Mielőtt a drogfüggővé vált pati hattyúk kálváriája és mentése kapcsán nem került bele a hírekbe, kevesen tudták, hogy az ország hivatalosan bejegyzett hat madár- és kisállatmentő állomásainak egyike Marcelházán van. Működtetője Bogár János önkéntes állatmentő, az AVES polgári társulás elnöke.

Az avatatlan szemek elől „elrejtett” menedékbe érkezve a tulajdonos fogad minket – családi háza telkének végén apósa segítségével építette ki a menhelyet. Látom, hozzászokott már, hogy udvarába lépve az emberek ámulatba esnek az eléjük táruló csodás látványtól.

Megvették, megunták, kidobták

Van itt minden: számtalan színpompás virág és cserje, tavirózsaszőnyeggel borított kerti tó, melynek egyik részében halacskák úszkálnak, a másikban pedig egy nyolctagú teknős kolónia éldegél – tőlük korábbi tulajdonosaik azért váltak meg, mert miután megnőttek, már nem voltak annyira cukik. A halakkal Bogár János fia foglalkozik, aki Pozsonyban végzett ichtiológusként.

A bokrok közt megbúvó nagy ketrecet csak akkor veszem észre, amikor az árnyékot adó pavilonban leülünk beszélgetni. „A hozzánk érkező állatoknak nem szoktunk nevet adni, hiszen a célunk az, hogy mielőbb, meggyógyulva és megerősödve, visszatérhessenek természetes élőhelyükre. Móki, a mókus (mutat a faágakon cirkuszi akrobataként ugráló kisállatra) azonban örök darab nálunk, ahogy lakótársa, Jezzy, a süni is, aki egészen kiskorában, elárvulva, betegen került hozzánk. Ők már családtagnak számítanak, ahogy Szőrös is.” Ezúttal egy hatalmas kennelre hívja fel a figyelmet, amiben egy impozáns méretű kutya járőrözik. „A szokásos történet. Megvették, majd amikor megunták, kidobták. Befogadtuk. Sajnos sokan, mielőtt hazavisznek egy társállatot, nem gondolnak bele, hogy azzal foglalkozni kell, nevelni kell, időt és pénzt kell rá szánni. Egyre jobban megy fel az állateledel ára. Mi is tapasztaljuk, hiszen kezdetektől többnyire saját zsebünkből finanszírozzuk a nálunk lévők etetését.”

Végre állami támogatás is érkezik

„Szerencsére a jól működő mentőállomásoknak egy idő után az Állami Természetvédelem (SOP) anyagi támogatást is juttat. Együttműködünk továbbá a ragadozó madarak védelmét szolgáló (Ochrana dravcov na Slovensku) civil szervezettel. Több magánszemély, köztük Cibulka János és Márta is rendszeresen támogatják védenceinket eledellel és a helyi ANNBEN Vaskereskedés is elejétől fogva segíti az állomás és a szervezet működését, bővülését, fejlődését.”

Hosszú évekig semmiféle normatív állami támogatást nem kaptak állatmentő tevékenységükért, ez azonban lassacskán változik. A környezetvédelmi minisztérium 2021-ben hivatalosan is engedélyezte hat, civil kezdeményezésben létrejött madár- és kisállatkórház működését, így azóta az állami természetvédőktől (ŠOPSR), valamint a Komáromi Regionális Állategészségügyi és Élelmezésügyi Intézettől is rendszeresen kapnak táplálékot, de legutóbb a madárhálót is ők biztosították be.

Kisfiúként kezdte, ma is a mezőket és erdőket járja

Bogár János állatok iránti elköteleződése kiskorába nyúlik vissza, amikor nagyapjával, aki a szövetkezet birkapásztora volt, nyári szünetekben és iskola után járták a legelőket. „Idővel megismertem minden madarat és állatot, ami a környékünkön szabadon él. Később a nyitrai élelmiszeripari szakközépiskolában, ahol húsfeldolgozó szakirányt végeztem, szintén sokat tanultunk az állatok testfelépítéséről, a természettudományi szakkörön bevezettek minket az ornitológiába is, de a legtöbbet az ottani múzeum főzoológusától, Bleho Štefantól tanultam, akivel az idők során összebarátkoztam” – árulta el az elhivatott állatbarát, aki pusztán azért, hogy szabadon térképezhesse fel a revíreket, még vadászvizsgát is tett.

Ősztől tavaszig járja a mezőket, erdőket, egészen Párkányig, sokszor Jozef Lengyellel, az állami természetvédelmi hivatal zoológusával, aki a Dunai Ártéri Erdők Tájvédelmi Körzet egyetlen természetőre, és segít, ahol tud.

