A Komáromi Zsidó Hitközség és a környékbeli zsidóság történelmében június 12-15-e mindörökre a gyász, a tragédia és az emlékezés napja marad. 1944-ben ekkor indultak a dél-komáromi vasútállomásról a vonatszerelvények a „végső megoldás” útján az auschwitzi haláltábor irányába – 5432 komáromi és környékbeli magyar zsidóval. De vajon mi vezetett hatmillió ember kegyetlen elpusztításához? Hogy kapott egyre nagyobb teret a náci propagandagépezet?

A komáromi születésű, Kehila-díjas Bajcsi Ildikó történész, a Clio intézet munkatársa, aki évek óta kutatja a helyi zsidóság történetét, legújabb kutatási eredményeit az „Ezeknek ki kell kerülni a nemzet vérkeringéséből” – A komáromi és környékbeli zsidóság jogfosztása (1938–1944) című könyvben foglalta össze. A hiánypótló kötetről – ami előreláthatóan ősszel jelenik meg – Bödők Gergely, a Clio intézet vezető történésze beszélgetett a kutatóval a Szinnyei József Könyvtár és a Komáromi Zsidó Hitközség szervezésében megtartott esten, melynek a RÉV adott otthont.

A háború küszöbén

Magyarországnak, mely a vesztes háborút követően négy „ellenséges” állammal volt körülvéve, az első világháborút követő években a fő külpolitikai támasza Mussolini Olaszországa volt, így nem meglepő, hogy 1920-ban, majd módosítva 1928-ban elfogadták és életbe léptették a „numerus claussus” törvényt, mely korlátozta a zsidók továbbtanulási lehetőségeit az egyetemeken. Amikor 1938-ban bevezették az első zsidótörvényt (A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról), – mely kimondta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20%-át foglalhatják el, a kereskedelmi, banki, ipari szférában tevékenykedő vállalatoknál pedig 20%-ban maximalizálta a zsidók létszámát –, már nemcsak az ország politikáját, a közhangulatot, de a közbeszédet is jelentős mértékben átszőtte az antiszemitizmus.

Egyre erősödő zsidóellenesség

Az első bécsi döntést követően Csehszlovákia 80%-ban magyarlakta déli részét etnikai alapon visszacsatolták Magyarországhoz. A komáromi zsidóság, akik magyar identitásúnak vallották magukat, örömmel fogadta a magyar csapatok 1938. november 5–10. közötti bevonulását. „Örömük azonban nem tartott sokáig, mert rövid időn belül érzékelték az abból fakadó változásokat, hogy egy olyan ország uralma alá kerültek, ahol az antiszemitizmus be van emelve a kormányprogramba. Magyarország zsidópolitikájának lehetséges következményeitől való félelmüket bizonyítja az is, hogy 1938 októberében három, november folyamán kettő, decemberben négy kikeresztelkedett felnőtt zsidó származású egyént jegyeztek fel a katolikus plébánia anyakönyvében” – ismertette a komáromi születésű történész.

Az 1939 májusában aláírt második (A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról), majd 1941-ben meghozott harmadik zsidótörvény életbe lépése komoly aggodalommal töltötte el a komáromi zsidóságot. Azt azonban egyáltalán nem gondolták, hogy őket is utolérheti a hitleri Németországnak az „alsóbbrendű fajok” (amelyek közé a tizenegy milliós európai zsidóságot sorolták) kiirtására irányuló törekvése – ezt még akkor sem hitték, amikor a nácik egymás után hozták létre a haláltáborokat, ahol a „végső megoldást” realizálták.

A sajtó éltette az antiszemitizmust

Ahogy egész Magyarországon, úgy Komáromban is egyre erősödött az antiszemitizmus. A II. világháború megviselte a komáromi lakosságot, amit a helyi sajtó kihasznált. „A városi sajtóorgánumok közül kiemelkedik a Komáromi Lapok, amelyben sorra burjánzottak a zsidóellenes cikkek. A háború okozta gazdasági válság következményeiért, az áruhiányért, az áremelkedésekért, a feketepiacért is a zsidókat tették felelőssé – mutatott rá a történész. – A hozzájuk kötődő vádak ugyanakkor nem csupán gazdasági jellegűek voltak, hanem sok esetben az ún. nemzetgyalázás, vagy rémhírterjesztés vádjával függtek össze. Ezekről a vádakról a leginkább a bírósági peranyagok tesznek bizonyságot. 1941 májusában a helyi és más városokból érkező zsidó kereskedőket egész Komárom vármegye területén kitiltották a piacokról és vásárokról. A zsidóellenes közhangulatért az újságokban megjelenő antiszemita, uszító írások nagyban felelősek voltak.”

