A hajléktalanság a rendszerváltás után bukkant fel nálunk. Kezdetben csupán pár embert érintett, ma már ezreket. Bár pontos adatok nincsenek, országos szinten a fedél nélkül élők száma közel harmincezerre tehető. Komáromban jelenleg közel hetven embernek nincs otthona. Róluk a város, civil szervezetek, vállalkozók, magánszemélyek és az egyházak igyekeznek példás összefogással gondoskodni.

Évekkel ezelőtt a lakótelepek kevésbé forgalmas pontjain – konténereknél, buszmegállókban, vagy éppen pincelejáróknál – gyakran láthattuk, amint hideg estéken kartonlapokból, öreg pokrócokból, rongyokból hevenyészett vackukban próbálják átvészelni az éjszakát. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem. Ez az idő azonban már a múlté, hiszen a hatalmas odafigyelésnek és összefogásnak köszönhetően Komáromban az elmúlt években egy fedél nélküli sem halt fagyhalált.

Még ha a dermesztő hideg, a jeges szél elől a legtöbbnek van is hová menekülnie, a különböző betegségek elől – melyek nagyrészt életmódjuk következtében alakulnak ki – nem tudnak elmenekülni. Az elmúlt év pedig igencsak kíméletlenül bánt velük, hiszen míg az elmúlt télen 50 főt tartottak nyilván a város hajléktalantérképén, addig jelenleg 32-t. Ők azok, akik nem hajlandóak beköltözni a városi hajléktalanszállóba. Ők azok, akik hol itt, hol ott húzzák meg magukat hideg időben.

Senki sem lesz hajléktalan jószántából

„Csak az elmúlt két hónapban hét embert veszítettünk – tudtuk meg Kollár Zoltán vállalkozótól, aki tizenöt évvel ezelőtt indította el az otthontalanok megsegítését célzó civil kezdeményezését. – Az egyikük pont Újév előtt egy nappal távozott örökre. Alapjában véve rendes, segítőkész ember volt, csak egyszer, még valamikor fiatal korában, félresiklott az élete. A legtöbbjük válás, tartós munkanélküliség, családi trauma vagy valamiféle függőség – és ennek következtében kialakuló eladósodás – miatt kerül az utcára. Innen pedig nagyon nehéz a visszatérés a normális életbe – bár nem lehetetlen, mert akad néhány pozitív élettörténet, amikor sikerült valakit visszaintegrálnunk a társadalomba. Egy-két utcán töltött év elég ahhoz, hogy feladják az újrakezdés gondolatát. Eltávolodnak családjaiktól és régi életüktől. Teljesen talajvesztetté válnak.”

P.-t soha nem érdekelte a tanulás. Nem is igazán ment neki. Az anyja nagyokat sóhajtva – hát nehézfejű ez a gyerek –, beletörődve a megváltoztathatatlanba, írta alá az ellenőrzőjében a rossz jegyeket, amiket néha az apja, főleg, ha záróráig maradt a kocsmában, egy-egy jó nagy pofonnal láttamozott. Az inasiskolából tizenhat éves korában kirúgták – pedig remélte a család, hogy egyszer csőszerelőként még sokra viszi. De a hajógyárba azért felvették. Söprögetni a fémforgácsot. Rendes gyerek ez, nem olyan, mint az apja. Öröme azonban nem tartott sokáig, mert a „gyerek” egyre többször tartott az apjával a kocsmába, majd miután az apját elvitte az itóka, az anyját meg a bánat, egyedül élt és egyedül ivott. Amikor azonban a gyár a csőd szélére került, a főnökség belátta, megvannak ők söprögető nélkül is, így elbocsájtották. Alkalmi munkákból, alkalmi kölcsönökből és „jó” almaborból tartotta fenn magát, míg akkora adósságot nem halmozott fel, hogy egy szép napon bokorlakó nem lett. Pár évig élt az utcán, aztán egy nap eltűnt ő is, és a két szatyorba gyömöszölt élete is.

Évek óta tartó példás összefogás

Kollár Zoltán elmondta, az idei enyhe tél miatt a szokásosnál kicsit később, december elején kezdték meg a meleg étel osztását a hajléktalanoknak. A helyszín, a II. bástya előtti terület és a segítők – Szedlák Krisztián, a Szlovák Polgárőrség járási vezetője, Földes István, az F&F pékség tulajdonosa, Svanczár Róbert és Ryšavý Boldizsár vállalkozók – idén sem változtak, ahogy az éttermek listája sem lett rövidebb.

