Létünk alapállapota a boldogságkeresés. Holott minden pillanatban a rendelkezésünkre áll. Kérdés, látjuk-e, érezzük-e és merjük-e megélni. Az örök boldogságkeresők is kiléphetnek a mókuskerékből. Elhatározás és kitartás kérdése. Erről beszélgettünk az egyre népszerűbb Boldogságóra szlovákiai meghonosítójával, Dombi Katalinnal, aki a gútai Nagyboldogasszony Egyházi Iskolaközpont egyik igazgatóhelyettese. Személyes példákkal is szolgált.

• Nem könnyű, de próbáljuk meg meghatározni, mi a boldogság. Maga az afelé haladó folyamat, vagy a megérkezés, a cél, az eredmény?

– Mióta felvetette az interjú témáját, sokat gondolkodtam a boldogságról. Szerintem mindkettő lehet boldogság. Hiszen egy tanulmányi vagy éppen karrierbeli előmenetel, amit meghatározott munka előz meg, is lehet boldogság, ahogyan egy pillanatnyi helyzet megélése is kiválthatja az érzést. Nem egyszerű eljutni odáig, ez tény.
Volt jó pár kihívást adó helyzet az én életemben is. Akár magánéleti, akár szakmai területen. Tudatosítani kell, mit kap az ember az élettől. Hálás vagyok a sorsnak, hogy oda sodort, ahol vagyok, és azokkal lehetek, akikkel vagyok. Szeretetben a család, remek munkatársakkal és nyitott, igyekvő kisdiákokkal dolgozom. Jól érzem magam a bőrömben, egészséges vagyok. Hálát adok ezért, s ezt lehet boldogságnak is nevezni.

• Említette a nehézségeket. Mi vezet innen a boldogsághoz?

– Mint azt a nyár folyamán egy Boldogságóra képzésen megtudtam, megküzdési stratégiákat alkalmaztam. Ez a kifejezés arra vonatkozik, hogy mit tesz az ember a negatív helyzet, feszültség enyhítése érdekében, hogyan birkózik meg a kihívásokkal. Egy ott hallott gondolat: ha már elestél, vegyél fel a földről valamit. Tehát ha bármi kellemetlen történik, keress benne valami jót, alakíts rajta.

• Hogyan lehet feltápászkodni?

– Régebben, amikor nagy gondjaim voltak, mély hullámvölgyeim, nem tudatosítottam, csak ki akartam belőlük lépni. Mégpedig úgy, hogy aztán már tudatosítottam, ha gond van, rendben, megélem, de minél rövidebb ideig. Fel kell mérni, mennyi időt szánunk arra, hogy sajnáljuk és sajnáltassuk magunkat. Van egy egészséges határ, azon túl már haszontalan. Ki kell tűzni egy célt, és aztán a mit és hogyan majd adja magát. Nem lehet tespedni, mert az nem a kívánt érzést fogja kiváltani.
Mindannyiunk életében vannak döntések. Lehet jól és rosszul is dönteni. Illetve, megítélés kérdése, hiszen csak döntések vannak következményekkel. Apró tapasztalatok árán jön aztán a felismerés. Fokozatosan. S ez mind összeadódik, a végén értelmet nyer. Nekem sokat segített a családom és barátaim, akik bármi történt, támogattak. Mellettem vannak. Sokat olvastam, tanultam, és így sikerült napról napra állítani, fejleszteni és módosítani a gondolkodásomon.

• Ahhoz valami fogódzókat kell találni. Miket?

– Optimistán tekinteni a világra. Amilyen egyszerűen hangzik, olyan nehéz időnként a kivitelezése. Nekem sem sikerül mindig, de igyekszem. Mindenkinél vannak, amik optimizmusra sarkallnak. Ám ha el is tűnnek, magunkat kell biztatni. Megkeresni mindenben a jót, mert még a legrosszabb helyzetben is ott van. Sokat olvastam-hallgattam Bagdy Emőke magyar pszichológus értekezéseit és más szakembereket a pozitív pszichológia területéről, és ők egyöntetűen állítják: minden napban meg kell találni legalább egy pozitív dolgot, s naponta mindig eggyel többet összeszedni, míg végül aztán már azokból lesz a több. Legyen az akár annyi, hogy kisütött a nap vagy éppen csiripelnek a madarak, vagy megcsodálni az alkonyatot. Bármi adhat pozitív löketet. Ez mindenkinél megvan. Van, aki a természetben tölti az idejét, és ott feltöltődik, más a nagy társaságot kedveli, megint más egy könyvvel a kezében tudja felderíteni magát. Fontos a testmozgás is, sokat segít a futás, kerékpározás vagy éppen egy kiadós séta. De akár jócselekedetekben is megnyilvánulhat.

• Adj, hogy kaphass?

– Igen, akár öntudatlanul megtenni, akár tudatosan megtervezni, és a szerzett öröm átragad az emberre. Visszatér.

• Naponta kihívások tucatjaival szembesülünk. Az utcán, munkahelyen, iskolában, hivatalban vagy a boltban. Hogyan kerülhetjük el, hogy egy másik ember lehúzzon minket?

– Ez még nálam is kialakulóban van, fejlődöm. Próbálom nem felvenni, ami nem az enyém. Ezt meg kell tanulni.

• Hogyan lendülhetünk túl a bizonytalanságon?

