„Az orvosi pályához elengedhetetlen a pszichés alkalmasság, a képesség, a félelmetesen nagy nyomás alatti döntéshozatal, a rossz hírek közlése a hozzátartozókkal, a halállal való szembesülés nap mint nap. Csupa olyasmi, amit nem lehet bemagolni. A nagy orvosnak a szíve is hatalmas. Aortatágulata van annyi részvét és emberi jóság kering benne.”

Az idézet Radi Enikőtől, a komáromi kórház hematológiai és transzfúziós osztályának főorvosától származik, aki a Villa Camarum által szervezett, Mi, a Komáromiak beszélgetéssorozat vendége volt. A doktornővel Kiss Réka beszélgetett.

Gyermekként a kórházban

A kérdésre, hogy miért ezt a hivatást választotta, Radi Enikő kifejtette, meggyőződése, hogy egy orvosnak elsősorban emberségesnek kell lennie. „Ha az ember beteg, akkor elesett és gyámolításra szorul. Kiskamaszként hónapokat voltam kórházban, megjártam az érsekújvári, pozsonyi gyermekklinikát, legvégül pedig a prágait. Nagyon másak voltak akkor kórházak. Tíz gyerek volt egy kórteremben. Köztük komoly betegek is, akik sokat sírtak. Abban az időben, amikor nem volt mobiltelefon, az anyukák pedig nem lehettek bent a gyermekükkel, ez nagyon megrázó és traumatikus volt. Ráadásul nagyon anyás gyerek voltam. Arról nem is beszélve, hogy fájdalmas kivizsgálások sorát abszolváltam. Egy idő után viszont elég otthonosan mozogtam a kórházi közegben, és már egész kicsi gyerekként mindig a babáimat gyógyítottam. Mindezen élmények közrejátszottak abban, hogy soha nem gondolkodtam más pályán, csak az orvosin.”

A jó szó, mint gyógyszer

Ezek a tapasztalatok nagyban meghatározták viszonyulását a gyerekekhez. Pályája kezdetén a komáromi kórház gyermekosztályára került és a mai napig megsimogatja a rendelőjébe érkező gyerekek buksiját és érezteti velük: nem lesz baj. „Néha bizony olyan kellemetlen kivizsgálásokat, mint a gerincvelő-mintavétel is el kell végeznünk ahhoz, hogy felállíthassuk a diagnózist. Előtte azonban megpróbálom lelkileg felkészíteni rá a beteget – mondja. – Jó volna, ha a medikusok dolgoznának ápolóként is, hogy megtapasztalják, milyen a gyakorlati betegápolás.” Neki Prágában erre előbb önkéntesként volt lehetősége, negyedévesként pedig egy évig dolgozott a Motol kórház elfekvő részlegén. A kórházi munka ugyanis csapatmunka.

Erős, összetartó családi háttér

A főorvosnő mesélt családjáról, gyerekkoráról is. „Van egy ikertestvérem, de nagyon különbözőek vagyunk a húgommal. Nyolcadikos korunkig teljesen egyforma ruhákba öltöztettek minket, amit főleg a tinédzserkor határán már nagyon nem kedveltünk. Nyolcadik osztály után, amikor én gimnáziumba mentem, ő pedig óvónőképzőbe, kezdtünk végre személyiségünk szerint öltözködni.” A hatvanas évek végén még nem volt ultrahang, így édesanyjuk két héttel a szülés előtt tudta meg, hogy nem egy nagy fiút hord a szíve alatt, hanem két babát: Szilárdkát és Szabolcskát. Mikor aztán a lányok megszülettek, nagyapjuk napokig járta az üzleteket és órákat állt sorba, hogy beszerezze a szükséges fehér-rózsaszín holmikat. Tizenegy évvel később született meg kisöccsük, ezzel végre teljesült édesapjuk fiú utód utáni vágya.

Prágai kezdetek

Mérnök édesapja, aki öccse példáján látta, hogy az orvosi hivatás egész embert kíván, próbálta a lányát inkább a pedagógusi pálya felé terelgetni, de végül tiszteletbe tartotta döntését. Főorvos nagybátyja, az érsekújvári kórház újszülött osztályának alapítója, meghatározó szerepet játszott Enikő életében, így az ő nyomdokába lépve Prága mellett döntött, bár tudta, nehéz lesz. Szerencséjére gimnáziumi padtársát is felvették a Károly Egyetem Orvosi Karára. 1988 szeptemberében aztán a szülők feltették a két lányt a Prágába tartó vonatra. Reggel érkeztek két nagy „batyuval” a városba, egy térkép és sok-sok kérdezősködés után nagy nehezen eltaláltak a kollégiumba, mely ettől kezdve hat éven át második otthonuk volt. Ahogy annak az ott lakó tíz magyar diáknak is, akikkel összetartottak, támogatták, segítették egymást. A legnagyobb erőt azonban a magyar egyetemistákat tömörítő Ady Endre Diákklub adta. Hatalmas beszélgetések zajlottak itt, rengeteg magyar kulturális programot szerveztek, életre szóló barátságok, szerelmek, házasságok köttettek itt. „Eleve mindenki kollégiumban lakott és mindenki vonattal közlekedett. Együtt utaztunk, hazafelé arról álmodozva mit főztek nekünk otthon, visszafelé meg hatalmas evészeteket tartva a becsomagolt finomságokból. Az egyik hatórás vonatút során ismertem meg a kutató fizikusnak készülő férjemet, Zsoltot is, aki Komáromba tartott haza.”

