A nemesócsai Sméja Tímeának már kisgyermekként meg kellett tapasztalnia, hogy az élet bizony sokszor kemény tud lenni. 2012 októberében – amikor még csak 10 éves volt – leukémiát diagnosztizáltak nála. A betegség miatt pár évre el kellett szakadnia addigi megszokott környezetétől, a barátoktól és az iskolától is. De felvette a harcot, s becsülettel, kitartással, valamint sok-sok támogatással legyőzte a leukémiát. Mostanra erős, okos, optimista fiatal nővé érett, aki a Selye János Gimnázium végzőseként egyetemre készül.

• Mesélj arról, mi is történt veled 2012-ben…

– Éppen csak elkezdtem az alapiskola 5. osztályát, azonban folyamatosan nagyon gyenge voltam. Fájt a fejem és szédültem, fájtak a csontjaim, tornaórán is mindig én voltam az utolsó, a leggyengébb. Ezen tünetek miatt végül a komáromi kórházba jutottam, ahol vért vettek tőlem és számos kivizsgálást csináltak. Azt ugyan nem tudták megmondani, hogy pontosan mi a gond, de a főorvos azzal jött be hozzám, hogy nagy baj van. Gyorsmentővel szállítottak a pozsonyi gyermekonkológiára. Itt közölték velem, hogy akut limfoblastikus leukémiám van, ami a vérrák egyik típusa. A betegség a csontvelőben levő fehérvérsejtek előállítási folyamatának hibáiból adódik. Ekkor szinte összedőlt körülöttem minden.

• Hogyan teltek a napok a kórház falai között?

– Az első néhány hónap volt a legnehezebb. Steril szobát kaptam, hiszen nagyon veszélyes volt rám minden. A 2012-es karácsonyt is ott töltöttem. Szilveszterkor mehettem ki először a folyosóra, egy rövid sétára, így megnézhettem végre, nagyjából hol is vagyok. Egy kis idő elteltével aztán megismerkedtem az ottani élettel és barátságokat kötöttem a többiekkel. Voltak jobb és rosszabb napjaim. A borús napokat is igyekeztem feldobni. A zene és az éneklés gyermekkorom óta elkísér az utamon. Amint lehetett, kértem, hogy hozzák be a gitáromat. Így sokszor énekeltünk, zenéltünk a többiekkel a kórházban. Mindemellett kézműveskedtünk, játszottunk és tanultunk is. Itt tettem szert a szlovák nyelvtudás alapjaira, hiszen ötödikesként nagyon nehéz volt először szlovákul beszélni. Kaptam egy tanárt is, aki többek között tanított nekem szlovák nyelvet, földrajzot, történelmet. Ez persze nem hasonlítható az iskolai oktatáshoz.

• Miután véget ért a kórházi tartózkodás időszaka és hazajöhettél, hogy alakult az életed?

– Két évig tartott a kemoterápia időszaka. A kórházi kezelés ebből nagyjából egy év volt, ezután következett az itthoni gyógyszeres kezelés, természetesen szigorú szabályok között. Folyamatos fertőtlenítésre volt szükség, nem mehettem rögtön vissza az emberek közé, az iskolába. Én már ekkor megismertem a mostani karanténos bezártság érzését. A 7. osztály első félévében térhettem vissza az iskola falai közé. Ekkor viszont még csak egyedül, egy külön kis teremben tanulhattam, ahova tanáraim egyesével érkeztek órát tartani nekem. Igazából nyolcadikos koromban volt az első normális iskolaévem újra. Minden téren nagyon nehéz volt felzárkózni.

• Honnan volt az erő és a kitartás?

– Akkor, 10 évesen, nagyon pozitív kislány voltam, s igyekeztem a legrosszabból is a legjobbat kihozni. Nagyon szerencsés voltam, hiszen a szervezetem már az első alkalommal jól reagált a kemoterápiára. Sok minden aztán attól függ, hogy lelkileg és fejben hogyan dönt az ember. Én eldöntöttem, hogy legyőzöm a betegséget és meggyógyulok. Rengeteg segítséget kaptam az orvosoktól, nővérektől is és természetesen a családomtól, anyukámtól, aki végig ott volt mellettem, de az itthoni és a kórházi barátaimtól, ismerőseimtől szintúgy. Továbbá az alapítványok – mint a Kanta Dóra Alapítvány –, a táborok és gyűjtések mind-mind hozzájárultak a szeretetbéli támogatásokkal együtt. Mióta meggyógyultam, önkénteskedéssel szeretnék segíteni másoknak úgy, ahogy nekem is segítettek és szeretet adtak, amikor szükségem volt rá. Ezenkívül táborokban is aktívan részt veszek.

