Komárom vesztesége a Nagy Háborúban címmel szervezett előadást a Komáromi Szekeresgazdák Hagyományőrző Egyesülete. Bálint Ferenc történész, a Honvédelmi Minisztérium Katonai Örökség Főosztályának szakreferense a szekeresgazdák központi erődben lévő előadótermében telt ház előtt beszélt Komárom első világháborús katonai szerepéről.
Bálint Ferenc bevezetőként leszögezte, hogy az első világháborúban egyrészt részt vett az Osztrák-Magyar Monarchia (OMM) Császári és Királyi Hadserege (Kaiserlich-Königliche Armee), melybe a birodalom egész területéről sorozták be a katonákat, másrészt a kiegyezés után felállított magyar vezényleti nyelvű, kezdetben belső milíciaként működő, de a háború idejére már a birodalmi hadsereg szintjére felfejlesztett Magyar Királyi Honvédség állománya is.
Komárom, a katonaváros
A város lakosságának 10%-át még békeidőben is az itt állomásozó katonaság tette ki. Az első világháborút megelőző években az OMM 12. gyalogezrede állomásozott itt, melynek állományát Komárom és Nyitra vármegye három-éves kötelező sorkatonaságra besorolt „ifjai” tették ki, így, bár nagy többségben magyar ajkú katonákból állt, szlovákok is voltak köztük. Mivel a háború első hónapjaiban nagy volt a lelkesedés, sok önkéntesen jelentkező fiatal is volt köztük. Egyenruhájukon sötétbarna gallérhajtókát és aranyszínű gombokat viseltek. (Az OMM 102 gyalogezreddel rendelkezett. Az alakulatokat a hajtókák és a gombok színével próbálták megkülönböztetni egymástól. Egy színt négy ezred viselt.) A gyalogezredek élén többnyire német, magyar, cseh és román nemzetiségű hivatásos tisztek váltották egymást, s bár a vezényleti nyelv a német volt, a parancsnokoknak kötelezően meg kellett tanulniuk legalább alapszinten azokon a nyelveken, melyek az alájuk rendelt katonák anyanyelve volt, tehát magyarul és szlovákul is. Sok esetben azonban a német tiszteken kifogott a magyar nyelv, és az altisztek, vagy a környékről származó tartalékos tisztek tolmácsolására voltak utalva.
Páran szolgáltak a légierőnél is, sőt azok a komáromiak, akiknek a civil hivatása a Dunához kötődött (halászok, hajósok, vízimolnárok…) a haditengerészet állományába kerültek. Itt a kötelező katonai szolgálat négyéves volt, viszont utána már nem kellett a hadgyakorlatokon részt venniük tartalékosként.
Komáromban – pontosabban a mai Dél-Komáromban, ám ekkor még nem vágta ketté a várost a trianoni szerződés – volt a laktanyája az V. Radetzky huszárezrednek, valamint több tüzéralakulatnak is.
„Nem győzelmi ének az énekem”
A történész megemlítette, a komáromi templomokban látható emléktáblák vitték kutatásait abba az irányba, hogy a háború veszteségeivel foglalkozzon – szerette volna kideríteni, hogy a márványtáblákba vésett nevek mögött milyen személyes emberi sorsok bújtak meg. „Minden egyes embernek a történetét nem lehet megismerni, de egyes emberek életútján keresztül rálátást kaphatunk a Komáromból velük együtt hadba vonult bajtársaik viszontagságaira is” – mondta Bálint Ferenc, majd rátért az 1914 júniusához kötődő események ismertetésére.
„A háború kitörése a komáromi 12. gyalog-ezredet a dél-morvaországi Znojmóban érte, innét egyenest a keleti frontra irányították. Az ezred 4-es számú zászlóalja viszont már a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet idején Szarajevóban állomásozott, így ők azonnal a tűzfészekben, a szerb harctéren találták magukat. Ők voltak az első komáromiak, akik később az olasz hadszíntérre kerültek.”
Akkoriban a maihoz hasonlítható modern távközlési eszközök nem léteztek. Volt ugyan telefon, működött a posta is, de nehézkesen, így az információ áramlása hónapokig tartott. Sokszor, ha valaki hadifogságba került, megsebesült, vagy hősi halált halt, a családjához hamarabb elért a rossz hír a katonatársak hazaírt leveleiből, mint a háború elejétől működő központi nyilvántartáson, a „Veszteségi lajstromon“ keresztül, melynek helyi vonatkozású híreit a komáromi újságok is rendre közzétették. Külön jegyzékben vezették a kórházi ápolásra szorultakat, melyben feltüntették melyik csatában érte őket a sebesülés, és milyen jellegű sérüléseket szenvedtek, illetve ha nem tudták őket kikezelni, hol lettek eltemetve. Akinek az állapota megengedte, azt hazaszállították a komáromi kórházba.
Akiért a harang szól
Az előadó szót ejtett az első világháborús emlékművekről is, idézve az 1917-es magyarországi törvényt: „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken köteles megörökíteni mindazok nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták.”