Szomorú és vidám tekintetek

A férjével ugyanabban az évben vehették kézbe diplomájukat. Enikő a komáromi kórházban helyezkedett el, a férje pedig Budapesten folytatta a doktori iskolát. A doktornő több megható történetet mesélt a gyermekosztályon töltött éveiről, az ügyeletben töltött ünnepekről. „A nagyon szomorú esetek az emberben élete végéig ott vannak. Nem lehet kitörölni. A mai napig emlékszem minden leukémiás, daganatos gyerekre, még a szemükre is. Persze sok örömteli emlékem is van, amikor közölhettük a szülővel, hogy a gyereke meggyógyult. Gyakorló szülőként aztán az embert még jobban meg tudja mindez érinteni, hiszen már tudja milyen érzés, amikor egy kisgyerek láza éjjel 39 fog fölé emelkedik. Orvosként talán még rosszabb, mert az ember tudja, hogy az agyhártyagyulladástól a vírusokon át mi minden okozhat ilyen tüneteket.”

Nobel-díjasok közt Amerikában

Kérdésre válaszolva elmondta, hogy kutató fizikus férje kapott egy fantasztikus lehetőséget az Amerikai Szabványügyi Hivatal Kutatóintézetében, ahol Nobel-díjasok közt dolgozhatott. Így két évre kiköltöztek Washingtonba. „A férjem 2001. június elején ment ki, hogy biztosítsa a lakhatási és egyéb feltételeket, amire egy kisgyerekes családnak szüksége van. Én szeptember 10-én kaptam kézhez a vízumot. Ma is borsózik a hátam, ha visszaemlékszem, hogy másnap édesanyám hívott, kapcsoljam be a tévét, mert Washingtonban repülő csapódott a Pentagon épületébe. Az öcsém egyetemistaként éppen kint tanult és elment meglátogatni a férjemet. Mobiltelefonok még nem voltak, e-mailt írtam, de órákig nem tudtuk mi van velük. Borzasztó volt az a bizonytalanság.”

Az első időszakot úgy élte meg, mint aki szabadságon van. Magyar barátokat talált, igyekeztek megismerni az országot, angolul tanult. Amerikában azonban kizárólag a kint szerzett orvosi diplomát ismerik el, így nem tudott elhelyezkedni. A kinti életükkel kapcsolatban egyébként csak pozitív élményei vannak, de amikor Bernadett iskolaköteles lett, hazajöttek. Enikő visszatért a komáromi kórházba. Cséplő Péter főorvos, akit az egyik mentorának tart, hívta a hematológiai osztályra, ami éles váltás volt korábbi szakterületéhez képest. „Beleszerettem ebbe a szakirányba. Az egészséges véradóktól a leukémiás betegeken át sok mindennel találkozunk. Sokat kellett és kell folyamatosan tanulni. Előbb belgyógyászatból kellett szakvizsgát tennem, majd hematológiából. Örülök a gyermekgyógyászati tapasztalataimnak, hiszen őket is mi kezeljük.”

Az élet nagy csodája

A doktornő beszélt arról is, hogy nemrégiben nagymama lett. „Mindenkinek kívánom ezt a csodálatos, euforikus érzést. Ráadásul én ott lehettem az unokám születésénél. Külső szemlélőként, mert ráhagyatkoztam a Jóistenre. Két barátnőm szülésénél is ott voltam. Hatalmas élmény egy gyermek születésének tanúja lenni. Készültem, elképzeltem milyen lesz, de az érzés, hogy nem az én gyermekem, valahol azonban mégis, semmihez sem hasonlítható érzés. Sajnos nekem nem lesz módom annyi időt tölteni vele, annyit segíteni, mint amennyit az én anyukám töltött velünk. Reggel jött Újvárból, délután buszozott haza, hogy tudjon vigyázni a lányokra. A jó esték azok voltak, amikor nálunk aludt. Nagybetűs nagymamáink vannak. Nélkülük nem tudtam volna kiteljesedni a pályámon. Hatalmas segítség volt. Remélem, hogy nekünk is megadatik, hogy sok időt tölthessünk az unokánkkal. Hatalmas ajándék ő nekünk. ”

JN.

Kapcsolódó cikkeink:

Komoly tervek a kórházban
Sajátos, nehezen érthető világ az autizmussal élők világa
Komárom alig (el)ismert elsősége
Fél évszázada segíti a betegek gyógyulását