Csodálatos, ami velem történt

Borbély Alexandra, a Selye János Gimnázium egykori diákja, most az egyik legismertebb magyar színésznővé vált. Hatalmas sikereitől hangos a magyar és a szlovák sajtó. A tavalyi év elején, a Berlini Filmfesztiválon a Testről és lélekről elnyerte az Arany Medvét, a fesztivál fődíját, majd novemberben Szandrát választották a legjobb európai színésznőnek az Európai Filmakadémia döntése alapján. Vele beszélgettünk.

„Sok dolog volt, ami felnőtté válásomat segítette az elmúlt évben”

• Hogy talált rád a film főszerepe?

– A pszichológusnő szerepét kaptam meg a válogatáson, de Enyedi Ildikó úgy döntött, hogy megnézne engem a főszerepre is. Az első casting nem sikerült, mert azt mondta, túlságosan látszik a nőiesség a szememben, és Mária egy zárkózott nő, aki csak később nyílik ki a filmben, amikor megérti, mi az a szerelem. Utána bementem a fürdőszobába és gyakoroltam, hogy tudjak úgy nézni, hogy ne legyek közben naiv, gyermeki, tudatlan, hanem határozott legyek, de az élet ezen területén ne legyenek tapasztalataim, és akkor valahogy összeraktam, jól teljesítettem, és megkaptam a főszerepet.

• A filmbeli karaktered annyira más, mint te vagy.

– Eleve annyira fura, hogy Ildikó meglátta bennem a lehetőséget Mária karakterében. 1 az 1 millióhoz, hogy ezt bárki meglátja. Annyira nem ezt jelentem én itt Pesten, vagy a színészi közegben. Itt van Szandra, magas, szőke, van benne ilyen jónőség, és mégis ennyire bonyolult, komplikált, érzékeny, fura kinézetű, nem teljesen normális lényt oszt rám. Mégiscsak meglátták a lelkemet itt Pesten. Ezek szerint valamit jól csinálok, vagyis megmutatom magamból néha, hogy esendő vagyok, érzékeny, miközben a világ azt gondolhatná rólam, hogy nagyon jól elvan, büszke, hogy megközelíthetetlen. Az igazán nagy rendezők meglátják, hogy milyen voltam gyerekkoromban, hogy milyen ember vagyok.

(fotó: Emmer László)

• A Testről és lélekről túllépte a 100 ezres nézőszámot a magyar mozikban, ez művészfilmtől hatalmas teljesítmény. Élvezed, vagy megterhelő számodra ez a hirtelen jött siker?

– Nagyon boldog vagyok, de élvezni ezt nem engedi meg az a sűrű beosztás, ami a naptáramban van. Egyik helyről rohanok a másikra és ugyanazokra a kérdésekre válaszolok. Ez nem panasz, de ki kell mondanom, hogy fárasztó. Csodálatos dolog, ami velem történt, majd nyáron, egy tengerparton, vagy a Balatonnál mosolyogni fogok, amikor némán belegondolok, mi minden történt velem. Akkor biztos, hogy nagyon boldog és büszke leszek, de most nincs időm megélni ezt a csodát.

• Mit érzel most?

– Azt érzem, hogy szerencsés vagyok, de közben, ha a szerencse mellé nem párosul valami szakmai alázat, akarat, tanulni vágyás, hogy megpróbáljam kihozni magamból a maximumot, akkor a szerencse nem ér semmit. Minden befektetett munka megtérül.
Ha visszanézek, akkor szerencsés vagyok, hogy felvettek a gimibe, és ott olyan embereket ismertem meg, amilyeneket. Hogy Csengel Mónika nagyon akarta, hogy elmenjek Máté Gábor táborába, akiről még akkor azt sem tudtam, hogy kicsoda. Hogy nagyon akarta, ha már nem vettek fel az Új Színház stúdiójába, akkor próbáljam meg a KIMI-t (Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakgimnázium), amit én már nem akartam, de ő erősködött. Pozsonyban nem sikerült a harmadik rostán átjutnom, és Budapesten sem jutottam be Gálfi László osztályába a főiskolára, de akkor mégis jött egy telefonhívás Jordán Tamástól, hogy menjek a Nemzeti Színházba. Ezután bekerültem a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre Máté Gábor osztályába, és innen a Katona József Színházba. Mind olyan dolgok, amire azt mondhatom, hogy jó csillagzat alatt születtem. A szerencse akkor jön, amikor látszik, hogy mennyit dolgozol, nálam szerintem ez a kulcs.

(fotó: Nánási Pál)

• Hova sikerült eljutnod a filmnek köszönhetően? Volt valami különleges élményed?

