Madar. „Segítségre lenne szüksége egy Madaron élő öttagú családnak, akiket az apuka éveken át bántalmazott” – kereste meg kérésével lapunkat Kallós Belokostolská Daniela, az Angyali Kezek (Anjelské ruky) szervezet alapítója és igazgatója. Másnap ott álltunk egy rozsdás kerítés előtt, mely mögött évekig napi szinten családi drámák játszódtak le, pofonok csattantak, ütések záporoztak, amiről mindenki hallgatott, amit mindenki titkolt. Míg aztán múlt év augusztusában történt valami. Valami, ami egyszeriben az egész család sorsát megváltoztatta.

Az anyuka, Radocha Zsuzsanna széles gesztusokkal invitált be minket a foghíjas tetejű házba. Az ajtó tárva nyitva volt, gondoltam, nyitva hagyta maga után, míg kiszaladt, hogy beengedjen minket. Tévedtem. A közel nyolcvan esztendős Radocha Pál tárta ki, hogy kimenjen a sűrű fekete füst, amit a hideg északi szél vissza-visszaűzött. „Szél is van, meg nyirkos a fa is. Nehéz ez” – dörmögi maga elé Pali bácsi, miközben kitartóan küzd a kályhával és a korommal. Közben Daniela átadja az anyukának a komáromi Slunce Családi Centrumból hozott élelmiszert – ahol a család regisztrálva van. Zsuzsanna, aki enyhe értelmi fogyatékossággal született, közben kikergeti a macskát, mert „az a házba nem fogja behozni a koszt”, s beteszi mögötte az ajtót.

Átmegyünk a nagyszobába, ahol a nyolcéves Roberta Hajnalka, aki a helyi Édes Gergely Alapiskola tanulója, éppen az előző napi leckéket pótolja be. „Nagyon szeret iskolába járni, és nagyon jó tanuló – dicséri az anyuka – Csak megbetegedett, de a jövő héten már mehet.” Daniela közbeveti, hogy Roberta rendőr szeretne lenni, mire ő csillogó szemekkel, mosolyogva bólogat, majd ismét a honismeret könyv fölé fordul. A tizennégy éves Adél Zsuzsanna siketnéma, de mivel a hivatalos jelnyelvet nem ismeri, egy családon belül kialakult kódnyelven keresztül kommunikál a világgal és az iskolában Szabó Anita tanárnővel, aki kézimunkára, képzőművészeti nevelésre oktatja a rendkívüli kézügyességgel megáldott kislányt.

Zsuzsanna körbemutat házban. „Így élünk mi” – tárja szét a karját tanácstalanul. Nézem a konyha földig repedezett padlóját, a nedves-nyirkos falakat, a pergő vakolatot és a jóformán üres szobákat, ahol egy-egy rozoga szekrényen és alvó alkalmatosságon kívül nincs semmi bútor, semmi lakáskiegészítő, ami otthonossá tenné. Ennek ellenére ebben a háború után épült kis ház salétromos falai közt mégis van valamiféle otthonosság, melegség. Talán attól, ahogy a családtagok egymásra néznek, ahogy szólnak egymáshoz.

A kisszobában a tizenhét éves Péter lakik, aki a komáromi Kereskedelmi és Szolgáltatóipari Szakközépiskolában tanul szakácsnak, és feltett célja az érettségi megszerzése. „Ez a ház. Most már mindent látott” – mondja az anyuka. És hol a fürdőszoba? – kérdem. „Az nincs, de nagyon kellene. Melegítjük a vizet. Gázunk nincs, gázpalackot használunk” – érkezik a válasz.

Majd megmutatja a nagy becsben tartott tyúkokat – mert azokat ők nem vágják le, nincs arra szívük, csak a tojásért tartják –, az egy szem, immár hétéves kacsájukat, és a kertet, amit az apukájával gondoznak, aki egykor a helyi szövetkezet tehenészetében dolgozott. „Itt volt a répa, amott a spenót, közte meg zeller. Ott, kicsit odébb az eper” – sorolja mi minden termett kis kertjükben. Ahol a kút is van, ahonnan a vizet kapják. Zsuzsa közben elmondja, hogy ő dolgozni szeret, nem ücsörögni. Azt nem igazán bírja. Fát vágni, főzni, mosni, bár amióta az Angyali Kezektől kaptak egy tekerőtárcsás mosógépet könnyebb, mint amíg hat emberre mosott kézzel. Mindenről beszél, csak egy témát kerül, ha megpróbálom feszegetni. Hogy lehet, hogy csak most kért segítséget? – motoszkál a fejemben folyamatosan a kérdés.