Mostanáig legalább kétszáz madárodút helyeztek ki. Ezeket Varga Béla, egy helyi asztalos készíti. Kezdetben apróbb verébalakúak, búbos bankák, majd ragadozó madarak, most pedig már baglyok részére is. „A madárpopuláció száma évről évre változó – magyarázza az állatmentő, aki három műszakos munkabeosztás mellett gondoskodik a jövevényekről. – Hol az egyik faj szaporodik el jobban, hol a másik. A túlélésük szempontjából azonban, főleg télen, nagy segítséget jelentenek a kihelyezett odúk, ugyanis a nem költöző fajhoz tartozó apró testű madarak a zord időjárást a kopár fák ágain nehezen viselik. A tartós hideg megterheli szervezetüket. Persze igyekeznek elbújni az örökzöldek ágai közé, a fák üregébe, de ezek száma jóval kevesebb, mint az ‘albérletet’ kereső madaraké. Tél végére aztán szépen belakják és a legtöbbször ezekben raknak fészket is. Így a madárvédőknek lehetőségük nyílik a fiókák felgyűrűzésére. Idén már több mint kétszáz kis tollas jószág kapott gyűrűt, s került be ezzel a nyilvántartásba.”

„Minden állat elvesztése nagyon megvisel”

Már éppen szedelőzködnénk, hogy megnézzük a pati hattyúkat meg a többi bentlakót, amikor behajt az udvarba egy autó. „Megjöttek a ’páciensek’ a Dunaszerdahelyi járásból” – mondja Bogár János, majd hozzáteszi, hogy a legközelebbi mentőállomás Pozsonyborostyánkőn működik. Nyílik a kocsi ajtaja és Németh Csaba, az állami természetvédelem egyik alkalmazottja egymás után pakolja ki a tenyérnyi kis sünit, vörös vércséket, kuvik baglyocskát és egy dobozban három siralmas állapotban lévő fecskefiókát.

A madarakra sok olyan veszély leselkedik, amire a laikus nem is gondolna, aki egymás után mesél történeteket a kis betegekről. Sajnos, bár az esélyt mentőállomásukon mindegyik egyformán megkapja, valamennyit ők sem tudják megmenteni. „Voltak nagy küzdelmeink. A sérült madarak legnagyobb ellenségei, a ragadozó állatokon kívül, a csontiként ismert légylárvák és a kullancsok. De a bolhák és a tetvek is el tudnak szaporodni rendesen az állatokon. Egy legyengült immunrendszerű fióka számára ezek a paraziták végzetesek lehetnek. A természetben található ellenségeiken kívül azonban sokszor az emberi gondatlanság miatt sérülnek meg, vagy pusztulnak el” – teszi hozzá.

Megtudjuk, nemrég két rozsdafarkú fiókát hoztak hozzá, amelyeknek, miután kikeltek, rátekeredett lábukra a fészekrakásnál használt műanyag madzag. Nődögéltek, tollasodtak, de csak ülni tudtak, mert a lábaik a belenőtt műszáltól elhaltak. Amikor az anyjuk hívta őket, hogy menjenek vele, gyakorolják a repülést, kibucskáztak a fészekből. Jóérzésű emberek, akik megtalálták őket, elvitték Bogár Jánoshoz, de menthetetlenek voltak. „A fészekből kipottyant, esetleg a lassú fejlődésük miatt kilökött fiókák túlélhetik az esést, és ránézésre nincs is semmi bajuk, de többnyire súlyos belső sérüléseik vannak. Nagyon kevés az ilyen fiókák esélye a megmaradásra” – magyarázza házigazdánk. Sokszor az egész fészek válik emberi rosszindulat áldozatává. Költési időszakban ugyanis tilos a fák kivágása, sőt a védett madarak fészkét még elköltözésük után sem szabad háborgatni.

„Minden kismadár, állat elvesztése nagyon megvisel. Rettenetes érzés, ha valamelyiken nem tudunk segíteni. Hatalmas plusz, hogy hozzánk közel, az újvári állatklinikán praktizál Andrej Alaksa, az ország azon állatorvosainak egyike, akik madarak és hidegvérű állatok gyógykezelésére szakosodtak. Megesett, hogy jött velünk Trencsénbe egy MR-vizsgálathoz elaltatni a réti sast, amelyik a szilveszteri petárdázástól bepánikolva nekirepült valaminek, és fejsérülést szenvedett. Küzdöttünk érte, injekcióztuk, gyógyszereztük öt hónapon át, de végül sajnos feladta. Teteme a Komáromi Duna Menti Múzeumba került, ahol jelenleg folyamatban van a preparálása. Sajnos nem egyedi eset, hogy a madarak az emberi gondatlanság vagy felelőtlenség áldozataivá válnak, mint például múltkor egy nálunk rendkívül ritka kígyászölyv. Az is előfordult már, hogy védett madarakat próbáltak megmérgezni” – sorolja.

