A Múzeumbarátok Körének április 4-i találkozóján Zentai Tünde néprajzkutató tartott lebilincselő előadást a komáromi festett bútorokról, amely témájában kapcsolódott az egy héttel korában nyílt, a komáromi asztalosmesterek festett templomkazettáit bemutató kiállításhoz.
Egyes feltételezések szerint a komáromi asztalosok Mátyás király komáromi palotájának építésekor lesték el az olasz vagy a német mesteremberektől a szakma fortélyait, és a díszítő elemek kivitelezésének módját. Valószínűleg innét ered a munkáikon fellelhető minták reneszánsz jellege, melyek egészen a századfordulóig feltűnnek a komáromi mesterek tehetségét messze földön hirdető festett bútorokon.
Kevesen tudják, hogy a tulipános ládákon, ágyvégeken pompázó csodaszép ornamentumokat ügyeskezű asszonyok „tarkázták” enyves festékkel. A sötét alapszíneken szépen kiemelkedtek a fehér, sárga, zöld, kék, piros színű minták: rózsák, tulipánok, gránát-almák, szőlőindák. Száradás után pedig jött a lakkozás, ami némileg tompította a színeket.
Nagy volt a keletje ezeknek a szép ládáknak, a piacokon hamar elkeltek, így nem csoda, hogy az egykori Magyar Királyság legtávolabbi régióiban bukkant elő egy-egy komáromi tulipános láda, melyben a fiatal menyecske vitte magával az ura házához a kelengyéjét. Ha meg úgy adódott, hogy menekülniük kellett – mert nem voltak azok túl békés idők, hol a török, hol a német háborgatta a jónépet –, akkor belepakolták a masszív, strapabíró fenyő-dió-tölgyfa ládákba az értékeiket, felrakták a szekérre, és már porzott is utánuk a gyalogút.
Zentai Tünde néprajzkutató, aki korábban többször kutatott Komáromban és annak környékén, innét indította előadását. Elmondta, hogy mivel a 17. századi festett bútorok keletkezéséről nem mindig maradtak fenn adatok, korábban ezeket stílusjegyeik alapján mind a komáromi festőasztalosoknak (Szőke András, Kolosvári János és István, Csajági Ferenc, Czina Mihály, Kontz János, Tüdős János, Nemz. Jókai Sámuel, Molnár Mihály, Kemenczki Péter, Molnár Mihály, ifjú Jókai Sámuel – az ő nevük templomi munkáikon maradt fenn) tulajdonították. Ezzel szemben ő úgy gondolja, hogy a Dunán nem csupán árut szállítottak, de kultúrát is közvetítettek, így teljes bizonysággal nem állítható, hogy mindegyik az itteni műhelyekben készült. A 17–18. századi festett bútorok sok közös vonást mutatnak a templomfestéssel, a kazettás mennyezetek, kórusmellvédek, szószékek, papi padok, úrasztalok mintázatával. Abban az esetben, ha nem szignózta az alkotó a munkáját, akkor a ’nyomozás’ során a mesterek által használt jellegzetes mintákat, kompozíciókat hasonítják össze a kutatók. Nagyon különböznek az egyes komáromi műhelyek, alkotók kézjegyei is. Az ornamentika a templomokban és a bútorokon is nagyon gazdag volt. A szőlő motívumot azért szerették nagyon mind a templomokban, mind a bútorokon, mert vallási szimbólumként jelenik meg János evangéliumában: „én vagyok az igazi szőlőtő, atyám a szőlőműves.”
A 18. századból másfajta ládák is fennmaradtak, melyeken nemcsak rozetta, de sarokra helyezett levélvirág is található. Zentai Tünde beszélt a ládák léckeretezéséről, majd a vésett ládákról, melyek legtöbbször négyszögletes keretet kaptak. Ezt a négyszögletes, mélyített keretformát az 1810-es évektől kedvelték. A reformkorban terjednek el dús levelű tulipántövek, a füzérek. A leggyakoribb alapszín a sötétkék volt, de gyakori volt a barna is. Az előadó bemutatta a különlegesen szép asztalosmunkáról árulkodó martosi és csicsói ládák mintázatát, stílusjellegzetességeit, de a lófejes, tornyos ágytámlákat is. Némelyik ágyvégen a kinyúló rész madárfejre emlékeztet inkább és rokokó jelleggel bír, amihez reneszánsz lombdíszeket párosítottak. A legrégibb datált lófejes ágy 1783-ból maradt fenn. Ezeket is komáromi mesterek munkájaként tartják nyilván, a jellegzetes belső lépcsős keret, lófej alapján, viszont van olyan darab, melyen a hartai (német mesterek) festésre jellemző palmetták is felbukkannak. Idővel az áttört mintás lófejes ágyak egyszerűsödtek, mert az asztalosoknak jobb volt, ha nem kellett ezekkel a törékeny, finom kidolgozást igénylő részletekkel bíbelődniük. A külföldi szakirodalomban viszont ezekről sehol nem történik említés, így elmondható, hogy ezek kizárólag a Duna mente vidékén terjedtek el.
A sok értékes információt tartalmazó előadás után az érdeklődők Ament Éva bútorfestő rendhagyó tárlatvezetése mellett megtekinthették a Mosolygó mákvirágok, illatos tulipánok című kiállítást, illetve megvásárolhatták Zentai Tünde Festett népi bútorok – A Dunai stíluskör és Komárom című hiánypótló kötetét.
JN.
(nyitókép: Szabó László felvétele)