Az Angyali Kezek igazgatónője az, aki elmeséli történetüket. Tizenegy évvel ezelőtt vette fel velük a kapcsolatot Péter kezelőorvosa, Radi Enikő, a komáromi kórház hematológiai és transzfúziós osztályának főorvosa, hogy a házi betegápoló szolgálat nővérkéinek hetente háromszor ki kellene járniuk Madarra egy hatéves, súlyos hemofíliával született kis beteghez, akit kétéves korától kezdve ő kezel. Addig többnyire az anyuka vagy a nagypapa rendszeresen hordták be kezelésre, de miután iskolás lett, ez már délelőttönként nem megoldható. A nővérkék azóta esőben, fagyban, karácsonykor vagy újévkor, háromnaponként megálltak a ház előtt. Anyuka kihozta a kisfiút, aki közben a szemük előtt nőtt fel, a gyerek beszállt a kocsiba, ahol átnézték van-e és mennyi véraláfutás a testén, mivel ennél a betegségnél egy nagyobb bevérzés súlyos komplikációkat okozhat, majd intravénásan beadták neki a véralvadást elősegítő gyógyszert. És ez így ment éveken át. Elfogadták, hogy a család nem szeretné, ha folyamatosan bejárnának a házba, megzavarnák az életüket. Néha, gyanús volt nekik, hogy túl sok a folt, a zúzódás, de a fiú mindig azzal magyarázta, hogy nem bírta megállni, tudja nem szabad, de annyira szeretne olyan lenni, mint a többi fiú, és szabadon focizni, kosarazni, hogy beállt kicsit közéjük. A gyerekek már csak ilyenek, gondolták, majd újra elmagyarázták, hogy neki vigyáznia kell magára.

Múlt év augusztusában azonban az egyik alkalommal Péter összeomlott, és elmondta, nem bírja tovább. Nem azt, hogy nevelőapja, aki egyébként saját két lányát soha egy ujjal nem bántotta, őt veri, hanem azt, hogy az anyját. Amikor legközelebb jöttek, behozták a fiút Komáromba, Radi Enikő és Daniela elkísérték őt a rendőrségre, ahol vallomást tett. A nevelőapát a rendőrség családon belüli erőszak és kiskorú veszélyeztetése miatt előbb letartóztatta, majd az ügy lezárultáig ideiglenes távolságtartási határozattal szabadon engedte.

Az ügyben megkerestük Édes Istvánt, a község polgármesterét, aki elmondta, hogy Radocha Zsuzsanna, ahogy édesapja Pál is, mindig számíthatott az önkormányzat támogatására és segítségére, legyen szó tűzifáról vagy temetés intézéséről. „Annak ellenére, hogy senkit nem engedtek be a házba, se a szociális terepmunkást, se az önkormányzat más alkalmazottját, ráadásul ismerve volt élettársa agresszivitásra és deviáns viselkedésre hajlamos személyiségét, volt rendőrként tudtam, hogy Zsuzsa bajban van. Ezért felajánlottam neki, hogy tegyük meg a feljelentést, de ő mindig védelmébe vette az élettársát” – mondta a polgármester. Amennyiben Radocha Zsuzsanna felkeresi az önkormányzatot, segítenek neki (tekintettel arra, hogy sem írni sem olvasni nem tud) kitölteni a megfelelő kérvényt, és benyújtani, hogy kaphassanak támogatást a ház, illetve a tetőszerkezet felújítására. „Hajlandóak vagyunk kézbe venni az ügyüket, továbbá, ha igénylik, szociális munkásaink is segítségükre lehetnek. Nélküle azonban nem léphetünk. Ha eljön, garantáltan segítünk” – tette hozzá.

Angyali Kezek létrehozott a család támogatására egy transzparens számlaszámot, amelyre az adományokat várják: SK03 7500 0000 0040 3284 3377. Utalás esetén a közlemény rovatban fel kell tüntetni, hogy „Radochová Zuzana s rodinou”. A család támogatásával kapcsolatban Kallós Belokostolská Danielánál a 0918 188 320-as telefonszámon lehet érdeklődni.

VE.

• • •

Lapzártánkkor érkezett a hír, hogy a statikus az 1928-ban épült vályogházat életveszélyesnek nyilvánította.

(Cikkünk a Delta múlt heti számában jelent meg.)