Míg Dél-Komáromban 1931-ben átadtak egy 94 nevet megörökítő impozáns emlékművet, addig a trianoni békediktátum értelmében elcsatolt területeken ez nem valósulhatott meg. Hogy mégis megőrizzék a hazáért hősi halált haltak emlékét, a legtöbb helyen, így Komáromban is, az 1920-as években a templomokban kaptak emléktáblát. „Ennek voltak buktatói is. Az én nagyszüleim Dunamocsról származnak, ami alapvetően egy református falu, így a felekezethez tartozók neve szerepel a templomi emléktáblán. Ellenben a katolikusoké nem. Az emberek emlékezetében mostanra már csak hat katolikus áldozat neve maradt fenn.”
Komáromban elsőként 1922-ben a református gyülekezet állított emléket 91 névvel. Emellett kiadtak egy emlékkönyvet, melyben leírták az áldozatok hosszabb-rövidebb fényképes életrajzát. Ennek egy példányát befalazták az emléktábla mögé.
A neológ zsinagógában 1926-ban 45 főnek állítottak emléket, amely ma már az izraelita temető ravatalozójában áll. 1931-ben pedig a Szent András-bazilikában (akkor még templom) 178 hős emléktábláját avatták fel. Az evangélikus gyülekezet 14 személy nevét őrzi templomában – köztük az unitariánus vallású Nádasdy Andor tartalékos huszárzászlósét, aki Zala megyében született, és mivel az édesapja itt dolgozott, ő ide járt gimnáziumba. Az emléktábla elhelyezésének időpontjáról egyelőre nem találtak adatot.
Az emléktáblákon szereplő nevek azonban nem pontosan fedik az áldozatok számát, mert megesett, hogy egy-egy család nem olvasta a felhívást, hogy be kell jelenteni a háborúban elhunyt hozzátartozójuk nevét, de arra is van példa, hogy valaki már az emléktábla elkészülte után halt bele a háborúban szerzett sérüléseinek szövődményébe, és utólag vésték fel a nevét. A történész megjegyezte, nem mindegyik hősi halottnak nyilvánított katona halt meg a csatatéren. Sokan haltak meg tífuszban, egyéb fertőző betegségekben, míg a komáromi Dr. Krausz Richard hadnagyot, a 14. gyalogezred segédorvosát „szívszélhűdés” vitte el.
Bálint Ferenc beszélt a kutatások nehézségeiről, az adatok hiányosságairól, és a nyomozásnak beillő munkájukról. Probléma, hogy sokszor a feltüntetett települések neve ma már nem létezik az akkor megadott formában, vagy maga a falu szűnt meg. Ráadásul nagy hiányosság, hogy az eltűntek, hadifogságba kerültek neve nem került fel egyik listára sem. Különlegességként megjegyezte, hogy a Veszteségi lajstrom túlélte a monarchia bukását, még 1919-ben is megjelent néhány.
Repülj, repülj, hős magyar pilóta!
Az előadás utolsó részében pedig a jelenlévők megismerhették többek közt az ukrajnai Uhnivnál elesett Kacz József százados, Worobiowkánál az oroszok által „szitává lőtt” Mirtse László tizedes és Kovách Zénó, az 1. repülőszázad szakaszvezetőjének rövid élettörténetét.
„Kovách Zénó édesapja, Arisztid, ismert komáromi patikus volt. Apró érdekesség, hogy gyógyszerész bátyja, aki a tervek szerint tovább vitte volna a Kovách patikát, a drog első áldozata volt a város történetében, ugyanis morfium-túladagolásba halt bele. Az 1892-ben született Zénó az akkoriban igencsak nagy tekintélynek örvendő technikusi pályára lépett. Kevés olyan ember volt, aki értett az autókhoz, cséplőgépekhez, motorokhoz, s valószínűleg ennek köszönhette, hogy 1914 februárjában a légierőhöz került és pilótaképzést kapott. A fronton az 1. számú repülőszázad kötelékében szolgált. Édesanyjának és a gyógyszertárat vezető Tomcsányi Lipótnak rendszeresen írt haza leveleket, és ezeket a helyi újság Egy komáromi pilóta veszedelmes kalandjai címmel leközölte” – mesélte Bálint Ferenc. Bár a háború kezdeti időszakáról kevés információ maradt ránk, azt tudni lehet, hogy ekkoriban még fegyvertelen repülőkkel kémlelték a katonai állásokat, frontvonalakat a pilóták. Ha egy orosz és egy magyar gép találkozott, a pilóták „legfeljebb integettek egymásnak”. A helyzet akkor változott meg, amikor a repülőkön géppuskás katona került a pilóta mellé. Zénó több alkalommal keveredett ellenséges légvédelmi tűzbe, s nemegyszer annak ellenére is folytatta a bevetést, hogy az általa vezetett repülőgépet találatok érték – bátorságáért I. osztályú Ezüst Vitézségi Éremmel is kitüntették.
