Ahogy leül velem szembe kedvenc karosszékébe, háta mögött Kopócs Tibor róla készült portréja, a tálaló tetején díjak, elismerések, hirtelen úgy érzem, mintha nagyobb lenne a tér, mint régen, mintha megváltoztak volna a szobában az arányok. De nem, a napokban nyolcvanadik születésnapját ünneplő Dráfi Mátyás Érdemes művész, Jászai Mari-díjas, a Magyar Kultúra lovagja tűnik hirtelen törékenyebbnek. S mintha sejtené, mire gondolok, mondja, bizony nem tesz neki jót ez a ködös, nyirkos idő.

„Olvasgattam, de már nem tudok egyfolytában sokat olvasni. Belefáradok – teszi odébb Dürrenmatt drámáit. – A legjobban a régi nagy drámaírókat szeretem. Brechtet, Szophoklészt, Csehovot… A nagy klasszikusokat. Fantasztikus szerepeket, karaktereket tudtak írni. Öröm volt játszani bennük.”

• A kezdet kezdetén ilyennek képzelte a pályáját?

– Ilyennek. Pontosan ilyennek. Érettségi után, 1959 szeptemberében jöttem a színházba és október 22-én Viktor Rozov Boldogság merre vagy? című darabjában Kolja szerepében léptem először közönség elé. Rettenetes lámpalázam volt, ami sokáig megnehezítette az életemet. Akkoriban délelőtt próbáltunk, délután beültünk az autóbuszba és mentünk tájolni. Jó esetben, ha éppen nem romlott el a buszunk, éjfélre hazazötykölődtünk. De nem bántam, mert nekem ez a küldetésem. Már tizenöt éves koromban, amikor az Ifjú Szivekhez kerültem, egyébként a legjobbkor, mert így a kamaszkori csavargások helyett próbákra jártam, éreztem, hogy az én utam a színpadra vezet. Óriási szerencsém volt, mert sokat tanulhattam az igazgatótól, Ág Tibortól, aki mindig figyelmeztetett: „ha ordítani fogsz, tönkremegy a hangod”. Meg óva intett minket, nehogy elhanyagoljuk a sulit. Nekem az ott töltött idő nem szórakozás volt, mint a többi fiatalnak, hanem munka, ami egyrészt előrevisz, másrészt adhatok vele valamit a közönségnek. Szép évek voltak, és ott ismerkedtem meg, napra pontosan 1963. december 9-én Borikával (Dráfiné Szabómihály Borbála a szerk. megj.) is. Két évvel később, 1965-ben, miután lediplomáztam, feleségül vettem és visszajöttem a komáromi színházba. Borika nélkül színészileg nem tudtam volna kibontakozni. Ötvenhét éve biztosítja számomra a hátországot és az otthon melegét. Fantasztikusan sokat segített mindig. A három lányunk már rég kirepült a fészekből, és lassan mind a hat unokánk felnőtté válik. A múlt évben megszületett első dédunokánk, Kristóf. Pár hónapon belül pedig még két picivel bővül családunk. Én ezt egy csodának élem meg.

• Köztudott, hogy egy korán felívelő és mindvégig sikeres művészi pályát tudhat magáénak, majd háromszáz szereppel. Semmi hiányérzet nem maradt Önben?

– De maradt. Maradt! Shakespeare-től a III. Richardot nagyon szerettem volna eljátszani. Nem azért, hogy végre gonoszt is játsszak, hanem szerettem volna megmutatni, mi és milyen körülmények vezettek el odáig, hogy egy alávaló gazember lett. És én a karakterének ezt a változását szerettem volna kidomborítani. Ez az egy szerepálmom nem valósult meg, viszont kaptam egy olyan szerepet, melyről még álmodni sem mertem: a Hegedűs a háztetőn című musicalben Tevje, a tejesember szerepét.

• Hatvanévnyi pályája során, bár nálunk nem szokás, volt példa arra, hogy visszautasított egy szerepet?