– Zürich például nagyon különleges volt. Érezhető a jólét, szinte szagolni lehet a levegőben, hogy milyen magas színvonalon élnek az emberek. Egy-két hétre rá mentem Indiába, ahol a teljes ellentétével találkoztam. Az utcán mezítlábas emberek, kosz, állatok, elképesztő a szegénység. Tudtam, hogy mi van Indiában, de szembesülve vele, teljesen letaglózott. Jó volt látni a világot, de azért féltem is. Jobb szeretem a biztonságot, hogy a szüleimmel vagyok, vagy a barátaimmal, vagy a színházban és magyarul beszélek, hogy nem kell félnem semmitől, nem érhet olyan nagy meglepetés. A tavalyi év pedig arról szólt, hogy mindenhova egyedül utaztam, idegen emberek közé. Nehéz volt, mert nem tudtam kivel beszélgessek, mit kéne szakmailag kihasználni, úgy beszélgetni, hogy abból akár munkám is legyen. Ez teher volt. Arra gondoltam, hogy ha valamelyik barátnőm itt lenne, ő biztos tovább beszélgetett volna egy rendezővel, vagy producerrel, ő már biztos kapott volna munkát. Közben pedig azt éreztem, hogy nem tudok a saját lényem ellen menni, nem tudom magam megerőszakolni, mert látszik a vérverítékes akarat, és az mindig visszatetsző. Én azt fogom csinálni, ami nekem jólesik, és teljes méltósággal úgy fogok viselkedni, amilyen valójában vagyok. Sok dolog volt, ami a felnőtté válásomat segítette az elmúlt évben.

• Milyen munkáid vannak jelenleg?

– Megkértem a Gábort (szerk. Máté Gábor), hogy picit engedjen el, nem próbálok most újat a színházban. Már csak azért sem, mert nehezebb lenne engem egyeztetni, és azt nem várhatom el, hogy miattam alkalmazkodjanak. De nem pihenek, gyakorlom az angolt, a csehet, a szlovákot. Forgatókönyveket olvasok, este bejárok a színházba játszani, közben meg interjúk és fotózások töltik ki a napjaimat, de elképzelhetetlen mennyiségben.

• Kaptál már újabb ajánlatokat? Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Prágában két film főszerepét kaptam meg, ezekről még tárgyalunk. Van még egy harmadik, ami angol nyelvű és egy cseh rendező rendezi. Egy román-magyar koprodukciós filmhez is kaptam ajánlatot, aminek nagyon örülök.

• Kiket fogsz alakítani?

– Az egyikben egy igazi cseh parasztlányt alakítok majd, a másikban egy szlovák kocsmáros lány leszek. Ezt miattam írták át szlovákra, hogy ne kelljen leszinkronizálni, mert a csehek állítólag ritkán engedik csak meg, hogy akcentusa legyen annak, aki cseh nemzetiségű embert játszik. Az angol nyelvű filmben pedig egy magyar lányt fogok játszani, de ott angolul fogok beszélni.

• Rendkívül sok elfoglaltságod van, milyen érzés hazajönni kis faludba, Nagycétényre? Milyen sűrűn van lehetőséged hazalátogatni?

– Az utóbbi időben kétszer is voltam. Amikor elmentünk otthon a karácsonyi nagymisére, azt mondta nekem az egyik bácsi a templom előtt, hogy követi, mi történik velem, és büszke rám. Nagyon jó érzés, hogy nekik, akik kiskorom óta ismernek, milyen örömet szereztem. Visszamenni, és az ő szemükkel nézni a dolgokat, tudom igazán értékelni az egészet.
Nagymamám, szüleim, és a két tesóm is nagyon büszkék rám. Novemberben a gimis osztálytársaimmal találkoztam Komáromban, az is szuper volt.

• Sikereid után mindenki magáénak érzett. Magyarországon magyar színésznőként, Szlovákiában eddig ismeretlen szlovák színésznőként emlegettek. Nem volt ez zavaró?

– Pont most mondtam az Elviszlek magammal műsorban D. Tóth Krisztának, hogy leginkább felvidéki vagyok. Mind a két helyen kicsit másnak érzem magam, kicsit kívülállónak, és ez örökké megmarad. Szlovákiában van az én otthonom, mert ez az ismerős gyerekkoromtól. Hiába élek Magyarországon 12 éve, máshonnan származom, és ezt érzem. Mi mások vagyunk, mi egy olyan helyen nőttünk fel, ahol nem a mi anyanyelvünket beszélik, de közben nagyon boldog vagyok, hogy szlovák oviba jártam, mert tudom, hogy a pályám, a karrierem szempontjából mennyire nagy adomány az, hogy beszélem ezeket a nyelveket.

• Mit szeretsz Komáromban?

– Ha átmegyek Komáromon, amikor hazamegyek, mindig a boldog gimis éveimre gondolok, és arra, hogy igazi barátságok kötődtek akkor. A tanárokat is nagyon szeretem. Nagyon boldog, és nagyon szép emlékek maradtak meg arról a négy évről.

(fotó: Dömölky Dániel)