Tíz nap alatt kétszer deportált zsidók

Mindeközben a Tiso-kormány által vezetett Szlovákiában, ami valójában Németország bábállama volt, szintén egyre jobban erősödött az antiszemitizmus, és az 1939-es nürnbergihez hasonló faji alapú zsidórendeletek léptek életbe. A szlovák állam zsidókérdésben elfoglalt radikális álláspontját az is jól mutatja, hogy már 1938. november 4-én, vagyis a visszacsatolást megelőző napokban a Hlinka-gárda segítségével, teherautókon körülbelül 7500 vagyontalan zsidót „toloncoltak” át az elcsatolt magyar területre. A magyar hatóságok a terület hivatalos átvétele után igyekeztek az akaratuk ellenére átköltöztetett zsidókat felkutatni, és erőszakkal visszadeportálni Szlovákiába. 1938. november 15-én, 35-40, hivatalos lakhellyel nem rendelkező komáromi zsidót a szlovák-magyar határ menti területekre hurcoltak, ahol embertelen körülmények közt tartották őket. Mivel a szlovákok nem akarták átengedni őket a határon, a miloslavovi (Erzsébetmajor + Annamajor) és nagykéri internáló táborba kerültek.

Az 1941-ben Szlovákiában elfogadott Zsidó-kódex a közhivatalokból, a gazdasági és társadalmi életből már korábban kizárt zsidókat gazdasági jogfosztással, vagyonuk árjásításával és a sárga csillag viselésének kötelezettségével sújtotta. Ebben az időszakban sok szlovákiai zsidó próbált Magyarországra szökni. Egy évvel később a szlovákiai zsidóság kétharmadát (kb. 58 ezer főt) haláltáborokba deportálták. 1944-45-ben pedig további 13 ezer izraelitát hurcoltak el az országból.

Régi adatok, új összefüggések

Bajcsi Ildikó a beszélgetés elején elmondta, abban az időben, amikor a Sarló mozgalom kialakulását, hátterét és munkásságát kutatta, az irattárakban sok, a zsidóságot érintő, mindezidáig feldolgozatlan dokumentummal találkozott, amelyek aztán a következő kutatási témájának az alapját adták. Kutakodott a helyi irattár fel nem dolgozott főbírói anyagában, feldolgozta a nyitrai főispáni adattár dokumentumait és a Komáromi Lapok 1938 után megjelent példányait.

„A legfontosabb nóvum ebben a történetben, hogy a zsidóságot 1938-ban Jaross Andor tárca nélküli miniszter vezetésével nemzethűségi elvek megszegésével vádolták meg, és kollektív bűnként rótták fel nekik, hogy a zsidó nemzetiségi lét vállalásával elárulták a magyar nemzet ügyét. (Az államváltást követően ugyanis a zsidóságnak lehetősége nyílt arra, hogy hivatalosan is zsidónak vallja magát.) Értelemszerűen sokan éltek is a lehetőséggel, de érdekes módon Komáromban (a vármegyében 9538 zsidó lakos volt, ebből 2743- an városban éltek) ez a tendencia nem mutatkozott meg, 78%-ban továbbra is magyarnak vallották magukat. A komáromi zsidók mindvégig erősen ragaszkodtak a magyar identitásukhoz.”

Őrségváltás

„Az őrségváltás arra utal – válaszolta Bajcsi Ildikó beszélgetőtársa kérdésére –, hogy a visszacsatolt területeken le kellett cserélni a gazdasági elitet. Ki kellett iktatni mind a gazdasági-, mind a társadalmi szférából. Tehát az identitásalapú antiszemitizmus helyére gazdasági alapú lépett. Ezt az iparengedélyek revíziójával próbálták elérni. Földjeik elvételének módjáról pedig három törvény és tizenhét rendelet foglalkozott. Ennek következtében az iparosok 60%-a veszítette el a megélhetését, amiből sok konfliktus származott. Mivel voltak olyan szakmák, mint például a bőrművesség, amiket szinte kizárólag a zsidók űztek, áruhiány is fellépett. Ezt az egyes iparengedélyek visszaszolgáltatásával, ill. strohmanok (strómanok) bevonásával próbálták megoldani. A strohman-rendszer hamar elterjedt, sok keresztény iparos (jelentős jövedelemért cserébe) vette át névleg a zsidó személyek vállalkozását. Voltak, akik önzetlenül segítettek, de inkább a spekuláció volt a jellemző.