– Egyet, és most meg fogsz lepődni, Ádámot az Ember tragédiájából, amit a Győri Nemzeti Színház akkori igazgatója, Várady György rendezett nálunk 1975-ben. Megkértem, hadd játsszam el inkább Lucifert. Nagyobb kihívást láttam benne, mert tulajdonképpen ő mozgatja az egész darabot, az összes szereplőt. Szerettem is nagyon. (A bukott angyal alakításáért megkapta a Szlovák Színművészeti Szövetség nívódíját – a szerk. megj.) Rettentő igazságokat mond ki: „Az ember ezt, ha egykor ellesi, /Vegykonyhájában szintén megteszi. /Te nagykonyhádba helyzéd embered, /S elnézed néki, hogy kontárkodik, /Kotyvaszt s magát istennek képzeli. /De hogyha elfecsérli s rontja majd /A főztet, akkor gyúlsz késő haragra. /Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől?” Örökérvényű szavak. Az ember Istennek képzeli magát. Majd én! Én! Egy frászt. Mire megyünk ezzel az észjárással? Pusztítjuk egymást, és ahogy most a dolgok állnak, egész Európát. Nagyon csúnya világot élünk. A háború itt van a szomszédunkban. A minap az jutott az eszembe, hogy érdekes teremtmény az ember, mert mindig, amikor már úgy néz ki, hogy jól megy a dolga, akkor mindig elrontja valamivel, mintegy készakarva, és akkor kezdheti elölről.

• Nem lehet, hogy azért nyomasztja a háború közelsége, mert feleleveníti önben édesapja elvesztését?

– Édesapám, aki a fronton kapott hastífuszt, azon az éjszakán halt meg a komáromi kórházban, amikor én megszülettem, s a katolikus temető bejáratánál lévő katonasírba temették. Anyám is ide temetkezett, és mit ad Isten, pont Komáromban nyílt meg a háború után az első magyar színház. Engem meg valaki, onnét fentről, ide irányított, és így ismét egy helyen volt a családunk.

• Egyre többször hivatkozik az Úrra, mintha az évek során egyre inkább megerősödött volna a hite.

– Mindig is istenhívő voltam, de valóban egy bizonyos kor után az ember azt veszi észre, hogy egyre intenzívebb a kapcsolata Istennel. Az embernek szüksége van kapaszkodóra. Erőt ad. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy azért megy olyan jól a „sorom”, mert odaföntről segítik a pályámat. Amikor a Teátrummal bemutattuk a Bánk bánt, ami huszonkét előadást ért meg, meghívtak minket vendégszerepelni Búcsra. Csak éppen a faluban nincs kultúrház, így az előadást a református templomban tartottuk meg. Fantasztikus, hogy mindannyian mennyire intenzíven éreztük, hogy ott van az Isten. Sokszor, nagyon sokszor oldódott meg valamilyen váratlan problémánk, mint amikor kiesett egy szereplő, nem ért ide a karmester, és még sorolhatnám, szinte csodával határos módon az utolsó pillanatban. Ilyenkor mindig azt kérdezem, ha ezt nem odaföntről irányítják, akkor honnét?

• Egészen a nyugdíjba vonulásáig a színház tagja volt. A Teátrum Színházi Polgári Társulással közel kéttucat nagyelőadást vittek színpadra, és számos egyéb projektet valósítottak meg. Alapításának huszadik jubileumát pedig, a Covid-járvány miatt, idén áprilisban ünnepelték A jövőre nézve milyen terveik vannak?

– Peter Zvonnak van egy nagyszerű darabja, a Boldogultak bálja, amiben az a szép, hogy a padlásról lejövő szellemek versben beszélnek, a régi kastélyba beköltöző emberek pedig prózában. Ráadásul nagyon sokrétű, és társadalomkritikus a mondanivalója. A főiskola előtt, 1959-60-ban egy évet Komáromban, a Magyar Területi Színháznál töltöttem, és éppen abban az évadban játszották. Rettenetesen megszerettem. De már nagyon gondolkozom, hogy nekifogjak-e még egy újabb rendezésnek. Az utolsó lábműtétem, nem az orvosok hibájából, mert azok megtettek mindent, amit csak lehetett, már nem sikerült úgy, mint a korábbiak. Már csak bottal tudok „csámpáskodni”. Meg egy ideje a tüdőm is vacakol. Hiába, a nyolcvan évnek azért megvan a maga terhe. Elfáradtam. Viszont még a múlt évben Kodály Háry János című daljátékából egy fantasztikus nagyszínpadi előadást vittünk színre, amit a járvány miatt még nem tudtuk kellőképpen kijátszani. A közeljövőben három helyen is, Pozsony-eperjesen, Nagykürtösön és Naszvadon láthat minket a közönség, és úgy néz ki, hogy Garay János obsitos humoros-zenés történetét egyre több helyen szeretnék látni.

• Klasszikus, vagy inkább modern változatban vitte színpadra?