„A meleg étel bebiztosítását évek óta a városunkban működő öt egyház, a katolikus, a református, az evangélikus, a zsidó és a baptista, valamint a helyi éttermek tulajdonosai és magánszemélyek vállalták magukra. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évben mindenkinek sok nehézséggel kellett megküzdenie, és a legtöbb vendéglátó-ipari egység a puszta fennmaradásért küzdött, minden korábbi támogató továbbra is kitartóan segít az utcán élők étkeztetésében. Sőt, a segítő kezet nyújtók száma egyre növekszik. Idén közel húsz étterem tulajdonosa biztosított minket támogatásáról. Most először több magánszemély és vállalkozó is felajánlotta, hogy az inflációval és az elszabadult árakkal küszködő éttermeknek kifizetik a hajléktalanok részére felajánlott menük árát. A kettes lakótelepi Bauring élelmiszerboltban és a Singellőben lévő Bástya élelmiszerboltban pedig egész télen zajlik a tartós élelmiszer gyűjtése. Egyre erősebb az emberekben a társadalmi felelősségvállalás, a segítőkészség és az összefogás érzése.”

Késik a központi segítség

Szlovákia, annak ellenére, hogy 2009-ben a Lisszaboni Szerződés aláírásával vállalta, hogy 2030-ra felszámolja a hajléktalanságot, kormányzati szinten nem sok mindent tett ennek megvalósításáért. Az Európai Parlament 2020. november 24-én elfogadott állásfoglalásában felszólította az EU tagállamait, hogy 2030-ig vállalt kötelezettségük teljesítése érdekében dolgozzanak ki egy keretrendszert a nemzeti stratégiák harmonizációjáért, biztosítsanak egyenlő hozzáférést az olyan közszolgáltatásokhoz, mint az egészségügyi ellátás, oktatás, szociális szolgáltatások és dekriminalizálják a hajléktalanságot.

A terv megvalósítását az EU szociális alapján keresztül 5,5 millió euróval támogatták. A „housing first” projekt célja, hogy mindenki feje fölött legyen fedél – szlovákiai kidolgozásának 2021-ben neki is fogott a Milan Krajniak vezette családügyi és szociális minisztérium.

A helyzet azonban egyre rosszabb, a pozsonyi székhelyű Vagus polgári társulás adatai szerint az országban jelenleg félmillió állampolgár él a mélyszegénység küszöbén, s függ Damoklész kardjaként fejük felett annak veszélye, hogy nem bírják fizetni a megemelkedett lakhatási költségeket, elveszítik lakásukat és fedél nélkül maradnak. Közben a probléma megoldását szolgáló szociális bérlakások száma szinte alig növekszik.

Addig is, amíg a szociális cselekvési terv készülget, a fedél nélkül élők problémáinak megoldása az önkormányzatok kizárólagos felelőssége marad.

Közel teltházas a fejújított hajléktalanszálló

Komáromban 2020-ban újították fel és bővítették az önkormányzat által működtetett, Várút 22-es szám alatt található hajléktalanszállót. „A 35 személy befogadására alkalmas átmeneti otthonnak jelenleg 30 állandó, szerződéses viszonyban lévő lakója van – tájékoztatta lapunkat Vendégh Mónika, a komáromi városi hivatal szociális osztályának referense, a hajléktalanszálló működésének koordinátora. – Ők minimális összegért vehetik igénybe a szolgáltatást, melynek keretén belül használhatják a higiéniai helyiségeket és a mosodát is. A hétszemélyes melegedőnk is teljes kapacitással működik. Rajtuk kívül a város hajléktalantérképén még 32 személy van jelölve. Közülük egy Ógyalláról, egy Madarról, egy pedig Hetényről jött be a városba. Az utóbbi időben sajnos sokan elhaláloztak azok közül, akik hosszú ideje éltek az utcán, a hajléktalanok átlagéletkora csupán 49 év. Többeket pedig, akiknek nagyon megromlott az egészségi állapotuk, sikerült elhelyeznünk szociális otthonban.”

Elmondta, a hajléktalantérkép célja, hogy a város négy szociális terepmunkása könnyebben elérje és segítséget nyújtson a kint élőknek. Zimankós időben együttműködőbbek, de mindig vannak olyanok, akik inkább lemondanak a magasabb kalóriatartalmú meleg ételről, mint hogy elmenjenek az ételosztás helyére. „Senkitől nem fordulunk el azért, mert ragaszkodik a megszokott életmódjához. Aki úgy dönt, hogy inkább az utcát választja, annak biztosítunk meleg takarót, meleg ruhákat.”

Vendégh Mónika kifejtette, akik anyagi szükséghelyzetben élőként vannak nyilvántartva, rendelkeznek betegbiztosítással. Sokuk – amíg nem voltak se munkaviszonyban, se munkanélküliként nyilvántartva – az évek során hatalmas adósságot halmozott fel a betegbiztosítóval szemben. A szociális osztály munkatársai részükre részletfizetést igényelnek. Amint ezt elkezdik akár kis összegben is téríteni, már kisebb egészségi panaszokkal is fogadják őket az orvosok. „Mindegyik hajléktalannak van körzeti orvosa, és ha már úgy látjuk, kezelésre szorulnak, elkísérjük őket. Mindenképpen segítünk nekik, ellátatlanul egyikük sem marad. Szükség esetén kiváltjuk nekik a gyógyszereket.”

