Mi sem bizonyítja jobban, hogy az alternatív színháznak létjogosultsága van a Komáromi Jókai Színházban, mint Tóth Attila: Mindennapi tenyerünket c. darabjának június 29-i premierjét lezáró, szűnni nem akaró vastaps. A Benkő Géza Stúdiószínpadon megtartott ősbemutató a Dialóg nonprofit szervezet és a színház koprodukciójaként került színre.

Tóth Attilát, aki évtizedekig volt a Komáromi Jókai Színház színésze, és közeli barátja volt a tragikusan fiatalon elhalálozott Benkő Géza színművésznek, Varga Emese dramaturg, a színház művészeti vezetője kérte fel a mű megírására. A darab azonban nem Benkő Géza életéről szól, sokkal inkább egy méltó tisztelgés a legendás színész előtt.

A színész-költő darabja egy képzeletbeli színház, hangulatos, jól belakott öltözőjében játszódik, ahol a falakba, a szövetekbe, a jelmezekbe is beleivódtak már az évek óta együtt haknizó Titus és Filemon (Nádasdi Péter és Rancsó Dezső) művészi álmai és vágyai, de életük ezen a pontján, a címlapokra méltó, hangos siker igencsak távoli.

A két figura, két különböző színésztípust testesít meg. Nádasdy Péter azt a fajta önmagát felégető, zsigerből játszó isten adta őstehetséget eleveníti meg, akinek az energiája szinte megtölti maga körül a teret, akinek minden megnyilvánulásában ott az öntörvényű szenvedély, a lobogó tűz. Az a belső, színház és művészet éltette tűz, melyről mindannyian tudjuk, hogy önpusztító erejű. És ennek jelei, jóslata ott rejtőzik Nádasdi Péter minden megnyilvánulásában, minden ki nem vagy rosszul mondott szavában, képzavarában. Ő nem a szavak embere, mint művésztársa, Rancsó Péter intellektuális, önmagát szinte boszorkányos retorikával kifejezni tudó karaktere. Két teljesen különböző művész, akik barátok, akiket sok minden összeköt. De vajon a színházi térben, ahol a jövő az egyszemélyes siker függvénye, létezhet-e igazi barátság, vagy csupán illúzió? S ilyen helyzetben megbocsájtható-e az árulás? Egyáltalán, árulás-e az, ha valaki személyes előre lépését tartja prioritásnak?

Ki tudja mióta és ki tudja, meddig kínlódnának még így, beleragadva a megszokott életük állómocsarába, ha nem tűnik fel Nadja, aki egykor, az egyikük számára, mégha átmenetileg is, a mindent jelentette. A Gubík Ági által megformált, tehetséges komika, Nadja, akinek sok évtized után zátonyra futóban a házassága, nemcsak „cizellál”, de mindent behálóz energiájával és szikrázó lényével, fenekestől felforgatja Titus és Filemon életét.

Kamaradarab lévén azonban mindez nem látványos nagyjelenetekben mutatkozik meg. Telihay Péter mesterien finomra hangolt és finoman szőtt rendezésében a szűk térben, a passzív díszletek közt játszódó darab egy pillanatra sem engedi lanyhulni a néző figyelmét. És túl sokat a nevetőizmait sem, de hát a „nyomoreszknek” már a nevében is benne van ennek ígérete.

Tóth Attila páratlanul zseniális, már magában is intellektuális élvezetet nyújtó szövege, a művészek elképesztően, a legapróbb mozdulatig és gesztusig bravúros játéka és az ezt összehangolt, jól „megkomponált” rendezés egy olyan tökéletes harmóniát alkot, amivel ritkán találkozhatunk akár színpadon, akár az életben.

(janković)