Kecsketejjel etetik az őzikét

Az állomás kapacitása folyamatosan bővül, ott jártunkkor közel 60 mentett állatról gondoskodtak. A közelmúltban készült el két modern, egy 25 méteres és egy 19,5 méteres röpde is, ahol kényelmesebben gyakorolhatják majd a vadászatot a madarak, míg a parcella közepén lévő „réten”, ahová Bogárék közel húszfajta növényt ültettek, kedvükre bogarászhatnak.

Az egyik lekerített helyen egy gyógyult szárnyú gólya sétafikált. Őt személyesen az érsekújvári járásbeli Kicsind település polgármesterasszonya szállította be. „Sok függ a faj génállományától is. A vonuló madarak alkalmazkodó-, ellenálló- és tűrőképessége jóval nagyobb. Ugyanolyan mértékű sérülés esetén egy nálunk honos egerészölyv nem bír ki annyit, mint mondjuk egy réti héja, amelyik évente kétszer teszi meg az Európa és Afrika közti távolságot” – magyarázza.

A hosszú sünikifutóból, ahol izolált átteleltető kuckó is van a 600 gramm alatti példányoknak, tavasszal költöztek ki a lakók. Mellette feltűnik egy bátortalan, egyhónapos őzike, amelyet a határszélen kapott el két kóbor kutya. A közeli tanyán élők meghallották a visítását, odaszaladtak és elkergették az ebeket. Hívtak ide, hívtak oda, végül eljutottak Bogár Jánoshoz, aki igent mondott az akkor elfekvő állapotban lévő jószágra, még ha sok papírmunkával is jár egy vadászható (görény, fácán, vadkacsa, vadnyúl) állat befogadása. Amint meglátja Bogár Katalint, az őzike már szalad is hozzá, és kéri a kecsketejecskéjét, ami seperc alatt tűnik el pocakjában.

Csóka, rigó, ölyv, macskabagoly, gyöngybagoly, varjú, galamb, réti sas, fülesbaglyok… – mutatja be sorra a lakókat a madarász. Az egyik röpdében a bajmóci állatkertből érkezett gyöngybaglyok méregetnek minket bizalmatlanul. Rájuk a szabadság vár, csak ahhoz előbb meg kell tanulniuk vadászni, amire az állatkerti viszonyok közt nincs lehetőségünk, ott ugyanis nem etethetik élő rágcsálókkal a madarakat. Ha megtanulják a leckét, gyűrűzik őket, és már repülhetnek is.

Pati hattyúkat is mentettek

A globális felmelegedés miatt korábban kezdenek virágozni a tápláléknövények, ami kihat a növényevő állatok, madarak viselkedésére is. A költöző madarak korábban érkeznek, sőt, az egyre enyhébb telek miatt sok vándormadár inkább az áttelelést választja, mint a több ezer kilométernyi viszontagságos repülést. Ezek az invazív fajok, ahogy a nálunk egyre inkább elszaporodó hattyúk is, gyakran kiszorítják agresszív viselkedésükkel a már korábban itt honos madarakat. Ha pedig még nem zöldül kedvenc csemegéjük, alternatív megoldás után néznek, ahogy azt a pati máknövényeket megdézsmáló hattyúk is tették. A Marcelházi menhelyre került 15 hattyúból néhány, amelyek a legtöbbet veszítettek súlyukból (a mákonyban lévő ópiátok hatására megszűnt az éhségérzetük), elpusztultak. Azokat, amelyek megerősödtek, már szabadon engedték. „Már csak ketten maradtak. Annak, amelyik már teljesen felépült, megerősödött, már megérkezett a sorszámozott gyűrűje, amely lehetővé teszi követését. Ma tervezzük a szabadon bocsájtását.”

A hattyú, mintha csak érezné, hogy a gyűrűzés valami jónak az előjele, egyáltalán nem tiltakozik. Hagyja, hogy kézbe vegyék, s betegyék az autóba.

A Zsitva-parton, ahogy megérezte a szabadság illatát, egy kicsit megtorpant, mintha maga sem akarná elhinni szerencséjét, majd rikkantva egyet, nekifutott a víznek. Méltóságteljesen, kecsesen úszott el, hogy kihasználja az új élet lehetőségét. Párban, boldogságban, szabadságban.

Figyelnénk még az egyre távolodó hattyút, de Bogár János már siet. Aggódik az újonnan érkezettekért, elvégre mindegyiknek jár a maximális törődés és az esély.

Janković Nóra

Elvonóra vitték a mákos hattyúkat
Petícióban tiltakoznak a Duna Menti Nemzeti Park ellen
Láncra verve, megkínozva