– A drámairodalom klasszikus darabjait nem lenne szabad „átkreálni”. Nem szabad megfosztani a nézőt attól, hogy maga jöjjön rá a darab mondanivalójára és időszerűségének miértjére. A modernkedést, a belemagyarázást, az erőltetett okoskodást soha nem viseltem jól a rendezők részéről. Gond, hogy évtizedek óta kiveszett a lapokból a színházkritika. Nincsenek. Ma megírják, hogy miről szól a darab, meg hozzáteszik a szereposztást, de a saját véleményüket már nem. Pedig az elfogulatlan, hozzáértő kritika sokat segít egy társulat, egy színház szakmai színvonalának megőrzésében. Az utóbbi évtizedekben sok minden kiveszett a színházi gondolkodásból. Már nincs az az elhivatottság, az a lelkesedés, ami hetven-hatvan évvel ezelőtt még a színház alapítótagjait jellemezte. Akkor ők még tisztában voltak azzal, hogy fel kell mutatniuk valamit, be kell bizonyítaniuk, hogy Csehszlovákiában igenis van létjogosultsága egy magyar színháznak. Belekényelmesedtünk a helyzetbe. Amikor a Mágnás Miskával felléptünk egy olyan kis faluban, ahol talán élő színészt még nem is láttak, előadás után láttam, hogy a hegedűsünk, aki Győrből ugrott be helyettesíteni, sír. Odamentem hozzá, kérdeztem mi a baj? „Semmi, csak most értettem meg mi a küldetés” – válaszolta. Ennyi. De egyébként mindenütt ezt látom, és szinte az élet minden területére érvényes. Egy általános értékrendi válság korában élünk.

• Ez a szemléletbeli változás vitte rá, hogy megalakítsa a Teátrumot?

– Még akkor, amikor a színház társulatának a tagja voltam, felvetettem, hogy az éppen szerep nélküli kollégák biztosan örömmel vennék, ha összeállítanánk egy tájolásra alkalmas darabot, és ezzel ők fellépési lehetőséget kapnának, a távoli magyarlakta vidékeken élők meg színházi élménnyel gazdagodhatnának. Többedmagammal ugyanis azt vallottam, akkor és most is, hogy a színháznak az összes felvidéki magyart szolgálnia kell, és nem csak a városokban élőket. Az igazgató rábólintott, a művészeti vezető viszont ellenezte az elképzelésünket, mondván a nézőnek kell a színházba jönnie, és nem a színháznak menni a néző után. Akkor jött az ötlet, hogy a kollégákkal közösen létrehozunk egy polgári társulást Teátrum néven. Csak hirtelen mindegyikük rengeteg szerepet kapott, egyszeriben nagyon elfoglaltak lettek, így végül pár barátunkkal alapítottuk meg. Az egésznek azonban Borika a motorja. A mai napig ő intézi a fellépések szervezését és a könyvelést. Nélküle nem lenne immár húsz éve sikeres a „vándortársulatunk”.

• Ha egyszer visszavonul, mi fog hiányozni a leginkább?

– Nem mi, hanem kik. A nézők. Nagyon sokszor az előadásokon keresek valami kis rést a színfalak mögött és onnét lesem a közönséget, és akkor érzem jól magam, ha azt a háromszáz szempárt csillogni látom. Akkor úgy érzem, hogy sikerült adnunk valamit mindazoknak, akik a nézőtéren ülnek. Mindig is az vitt előre, hogy adjak valamit, hogy legalább abban a két-három órában, amíg a színházban vannak, jól érezzék magukat. Tulajdonképpen ez gyerekkorom óta bennem van. Mindig is azért csináltam, hogy valamit adjak, valamit visszaadjak, abból a tehetségből, amivel felruházott az Úr. Nekem kötelességem volt ezt továbbadni. Mi értelme lenne annak, ha egy kőműves mindig csak magának építene házat? Minden munkának akkor van értelme, ha azt az ember szereti csinálni, pozitív a viszonya hozzá. Ilyen szempontból én egy kegyelmi helyzetben voltam. Játszhattam. Mást el sem tudtam volna képzelni, mint adni és adni.

Janković Nóra

(Interjúnk a Delta eheti számában jelent meg.)

Idén hetvenkedik a Jókai Színház
Bravúros bemutatóval zárult az évad
Molnár Xénia: az élet már maga egy jutalom
Varsányi Mari: már megkaptam mindent
Bandor Éva – szabadság két filmforgatás közt