Huszonöt év, negyed évszázad telt el azóta, hogy neve először szerepelt a plakátokon a Komáromi Jókai Színház társulatának tagjaként. Azóta közel nyolcvan szerepben láthatták, tapsolhattak neki a nézők ugyanúgy, mint azok a beteg kisgyerekek, akiknek a Piros Orr Bohócdoktorok nemzetközi szervezet szlovákiai alapítványának munkatársaként, Dr. Spenót néven rendszeresen megszépíti napjaikat a kórházak gyermekosztályán. Bernáth Tamás színművésszel beszélgettünk.

• Hogy lett élete része a kórházi szolgálat? Tudtommal a mögöttünk hagyott évben még karácsonykor is „rendelt”.

– Kecskés Marika bábművész, a Pozsonyi Színiakadémia Bábművészeti Tanszékének oktatója keresett meg 2010-ben, hogy nem lenne-e kedvem csatlakozni a kezdeményezéshez. Gondolkodás nélkül igent mondtam, hiszen gyakorló apukaként pontosan tudtam, mennyivel kiszolgáltatottabbak a gyerekek már a legkisebb betegség esetén is. Azóta folyamatosan „rendelek”. A komáromi, újvári, galántai, dunaszerdahelyi, pozsonyi és nyitrai kórházakban a szolgálatokat egy hónappal előre vállaljuk fel. Amikor láttam, hogy december 25., 26. és 27. még szabad, akkor bejelentkeztem. De január 2-án már ismét úton voltam a pozsonyi kramarei kórház gyermekosztályára. A gyerekek várnak minket.

• Ezek szerint sok időt tölt úton. Vezetés közben mit szokott hallgatni: rádiót, podcastocat vagy hangos könyveket?

– A legtöbbször Pozsonyból kifelé tartva még dugóba is szoktam keveredni. Ilyenkor néha a Pátria rádiót hallgatom, de legtöbbször, zenei alapokra, énekelni szoktam.

• Próbálja kiénekelni magából a nyomasztó kórházi emlékek okozta érzéseket?

– Kezdetben nagyon-nagyon nehéz volt úgy mosolyogni, bohóckodni, zenélni, mókázni, bűvészkedni, hogy közben összeszorult a szívem. A színészmesterségem, mert Dr. Spenót karakteréhez eleve színészként nyúlok, sokat segít abban, hogy palástolni tudjam az érzelmeimet. Mostanra pedig, tizenkét év nagy idő, megtanultam kezelni a helyzeteket, és megtanultam a kórház falai közt hagyni a lelki terheket. Rendszeresen járunk külföldi, angol nyelven tartott továbbképzésekre, workshopokra, ahol sokat tanulunk, fejlődünk. Büszke vagyok rá, hogy sikerült megszereznem a professzionális nemzetközi „bohócdoktor” tanúsítványt, mert bizony kőkemény kritériumok vannak. Jelenleg hármanvagyunk magyar anyanyelvű bohócdoktorok az országban.

• A lezárások alatt, amikor nem járhattak be a kórházakba, videó felvételeket készített, melyeknek elkészítésében sokat segítettek fiai. Örökölték öntől a művészi vénát?

– A tizennyolc éves Bence fiam a Selye János Gimnázium Pusztaszer nevű együttesének alapítótagja és dobosa. Egyre több a fellépési lehetőségük, és a tervek szerint idén nyáron Gombaszögön is bemutatkozhatnak majd. Áron pedig, aki idén végez az alapiskolában, részt vett a Pál utcai fiúk című musical szereplőválogatásán, és bekerült a csapatba.

• Ha egy nap valamelyik gyermeke ön elé állna, és azt mondaná, hogy szeretné követni a pályáján, akkor támogatná, vagy inkább megpróbálná lebeszélni róla?

