A magyar kultúra napja alkalmából Galántán rendezett gála keretében adták át idén a Csemadok-díjakat. Id. Lajos András, a Csemadok dunamocsi alapszervezetének elnöke a Csemadok Országos Tanácsa által odaítélt Életmű-díjban részesült. A díjazott az elmúlt ötven évben kitartóan irányította a helyi szervezetet és a község kulturális életét. A Vadvirág Hagyományőrző Csoport vezetőjeként, illetve nótaénekesként rengeteg helyszínen fellépett.

• Miután átvette a díjat, készített valamilyen leltárt, összegzést az elmúlt fél évszázadról?

– Természetesen örülök a díjnak, de nem számítottam rá. Abban, hogy odaítélték, valószínűleg közrejátszott az is, hogy két hónap eltéréssel ugyanannyi idős vagyok, mint a Csemadok, és 72 évemből 50 évet „együtt” töltöttünk. Ehhez szükség volt a Vadvirág és a szervezet vezetőségének támogatására is. Nem biztos, hogy a családom támogatása nélkül ugyanennyi siker lenne a hátam mögött, rájuk vagyok a legbüszkébb. A lányomra, aki Dunaradványon lakik, a két-két tehetséges és kiváló tanuló unokámra, és fiamra, aki Budapesten él, és a Miskolci Nemzeti Színház művésze. A kötődése a felvidéki magyarsághoz azonban rendszeresen hazahozza, Soóky László monodrámáival és egyéb produkcióival már fellépett szinte minden magyarlakta régióban.

• Ezek szerint a művészi-zenei tehetség apáról fiúra száll a családjukban?

– Amikor megszülettem még élt a dédnagyapám is, így a családunkban már négyen voltunk Lajos Andrások. Mindegyikük jó énekes volt, családi ünnepeken nálunk mindig szóltak a nóták. Ők énekeltek, én meg eltanultam tőlük. Az alapiskolában a martosi származású Szabó tanító néni, amikor megszervezte a néptánccsoportot az iskolában, engem is beválogatott. A középiskolában meg a színjátszó kör tagja voltam. Később egy komáromi csoporttal több alkalommal felléptünk a Jókai Napokon is. Jóleső érzés, hogy a Helység kalapácsában, Fejenagyként az akkor negyedikes gimnazista Kaszás Attilával játszhattam együtt. A katonaság után Dunamocson megrendeztem egy zenés vígjátékot, Spanyolul tudni kell címmel.

• Nem is akárhogy, hiszen kiérdemelte az Aranysávos minősítést. Időben mi volt előbb, a nótaénekesi pályájának a felívelése vagy az elnöki tisztség elnyerése?

– Szalai Ernő 1971-ben felkért, vállaljam el helyette az elnöki tisztséget. Egy év próbaidőben egyeztünk meg. Ötven év lett belőle. Nagy lendülettel indultunk. Megalakult a férfi éneklőcsoportunk, de mivel kedvet kaptak az énekléshez a hölgyek is, egy jó fél év után már vegyescsoportként próbáltunk. Ráadásul 11 citerás is csatlakozott hozzánk. Közben engem is egyre több helyre hívtak fellépni. 2002-ben, az első országos magyar nótaversenyen, amit Bősön rendeztek második lettem. Pár évvel később az Őszirózsa versenyen Ipolynyéken sikerült elnyernem az Aranykoszorús nótaénekes címet. Huszonöt éven át, egészen a koronavírus megjelenéséig, rendszeresen szerveztem a kultúrházunkban nótaesteket, nagy sikerrel. De nem csak ezek a rendezvényeink voltak teltházasok. A Nős emberek bálja, a Csemadok- és a szilveszteri bál is nagy eseménynek számított nálunk.

• A dunamocsi Csemadok égisze alatt működő Vadvirág hagyományőrző csoport repertoárjában, melynek művészeti vezetője Szegi Ilona, több folklór-összeállítás is szerepel. Gyermekkorában még a mindennapi élet részét képezték ezek a szokások, vagy már akkor is inkább csak régi hagyományként emlegették ezeket?