A lakosok és a város összefogásának köszönhette az életét G. is, aki tipikus példája annak, hogy leggyorsabban a „kishalakat” kapják el. Csakhogy miután leülte a kiszabott éveket, nem volt hová mennie. Angliába, az exe és az egyetlen fia után? Azt sem tudom, merre vannak, legyintett. Közel tíz évig tengette az életét az egyik lakótelepen. Télen a konténerek „melegében”, nyaranta meg a bokrokban. A szélben, hóban, fagyban utcán töltött éjszakák, a hajléktalan életmód aláásta az egészségét, s egy nap eszméletlenül találtak rá. A kórházból a városi hajléktalanszállóra került, majd miután Kollár Zoltán és a szociális osztály dolgozói elintézték a papírjait és a nyugdíját, idősek otthonába.

Nem ítélkezni, segíteni kell

A hajléktalankérdés még mindig eléggé megosztja a lakosságot. Sokan panaszkodnak, hogy rendetlenséget, szemetet hagynak maguk után és emiatt elítélik őket. Ha viszont valamelyikük rosszul érzi magát, mindig akad olyan jótét lélek, aki értesíti a városi rendőröket, kihívja az orvost, segít nekik. „Jobban figyelnek egymásra az emberek, mint a járvány előtt.”

Svanczár Róbert vállalkozó tizenhárom éve erősíti Kollár Zoltán csapatát, segíti a társadalom peremén élőket. Meggyőződése azonban, hogy az utcán élők társadalmi reintegrálásához és az emberek velük szembeni ítélkező magatartásának megváltoztatásához ugyanaz az út vezet: a fedél nélküliek bevonása a közterületek „önkéntes” takarításába. Ráadásul ezáltal céltalanul töltött óráik, napjaik menete megtörne, lenne mit várniuk, és ismét a társadalom hasznos tagjának érezhetnék magukat. A hajléktalanság velejárója ugyanis, hogy amint utcára kerül az ember, a kinti életforma örvényként kezdi egyre mélyebbre és mélyebbre húzni, és egy idő után már nem a társadalom marginalizálja őket, hanem ők azok, akik igyekeznek minél távolabb kerülni az emberektől. Egyre jobban elszigetelődnek. Innen pedig már csak egy lépés a feladás, a beletörődés. Nem marad más kapaszkodó, csak az addiktív szerek, amik pillanatnyi megkönnyebbülést, feledést hoznak számukra. Az önsorsrontásuknak azonban komoly ára van. Nagyon komoly.

„Sokan, némileg jogosan, támadtak minket, hogy mindenben segítünk nekik, gondoskodunk róluk, ételt osztunk nekik, de cserébe nem várunk el tőlük semmit. Ha pedig nem támasztunk valamiféle elvárásokat, nem lesz semmilyen kötelességük, akkor maguktól nehezen fognak változtatni az életmódjukon. Így jött tavaly az ötlet, hogy indítunk egy projektet, melynek keretében előbb azokat a területeket tisztítjuk meg, ahol többnyire ők tanyáznak. Sajnos vannak, akik már fizikailag és mentálisan is annyira padlón vannak, hogy lehetetlenség bármiféle munkát elvárni tőlük, de a jobb egészségi állapotban lévők nagy része, úgy tizenöten, vállalták a munkát.” Ők azok, akik szezonális alkalmi munkákra is kaphatóak. Már ha találnak, mert egy lecsúszott ember nehezen talál magának munkát. Ahhoz azonban, hogy ismét „normális“ életet éljenek, ez elengedhetetlen.

Svanczár Róbert kiemelte, Varga Tamás alpolgármester kezdetektől fogva támogatja a kezdeményezést. Így a fedél nélküliek brigádjához a munkaeszközöket, a szemeteszsákokat a város biztosítja. A múlt évben több mint száz, egyenként 250 literes zsák hulladékot gyűjtöttek össze. Ezeket aztán a város szállíttatta el. „Bízom benne, hogy 2023-ban is kitart a munkakedvük, és sikerül őket újra hozzászoktatni a munkához és ahhoz, hogy nekik ugyanúgy vannak kötelességeik, mint mindenki másnak. Az egyik ilyen kötelességük pedig az, hogy tisztán tartsák saját életkörnyezetüket.“

Ha a program hosszú távon életképes lesz, akkor remélhetőleg az emberek előítélete is csökken, hiszen ítélkezve nem lehet segíteni.

Janković Nóra

Kapcsolódó cikkeink:
Önkéntesként közterületet takarítottak a hajléktalanok
Lecsúszni könnyű, visszakapaszkodni nehéz
Az utca dermesztő hidege
Harcban a reményért