veszélyes vállalkozás, amely ehhez hasonló szörnyűségeket eredményez. Az, hogy az 1788-1789-es komáromi vérvádügy nem az ő győzelmükkel, a zsidó vádlottak elítélésével, és az efféle pereket követő zsidóellenes zavargásokkal végződött, jelentős részben a felvilágosult államvezetésnek köszönhető.
Kacsinecz Krisztián
Nyitókép: Trentói Simon mártírhalála, 1493, ismeretlen szerző
Források:
– A komáromi diákzavargás 1753-ban. In: Komáromi Lapok 1900/44-46. sz.
– Kende Tamás: Együttélés – Együttfélés. A vérvádak és pogromok az újkori Kelet-Európában. (PhD értekezés). Miskolc, 2012.
– Miroslav Michela: Város a Határon. Útikalauz egy eltűnt zsidó közösség történetéhez. Pozsony, 2015.
– Dr. Raab Ferenc: A komáromi zsidók múltja és jelene. Komárom, 2000.
– Rovács Albin: Vincze Kata – Komáromi vérvád. In: Komáromi Lapok 1901/50-52. sz.
– Dr. Schnitzer Ármin: Zsidó kultúrképek (Az életemből). Komárom, 2015.
– Visi Tamás: Vérvád – újratöltve
Kapcsolódó cikkeink:
Pellengérrel és bitófával is “büszkélkedhetett” a régi Komárom
Komárom vármegyén is végigsöpört a boszárkányhisztéria
Spanyolnátha Komáromban
Mesélő épületek: egy mikve és öt zsinagóga