• Milyen hatást gyakorolt a betegség az életedre? Hogyan élsz most?

– Ki merem jelenteni, hogy azt, amilyen ember lettem és azt, amilyen életet élek, a legjobban a kórházi éveim befolyásolták. Ezalatt az 1-2 év alatt igazából gyerekből felnőtté váltam, hogyha korban nem is, de fejben mindenképpen. Ugyanis egy nagyon gyors menetű, radikális testi-lelki fejlődésen mentem keresztül. Számos téren befolyásolta az életemet, konkrétan nem is tudnék mindenre kitérni. Egyértelműen egy nagyon erős személyiségváltozáson mentem keresztül. Teljesen másképp látom a világot és más értékeket képviselek, mint előtte. Megtanultam örülni a legkisebb jónak és megragadni az élet minden apró boldogságát, a nehéz helyzetekben is. Ezt a gondolkodásmódot és hozzáállást pedig próbálom átadni az engem körülvevő embereknek, hogy így is tudjak segíteni. Mindig igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, bár ez elég nehéz, mert az élet azóta már nagyon sokszor megleckéztetett.

A kórházban kötött barátságok igazából egy örök életre szólnak. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot azokkal, akikkel szoros barátságra tettünk szert. Vagy olyan családokkal akár, ahol már a gyerkőcök nincsenek velük, viszont a családdal még mindig szoros a kapcsolat.

• Jelenleg a komáromi Selye János gimnázium végzőse vagy. A pandémia azonban jócskán rányomta bélyegét az érettségi évére.

– Harmadikos gimnazista koromban, amikor ez az egész elkezdődött nyilván azért belegondoltam, hogy mi lesz akkor, ha egyszer mi is lemaradunk mindenről a járvány miatt. Eleinte nem gondoltuk volna, hogy ez ilyen sokáig fog tartani. Aztán, amikor az ember már ebben a helyzetben van, tisztábban látja a dolgokat. Felsorolni is fájdalmas lenne, hogy mi mindent nem élhettünk át negyedikben. Ugyanúgy, ahogy a szalagavató nagyon nagy szívügyem volt – meg minden más, ami a harmadikos, negyedikes diákéletet illeti –, nagyon sajnáltam és elszomorított, hogy minderről lemaradtunk. Mert ezek az élmények adnak szép búcsút ezen éveinknek, hiszen innentől kezdve tényleg csak a mélyvízbe ugrunk bele. Még abban bízunk, hogy a ballagás vagy az év végi búcsúzás megvalósul. És azt remélem, hogy a most kimaradt örömöket az élettől egyszer visszakapjuk valamilyen más módon, kárpótlásként.

• Mit tervezel a jövőben?

– Én tipikusan az az ember vagyok, aki soha nem tudta eldönteni, hogy igazából mit szeretne csinálni. Nem volt semmi olyan, amiről el tudtam volna képzelni, hogy egész életemben azzal foglalkoznék. Bár ötleteim mindig is voltak. Kötődtem a nyelvekhez és könnyen tanultam azokat, szinte ragadtak rám. A gimiben elkezdtem spanyolra járni, nagyon megszerettem ezt a nyelvet. Így párosítottam az angollal. Tervben van még, hogy franciát is fogok tanulni később. Szeretném a nyelveket összekapcsolni valahogy a jótékonykodással és a gyerekekkel is. Bízom benne, hogy egyszer sikerül megvalósítanom a jövőben.

Jelenleg tehát az irány a fordító-tolmács szak, mégpedig spanyol-angol nyelvpárosítással. A pozsonyi Comenius Egyetemre felvételiztem, remélem, sikerül bejutnom.

• Mi az, amit tanácsolnál az embereknek? Mit tanultál te eddig az életről?

– Amit általában szoktam mondani barátoknak és ismerősöknek, hogy nem szabad az életnek mindig csak az esős és a ködös oldalát figyelni. Mert bár nehéz és tele is van akadályokkal, minden ember okkal született és mindenkinek van egy útja, amin vagy jár, vagy egy másik utat választ. Muszáj, hogy úgy álljunk hozzá az élethez, hogy tényleg csak egy van belőle és nem végtelen. Ha már megkaptuk a lehetőséget, hogy éljünk, akkor használjuk ki rendesen. Küzdjünk az álmainkért, azért, amit el szeretnénk érni. Álljunk fel az akadályok után, a csalódások és sebesülések után, mert minden egyes alkalommal, amikor képesek vagyunk felállni, egyre erősebbek leszünk. Bármit képesek vagyunk legyőzni, ha azt igazán akarjuk!

Ferenczy Viki