– Még mindig jobb bármilyen döntést meghozni, mint tépelődni. Mert rendben van, hogy van egy adott helyzet, amin rágom magam. De közben telik az idő. Érdemes minél hamarabb meghozni a döntést és vállalni a következményeket, majd azokból tanulni, ha szükséges, hogy legközelebb jobb irányt véve lehessen lépni. Minden csoda csak három napig tart.

• Mi szükséges ehhez?

– Mindenkinek más. Meg kell rá találni az időt, amikor csak magára figyel az ember. Akár egy séta közben, vagy éppen egy csendes helyen átgondolni a napi történéseket. Értékelni, összegezni és megkeresni a tanulságokat.

• Ha valaki a családjában nem érzékeli a támogatást – irritáló társ, haragos anyós, szófogadatlan gyerekek –, akkor ezeket az ellentéteket hogyan lehet feloldani?

– Ismételten személyes példával jövök. Amikor az életem nem volt rendben, sokat kínoztam magam. Mindig magamban kerestem a hibát. Megpróbáltam úgy változtatni, hogy másoknak feleljek meg. S amikor rájöttem, hogy nem másoknak, hanem önmagamnak kell elsősorban megfelelnem, hogy meg akarok és tudok is állni a lábamon, erős vagyok, értékes, akkor megtörtént az előrelépés. Ha megtanuljuk önmagunkat becsülni, akkor mások is így fognak ránk tekinteni, értékesnek tartanak. A másik lényeges dolog az elfogadáson van. El kell fogadni a másikat olyannak, amilyen, mert megváltoztatni nem lehet. Csakis önmagunkat, és azáltal a gondolatainkat másokról.

• Életünkben fontos döntéseket kell hoznunk, ilyen a válás, szakítás. Sokan maradnak egy kapcsolatban, ami nem jó, ugyanakkor vannak, akik túl korán lépnek le, le sem zárva az előzőt. Hogyan érhető el, hogy minél kevésbé sérüljenek az érintett felek?

– Következetességgel és alázattal. Ha ez megvan, akkor könnyebb, de sérülés nélkül nem megy. Nem lehet a fájdalmat megspórolni, abban az állapotban nincs fájdalomcsillapító. Támogató közeget kell találni minden érintettnek, az segít.

• E szemléletmód kialakításához mennyiben járult hozzá, hogy kisdiákokkal foglalkozik? Fogékonyabbá teszi? Erre bárki képes?

– Szeretem a munkámat, örömömet lelem benne, ez az életem. A kicsikkel annyiban jó foglalkozni, hogy őszinték, tiszták, sokkal jobban alakíthatóak, irányíthatóak, persze a szülők hathatós segítségével. Öröm, ha látom, hogy pozitív irányban változnak és a hozzáállásomnak köszönhetően nekik is jobb. Ám nem hinném, hogy ez a munkám specifikuma lenne. A lényeg a hajlandóságon van, a többi megadatik. Tehát kérdésére válaszolva: bárki képes lehet rá.

• Min múlik?

– Vannak, akik nem szeretik a munkájukat, éle-tüket, mert mindig találnak valamit, amitől rosszul érzik magukat. Nem hiszek abban, hogy vannak, akiknek az életében mindig minden hibátlan, tökéletes. Mindenhol vannak problémák, még abban is, amit az ember igazán szeret. Legyen az munkahely, család, barátok, szerelem, bármi. Ahol több ember van, ahol több a tényező, ott előfordulnak kisebb-nagyobb súrlódások, amiket viszont csak együtt vagyunk képesek megoldani. Ha túl sok van a stresszből, akkor egy időre ki kell lépni az adott helyzetből, levegőzni egyet, majd aztán átrendezve a gondolatokat ismét belevetni magunkat. Hozzáállás kérdése. Mint a történetben, ahol a két farkas – a jó és a rossz egymással verseng, hogy amelyik farkast eteted, az fog uralkodni.

• Nagyon tud fájni egy szerettünk elvesztése. Mi a helyzet a gyásszal? Túllendülhetünk rajta, vagy örökre megmarad legbelül?

– Idővel, kemény munkával át lehet változtatni a fájdalmat hálává. Nem kell rágni magunkat az elvesztés miatt, hanem hálásnak lenni azért, hogy az életünk része volt és mit lehetett tőle megtanulni, mi az, ami gazdagított minket. Az örökre megmarad. El kell engedni az önzőségből fakadó hiányérzetet, s keresni a közös pillanatokat, amik a szívünkben élnek tovább. Rá kell magunkat vezetni, hogy az illető már jobb helyen van, ott már semmi se fáj neki. Így jöhet el a megnyugvás.

• Összegzésképpen tehát hálásnak kell lenni, elfogadni önmagunkat és másokat, megtalálni az apró örömöket, amik építik az optimizmust. Mindezt az agy tudja, de nem követi érzés. Ilyenkor mi a teendő?

– Van az a mondás, hogy ha rámosolyogsz a világra, akkor az is visszamosolyog rád. Ám erőltetni nem szabad, mert az vicsorgás lesz. Nem mindenki képes mosolyogni, viszont kellő gyakorlással és kitartással még a legzordabb külső is képes mosolyogva szeretetet árasztani. Önmaguk és mások irányában egyaránt. Ez mindennek az alapja.

Borka Roland,
Fűri Gábor felvételei