– Amikor 2015-ben Áron „kis Maugliként” szerepelt a Dzsungel könyvében, volt egy jelenet, amikor a farkasok azt kérdezték tőlem: Kié ez a kölyök, Akela? Mire a válasz az volt: az enyém. Minden előadás alatt szívszorongató volt számomra ez a pillanat. Jó érzés volt vele egy színpadon állni, együtt játszani. De mindketten szeretik a színházat. Ha valamelyikük érezne magában elhivatottságot, akkor támogatnám. Annak idején engem is biztattak. Sőt, édesanyámnak köszönhetően szerettem meg a színjátszást, aki szülőfalumban, Bajtán a Csemadok helyi szervezetének elnökeként ifjúsági színjátszó csoportot vezetett. Én még, mint kiskölyök, állandóan ott sertepertéltem körülötte és a nővérem körül. A késő estébe nyúló próbáknak a kultúrházban, aminek melegét egy öreg péter-kályha biztosította, különleges hangulata, varázsa volt. Alapiskolás koromban pedig, már Érsekújvárban, Záhorszky Elemér bácsi, a Csemadok kultúrfelelőse vont be a színjátszókör és a Zenés színpad tevékenységébe, egyre nagyobb szerepeket osztva rám.

• A szerepek pedig attól kezdve, hogy harmadéves középiskolásként megkapta a Komáromi Jókai Színházban Madách Imre Ember tragédiájában Ádám szerepét, egyre csak „nőttek” , komolyodtak. Mire befejezte a Gór Nagy Mária Színitanodát, az életrajzában már olyan darabok voltak, mint a Hegedűs a háztetőn, La Mancha lovagja, Mária evangéliuma.

– Valóban nagy lendülettel indult a pályám. Az alatt az öt év alatt, míg Budapesten éltem, a Madách Színházban Psota Irén partnere lehettem a Stuart Máriában, de szerepeltem a József Attila színház Chicagó, Hair, Pomadé című musicaljeiben. Még egy német megaprodukcióban, a Drakulában is szerepet kaptam, aminek a bemutatója Kölnben volt.

• Saját operett- és musical-estjével számtalan hazai és magyarországi fellépése volt már. Ez a tény, ahogyan az ön által felsorolt szerepek is azt mutatják, hogy inkább énekes-táncos-komikus alkat. A Komáromi Jókai Színháznak viszont nem ez a meghatározó profilja.

– Valóban nem, de most is játsszuk a Beszélő köntöst és még műsoron van a Mátyás sípja című zenés mesedarabunk is. Nagy sikerrel futott a Padlás, az Ördög nem alszik, a Chicago. Javasoltam a színház vezetőségének, hogy újítsuk fel a Fekete Pétert. Remélem, hogy összejön. De ugyanúgy tudom élvezni a fellépést egy gasztrofesztiválon, egy bálban, vagy amikor moderátorként háromezer ember előtt levezérelek egy estet. Egy esetben azért, amikor a Duna tévé vette fel a Felvidék Szépe versenyt, volt bennem némi lámpaláz, de amikor utólag visszanéztem, megnyugodtam, hogy külső szemmel nem lehetett észrevenni. Ha hívnak, egyedül vagy Svrcsek Anitával szívesen megyek, akivel operett- és musicalrészletek, régi slágerek vannak repertoárunkban.Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a drámai színház távol áll tőlem. A drámai műfajban is fantasztikus lehetőségek rejlenek. Színészileg nagyon lehet élvezni az ide sorolható karakterek megformálását.

• Az elmúlt huszonöt évben több lehetősége lett volna váltani. Mi az, ami, leginkább a komáromi színházhoz köti?

– Budapesten olyan neves színészekkel, mint Sztankay István, Schütz Ila, Mihályi Győző, Ulmann Mónika és még sorolhatnám a neveket, játszhattam együtt a József Attila Színházban. Csak aztán Kiss Péntek József elhívott Komáromba. Középiskolás korom óta játszom itt. Megszerettem. Ráadásul családos emberként már nem lenne egyszerű váltani. Fontos nekem, hogy minél több minőségi időt tölthessek szeretteimmel. Engem az ő szeretetük, közelségük tölt fel igazán. Nincs az a siker, ami a közös pillanatokat pótolhatná. Másképp látja már az ember negyvenhat évesen az életet, mint huszonévesen.

• Miben változott leginkább huszonéves kori énjéhez képest?

– Szerintem én nem változtam sokat. Ahogy akkor sem voltam lelkizős, sértődékeny, letargikus vagy éppen konfliktusos alkat, úgy ma sem vagyok. Az irigység is mindig távol állt tőlem. Örökösen igyekeztem a mindennapokban, az életben arra összpontosítani, ami szebbé teszi. Inkább az értékrendem változott. A hangsúlyok kerültek máshová.

Janković Nóra