A Mefisztónak ma is aktuális az üzenete

A színházakban egymást követik a bemutatók, előadások. Jók, jobbak, felejthetők, és néha vannak olyan kivételesen erőteljesek, hogy szinte beleégnek a retinánkba, mély nyomot hagynak lelkünkben, és tudjuk, most hogy ezt láttuk, valami végérvényesen megváltozott bennünk, érékrendünkben, gondolkodásunkban, és mostantól ez lesz a mérce, ehhez mérünk minden mást. A Komáromi Jókai Színházban január 27-én bemutatott Mefisztó egy ilyen fajsúlyos, mérföldkőnek számító előadás.

Mérföldkő a színház és a főszerepet alakító Gál Tamás Jászai Mari-díjas színművész számára is, aki bravúrosan azonosul Klaus Mann regényének hősével, Hendrik Höfgennel, aki a náci rezsim kiszolgálójaként tudja kielégíteni zsigeri karriervágyát, és elérni azt a sikert, ami után a darab kezdetén, még egy „vidéki” társulatban vágyakozik. Höfgen tehetsége adott, senki sem vonja kétségbe, ez azonban, ahogy azt mi is tudjuk, önmagában, szerencse nélkül, nem elég a kitöréshez. A sors pedig, szemet hunyva afölött, hogy Höfgen mind jobban alárendeli magát az egyre erőteljesebben és vészesebben közeledő náci ideológiának és hatalomnak, átgázolva mindenen és mindenkin, felkínálja neki a kitörés lehetőségét. Nem kell érte mást tennie, csak Fausztként egyezséget kötnie az ördöggel, pontosabban Hermann Göringgel, akinek kultúrát megvető figuráját remekül hozza a Jászai Mari-díjas Mokos Attila.

Miközben azonban karrierje viharos sebességgel ível felfelé és hamarosan kinevezik a Porosz Állami Színház élére, egyre jobban magára marad. Mindazok, akik egykor közel álltak hozzá, zsidó származásuk miatt nem léphetnek színpadra, kirekesztetté válnak, megbélyegezetté, s hogy elkerüljék puszta fizikai létük megsemmisítését: emigrálnak. Ki ide, ki oda, csak Mefiszto és az ő Fekete Vénusza, akit Farkas Franciska m.v. alakít (halványan) marad. De már nem sokáig.

Gál Tamás Mefisztójának lelkiismerete néha megszólal, és akkor önmagát is veszélybe sodorva próbál segíteni egykori barátain. Lehetne ez részéről üres, önigazoló gesztus is, de nem az. Igenis látja a jeleket, látja a bajbajutottakat, látja az igazságtalanságot, látja és érzi a náci rezsim fenyegető hatalmát, ami bármit és bárkit képes eltiporni – amit zseniálisan szimbolizál Horesnyi Balázs díszlete –, csak éppen erősebb benne az ambíció hangja, mint a lelkiismereté.

„Én a színházban élek. Valakinek át kell mentenie az értékeket jobb időkre…” „Színházra minden rendszernek szüksége van…” – mentegeti magát Mefiszto egyre erőteljesebb, egyre mélyebb tartalmú monológjaiban, melyek Varga Emese dramaturg feldolgozásában felváltják a könyv dialógusait, szemléltetve és ezzel még inkább hangsúlyozva a darab aktualitását, az egyre inkább megszűnő társadalmi párbeszédeket.

Egy színházban akkor tud egy ilyen színháztörténelmi jelentőségű előadás megszületni, ha a színészek egy összetartó és egymásra rezonáló társulatként, amelybe remekül beilleszkedtek a vendégművészek, együtt tudnak „muzsikálni”. A Komáromi Jókai Színházban, Béres

Attila rendezőnek köszönhetően, aki a Tóték és Wojczek után ismét rendkívüli tehetséggel, vezényelte le a katartikus és egyben elképesztően látványos mű megszületését, sikerült.

Az előadásban a komáromi társulat valamennyi tagja és számos vendégművész közreműködik. A főbb szerepekben Gál Tamás és Mokos Attila mellett Katona Eszter m. v. (Barbara Bruckner), Kiss Szilvia (Nicoletta von Niebuhr), Matusek Attila (Otto Ulrichs), Szebellai Dániel (Hans Miklas), Fabó Tibor (Oskar H. Kroge) és Svrcsek Anita m.v. (Dora Martin) látható. A jelmezeket Pilinyi Márta m. v. tervezte, a díszlet Horesnyi Balázs m. v. munkáját dicséri.

Janković Nóra

Top