– Már akkoriban sem, bár még sokan emlékeztek rájuk. Talán a lucázás, a kukorica- és a tollfosztás tartotta fent magát legtovább. Dunamocs egykor híres volt a vízimalmairól. A molnárok munkáját, mindennapjaikat szerettük volna bemutatni és megismertetni a fiatalabb generációkkal a Molnárság a vízen c. összeállításunkban. A falu határától úgy öt kilométerre volt a Mocsolya, ahol pincesorok voltak. Szüret a Mocsolyán c. műsorunkban a szőlő megművelését, a szüreti hagyományokat és a jó hangulatú szüreti bálokat idézzük fel. A Vetéstől az aratásig műsorunk érdekessége, hogy „kellékekként” a hagyományos munkaeszközöket láthatják a nézők színpadon. A Mosás a Dunánál összeállításunkban is kizárólag autentikus használati tárgyakat vittünk a színpadra. A Kukoricafosztás és a pár éve betanult előadásunk, a már kicsit modernebb Falusi terefere, ami a nyugdíjasok életét mutatja be sok humorral és vígjátéki elemekkel, szintén nagyon népszerű volt.

• Véletlenül használt múlt időt vagy jelentőséggel bír?

– A pandémia előtt rengeteg fellépésünk volt. Nem csak a szlovákiai magyarság körében voltunk közkedveltek, sokszor hívtak minket Magyarországra is. A Balaton-felvidéktől Egerig sok helyen léptünk színpadra. A helyi szövetkezet biztosította a buszt a fellépéseinkhez. Ezek, ahogy a próbák is, elmaradtak. A tagok nagyrészt a veszélyeztetettebb korosztályhoz tartoznak. Új tagokat meg rendkívül nehéz toborozni. Sajnos, mára már csak egy citerásunk maradt, és a csoport létszáma is tíz főre csökkent. A kezdő csapatból egyedül én maradtam. Némelyik előadásunkat már nehéz színpadra állítani ilyen kis létszám mellett. Nekem szerencsém volt, mert én a helyi szövetkezetben dolgoztam agronómusként, a rendszerváltás után pedig huszonöt éven át itt gazdálkodtunk az öcsémmel, így több időt tudtam szentelni a Csemadoknak. Sőt maradt energiám arra is, hogy önkormányzati képviselőként, a helyi önkéntes tűzoltó szervezet tagjaként és a református egyház presbitereként tegyek a közért és a jóért.

• A szocializmus éveiben a Csemadok nagy jelentőséggel bírt. A rendszerváltás után azonban megkopott a fénye, és újra kellett értelmezni a feladatát. A helyi tagság létszámán is lemérhető ez a tendencia?

– A szocializmus éveiben Közép-Európa legnagyobb tömegszervezeteként volt számontartva. Abban az érában többet tett a magyarságért, mint jelenleg a pártjaink. Megesett a 70ʼ-es és a 80ʼ-as években is, hogy jött a körlevél: tervezik a magyar iskolák megszüntetését. A Csemadok lépett közbe. A Mečiar kormány idejében a Magyarországról érkező fesztiválmeghívóink borítékja rendszeresen fel volt bontva. Figyelték az alapszervezetek működését és az elnököket is. Engem azonban ezzel nem lehetett megfélemlíteni. Inkább megerősített. A rendszerváltás előtt is mindig elmentem március 15-én a Klapka-szobor koszorúzására, pedig húsz méterre tőlünk ott álltak a rendőrök. 2006-ban aztán a Mečiarék egy tollvonással megvonták a Csemadoktól az állami támogatást. Ennek ellenére sikerült talpon maradnia és helytállnia. Még mindig van súlya. Mi a helyi önkormányzatnak és a szövetkezet támogatásának köszönhetően tudtunk továbbra is működni, mert a tagsági díjak nem fedezték volna a kiadásainkat. Még úgy sem, hogy a szervezeten belül mindenki önkéntes munkát végez. Jelenleg a taglétszámunk 150 fő, ami jóformán ugyanannyi, mint a hetvenes években volt. Ez számomra komoly sikerélmény.

• Mivel tudta ezt elérni?

– Láthatóak vagyunk. Tevékenységünk soha nem korlátozódott csak a kulturális élet szervezésére. Több településsel építettünk ki „testvéri” kapcsolatot, március 15-e emlékére kopjafát állíttattunk, süttői márványból emlékművet avattunk Trianon 100. évfordulója alkalmából, és még sorolhatnám. Megalakulása óta a Csemadok nagyban közrejátszik a magyarság identitásának a megerősítéséhez. Sokan úgy érzik, hogy jó ide tartozni. Községünkben soha nem volt gond a magyarság felvállalása. Erős a mi magyarságunk.

(janković)