Ebben az időben Alapy Gáspár, aki 1922-től 1944. augusztus 31-ig volt a város nagy tiszteletnek örvendő polgármestere, szót emelt a zsidók mellett. Később Alapyt zsidópártolással vádolták meg, arra alapozva, hogy nagyszámú zsidót alkalmazott. 1944 november 21-én a nyilasok Csukás István városi főjegyzővel és Nagy Nándor főispánnal egyetemben letartóztatták, és a politikai foglyok gyűjtőtáboraként funkcionáló Csillagerődbe hurcolták. Hatvanöt éves korában, feltehetően 1944. február 5-én, a dachaui koncentrációs táborban halt meg.

A pokol tornácán

1941-ben a Komáromi Zsidó Hitközségnek 200 (18 és 55 év közötti) férfi tagját vitték el munkaszolgálatosnak, s osztották be őket fegyvertelen katonai szolgálatra. „Egyeseket a jobbparti városrészen elhelyezkedő Igmándi erődbe vittek, ahol vasútépítéssel és -javítással foglalkoztak. Másokat a keleti frontra vezényeltek, és ott aknaszedésre használták őket. 1943-tól egyre gyakrabban végeztettek nehéz fizikai munkát zsidókkal, közmunkában.”

A Kállay-kormány rendre visszautasította a magyarországi zsidók deportálását, ám a közösség relatív létbiztonsága 1944. március 19-én szertefoszlott – a német csapatok ekkor szállták meg az országot. A hatalomra kerülő kollaboráns kormány zsidóellenes intézkedések sorozatát hozta magával. Magyarországon ekkor vált kötelezővé a sárga csillag viselése is. A közéletben, és ezt a sajtó is erősítette, egyre durvább lejárató kampány folyt a zsidóság ellen.

A megszállással egyidőben Komáromban is megjelentek a német csapatok és a zsidóság megsemmisítését koordináló Judenkommandó, ezzel tragikus korszak kezdődött a helyi zsidóság számára. Letartoztatták a hitközség több, korábban fontos pozíciót betöltő tagját, köztük dr. Waldmann Ernő neológ és Lefkovics József ortodox rabbit. Egy tollvonással bezáratták boltjaikat, elkobozták vagyonukat, ingatlanjaikat. Megkezdődött a fosztogatás, a szabad rablás. A lefoglalt vagyon egy részét árverésre bocsátották.

Áprilisban a helyi zsidókkal együtt a környező települések – Apácaszakállas, Bogya, Csallóközaranyos, Csicsó, Ekecs, Ekel, Gellér, Gúta, Keszegfalva, Komáromfüss, Lakszakállas, Megyercs, Nagykeszi, Nagymegyer, Nemesócsa, Örsújfalu, Tany – lakóit is a komáromi gettóba költöztették (tizenöt zsidónak sikerült átszöknie Szlovákiába), amit a zsinagóga és hitközösség központjától a katolikus temetőig és a Duna alsó rakpartjáig terjedő területen jelöltek ki. Május 8-ra felhúzták a kerítést, amit kakastollas csendőrök őriztek.

A gettóból a helyi zsidóságot június elején, ugyancsak a kakastollas csendőrség fegyveres kisérete mellett, hajtották át a gyűjtőtáborként működő Monostori erődbe, ahová már csak alapvető személyes vagyontárgyaikat vihették magukkal. Innen 1944. június 12-én és 15-én indított, Kassán keresztül haladó marhavagonokban víz és élelem nélkül Auschwitz- Birkenauba szállították, ahol a körülmények pokoliak voltak. A kassai vasútállomáson áthaladó két komáromi transzportban összesen 5432 személy tartózkodott.

Kivégzések a Duna-parton

1944 októberében újabb zsidóüldözési hullám érte el várost. A nyilasok szándékát, hogy felkutassák és kivégezzék az összes bujkáló zsidót, a helyi hatóságok mellett a komáromi besúgók is nagyban segítették. Az elfogott zsidók többségét a Duna-parton vagy a vasúti híd közelében kivégezték. Egyes feljegyzések szerint a Zichy-palota pincéjében is tartottak fogva zsidókat. A tömeges kivégzéseket 1944. december 24-én és 27-én, valamint 1945. január 24-én, az Apáli sziget közelében hajtották végre.

A második világháború alatt a komáromi zsidóság 90%-át ölték meg. Kegyetlenül. A holokausztot mindössze 248-an élték túl. A túlélők közül többen alijáztak, azaz családostul kitelepültek Izraelbe, illetve igyekeztek titkolni hovatartozásukat – sokak leszármazottai mind a mai napig. A Komáromi Zsidó Hitközség jelenleg félszáz tagot számlál. Ők azok, akik ápolják a holokauszt ártatlan áldozatainak emlékét, hogy a holokauszt borzalmai és kegyetlensége ne ismétlődhessen meg többé.

(janković)

Egy elfeledett tragédia emlékművéhez
Egy eltűnt zsidó hitközség nyomában
Egy mikve és öt zsinagóga
Megfosztva és elüldözve