1915. június 7-én a karabéllyal felfegyverkezett Robert Czizinsky tüzér főhadnaggyal együtt a tłuste-i orosz repülőtér kikémlelésére küldték, ahonnan nem tért vissza. Mint utólag a szemtanúk beszámolójából kiderült, összeakadtak egy géppuskával felszerelt orosz repülőgéppel. Előbb tiszttársa halt hősi halált, majd az Albatros I. B típusú gép földbe csapódásakor az üzemanyagtartály felrobbant, aminek következtében az első komáromi katonai pilóta is életét vesztette. Az orosz pilóták katonai tiszteletadással temették el őket. Sírjukra kereszt gyanánt egy négyágú légcsavart állítottak. Meglepő módon a gyászszertartásról készítettek négy darab fényképet, amelyeket később egy orosz felderítőgép parancsnoka Okna közelében egy kis csomagban ledobott az osztrák-magyar állásokra. A mellékelt levélben leírták Kovách Zénó utolsó bevetésének tragikus eseményeit. Ezt a csomagot a hadtörténeti múzeum első világháborús kiállításán, sok egyéb tárgyi emlék mellett, a mai napig meg lehet tekinteni.
Részlet Kovách Zénó Tomcsányi Lipótnak írt leveléből
„Ma három napja volt egy érdekes kalandom az orosztábor felett. Leírom, tán érdekelni fogja. Turul nevű gépembe beszereltük a drótnélküli távírót. (Azt hiszem, anyusnak irt levelemben már említettem.) Ezzel az újfajta (?) szerkezettel járok mostanában „visavit” táncoltatni! Szép, napos délutánunk volt. Vígan szálltunk föl a gépbe a megfigyelő tisztemmel. Egy jó félórai körözés után 1800 m-re emelkedtünk és átmentünk a muszka tüzérség fölé, ahonnan vígan kopogtatta a „beobachterem”, hogy rövidebben vagy hosszabban és milyen irányba lőjenek a mi nehéz mozsaraink. Kitűnő napunk volt. Egyik muszka ágyú a másik után vált harcképtelenné. Még csak a municiós kocsikat is összelődöztük! Úgylátszik nem tetszett a szomszédéknak, hogy még a legelrejtettebb tüzérállásukat is legrosszabb esetben harmadik lövésre a nyakukra dönti a mozsárbomba. Rájöttek a betyárságra! Látták, hogy itt az én „Turul” nevű madaram viszi a gibicszerepet. Tompa pattanást hallottam, azt hittem, hogy a gépemen törött vagy pattant el valami. Érdeklődve pislogtam mindenfelé, de nem láttam semmit. Egy újabb és erősebb puffanás vonta magára a figyelmem. Hirtelen kihajoltam a gépből és egy kis fehér felhőcskét láttam 500-600 m mélyen magam alatt. Tudtam, hogy hányat ütött az óra! Nem ijedtünk meg, mert a magasságmérő 1900 m-t mutatott. Figyelni kezdtem a felhőcskéket. Folyton közebb jöttek, a puffogás meg dörgéssé vált. Sűrűn egymásután robbantak a schrappnelek alattam, mellettem és fölöttem. Már a gép is kapott sebet az „apparáttestbe” hátul a magassági kormánynál. A jobb szárnyvéget szintén megtépte a schrappnelszilánk. Menekülnünk kellett! Teljes gázt adtam a motornak, hogy gyorsabban meneküljünk ebből a veszedelmes helyzetből. A gépem elég gyors, szélirányába fordítva egy-kettőre kifutottunk a schrappnell esőből. A dörgés is lassan lecsillapodott. Hátranéztem. Egész kis felhősor mutatta az utunkat. Természetesen óvatosabbak lettünk és a saját állásaink fölött maradva küldözgettettük a bosszantó bombákat. De azért mikor hazatérve szerencsésen földet értem, istók ugycse jól éreztem, magam. Egy tüzérkapitány jelentése szerint, aki a küszködésünket alulról végignézte, legalább 80 scharappnelt lőttek ránk a muszkák! Gondolhatja kedves bácsi, hogy az ilyen kis esetekből levonom a konzekvenciát. Nem gondolám volna, hogy ezek a bestiák oly pontosan lőjenek, olyan nagy magasságra. Most tudom, hogy várnak rám (elég gyakori vendégük vagyok) óvatosabb leszek egy darabig. Elvégre a mi állásaink fölül is csak jól látjuk a tüzelés eredményét és így nem teszem ki magam annak a komikus (?) jelenetnek, hogy a muszkák kössék meg a nyakkendőm.”
Komáromi Újság, 1915. február 15.
Janković Nóra
fotók: Ghyczy Kálmán főhadnagy (12. gyalogezred) hagyatékából
Kapcsolódó cikkeink:
Hősrepülők Komáromban
Amikor szovjetek éltek a várban
Hol sírjaink domborulnak: kultúrtörténeti séta a komáromi temetőkben
Volt egyszer egy Apollo mozi