Advent előtt

Hajnalban piros volt az ég alja, reggel hideg északi szél fújt. Megvárta, amíg eláll. Addig teát főzött. Erdei gyümölcsös filtert forrázott le vízzel. Lassan kortyolgatta. A koszorút nézte az asztalon. Még előző este dróttal fenyőágakat erősített rá, és négy kiálló szöget, apró tartókkal. A gyer­tyáknak.

advent_2

Egyszer egy újságban látta, hogy így kell. Fényképeken mutogatták a lépéseket. Akkor megtanulta, azóta csinálta. A fenyőágakat egy héttel korábban vette a piacon az öreg nénitől, akitől a pirított tökmagot szokta.

Kortyolta a teát, az illatos forró víz most különösen jót tett a torkának. Napok óta köhögött, ami különösen zavarta. Kinézett az ablakon a kertbe, a csupasz fákra. Néhány napja megérkeztek a cinegék. Már azt hitte, nem jönnek, mint tavaly. Megsértődtek talán, gondolta, hiszen az idén sem szórt magot a madáretető helyére. Elkorhadt a régi, nem tett ki újat. Azután valahogy el is felejtette.

Örült, hogy megint az ágak között ugráltak a cinkék. Megfogadta, holnap bőségesen ad nekik eleséget. Megnyugtatta, hogy ott vannak a kertben. Így volt egész az örök körforgás. Ha november végére fordult az idő, apró madarak lepték el a kertet.

„Ó, ha cinke volnék, útra kelnék”. Szavalta magában, és felvette a hosszú sálat. Gyorsan belebújt a tavalyi vásárban vett télikabátjába, fogta a szatyrot, és kilépett az udvarra. Kint még megnézte, mindent elrakott-e. Metszőolló, kis kés, vastag munkáskesztyű. Elindult.

Szürke kertek mellett haladt a szürke ég alatt. Régi decemberek jutottak az eszébe. A disznótorokon tizenketten is voltak. A családon kívül néhány rokon, bélmosó asszonyok a szomszéd utcából. Egész nap volt munka. Estefelé pedig szét kellett hordani a kóstolót. Hetekig hurkát ettek. Amikor pedig megérkezett a kolbász a füstről, áttértek arra.

De régen nem volt disznótoruk!

Hamarosan az óriási bevásárlóközpont parkolója mellé ért. Rengeteg ember tömte táskáit autók csomagtartóiba. Néha úgy viselkednek, mintha holnap lenne a világvége. Sóhajtott magában. Sietősre fogta, már látta a kiserdő szélét.

Néhány méter után megállt. Megpillantott egy érdekes ágat, színes levél maradt rajta. Felvette a kesztyűt, óvatosan levágta az ágat a levéllel, és a szatyorba tette. Amott egy bordó bokorról nyesett vesszőt, emitt elszáradt virágra bukkant.

Nemsokára pedig megpillantotta a csipkebogyókat. Délcegen tartották magukat a szúrós bokor közepén. Egy-két nyisszantás után a szatyorba kerültek.

Hazafelé már a négy gyertyára gondolt. A három lilára és az egy rózsaszínre. Az első a hit gyertyája, a második a reményé. A harmadik, a rózsaszín, Szűz Mária öröméé. A negyedik, amit majd aranyvasárnap gyújt meg, a szeretet gyertyája lesz.

Az előszobába lépve az asztalra tette a szatyrot. Fél óra múlva befejezte az adventi koszorút. Ott ékeskedtek rajta az apró gallyak, a színes levél, a száraz virág, a csipkebogyók.

Hosszan bámulta az első lila gyertyát.

Vajon mit érezhetett az első adventi koszorú készítője, Johann H. Wichern evangélikus lelkipásztor? Mire gondolt, ahogy az egyre erősödő gyertyafény jelezte a karácsony és vele Jézus születésének közeledtét?

Megint teát főzött. Ismét az ablakhoz ült. Jön az advent, a várakozás, kortyolt a gőzölgő italba.

Az elcsendesedés. A csönd.

Az Isten adta csönd.

Bárány János

Top