Komárom. Az elmúlt negyven évben a Concordia Vegyeskar neve szinte fogalommá vált. A jelenleg közel negyventagú kórus április 23-án, az Egressy Béni VMK-ban adott elsöprő sikerű ünnepi koncertet. A vastaps elcsitulta után beszélgettünk a kórus alapítójával és örökös karnagyával, Stubendek István zenetanárral.

Valójában 2020-ban szerették volna megünnepelni a kórus fennállásának negyvenéves jubileumát, hiszen 1980 májusában alakultak, akkor még Csemadok Énekkar néven, de a járványügyi korlátozások miatt háromszor kellett elhalasztaniuk a jubileumi koncertet.

• Nem félt a kudarctól, az érdektelenségtől, amikor fiatal tanárként elhatározta, magyar vegyeskart alapít Komáromban?

– Nem. Hittem benne. Miután 1971-ben mindketten lediplomáztunk feleségemmel, állást és tanítólakást ajánlottak nekünk a Királyhelmec melletti kis faluban, Bolyban. Itt megalapítottam az alapiskola gyermekkórusát, a Bodrogközi Magyar Tanítók Énekkarában is vezényeltem, és elvégeztem a budapesti Felsőfokú Karnagyképzőt. 1979-ben Komáromba költöztünk, és a művészeti alapiskolában kezdtem tanítani. Azonnal jelentkeztem a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarába, ahol Vass Lajos és Janda Iván karnagyok keze alatt „értem” karnaggyá. Komáromban az első kérdésem az volt, hogy van-e a városban magyar kórus. Nem volt. Akkoriban még működött az Egyetértés Munkás Dalárda, amely férfikar volt és a Lyra énekkar. Költözéskor már tudtam, hogy magyar vegyeskart szeretnék alapítani. A szívem mélyén volt ebben némi tiltakozás is a rendszer ellen. Édesapám kántor-tanító volt, és a rendszer nehéz választás elé állította. A hite bizonyult erősebbnek, s kántorkodás mellett döntött.

• Mennyire hittek a Csemadok égisze alatt megalakult kórus jövőjében a komáromiak?

– Nem nagyon, de ebben közrejátszott az is, hogy a rendszer képviselőinek irányából sok intrika indult ellenünk. Sokat jelentett, hogy dr. Bajnok István, Dobi Géza és Keszegh Pál támogatta a kórus létrejöttét, az első tagok az ő bíztatásukra jelentkeztek. Tizennégy fővel kezdtük a próbákat, mindig hétfőn, mert azon a napon nem volt adás a televízióban. Ezen máig nem változtattunk. Jó közös énekléssel indítani a hetet.

• Megalakulásuk után nyolc hónappal, az akkor már több mint negyvenfős kórus elnyerte az V. Kodály Napok különdíját, s rövid időn belül nemzetközi viszonylatban is sikerült betörniük az élvonalba. Soha nem érezte úgy, hogy a hírnévnek köszönhetően túl nagyok az elvárások?

– Repertoárunk jelenleg közel kétszáz műből áll, ami a kórusirodalomnak csupán egy töredéke. A szekrényem, a pincém tele van kottákkal, amiket néha lapozgatok és arra gondolok, de jó volna ezt is, azt is begyakorolni, előadni. De figyelembe kell vennem, hogy mi, függetlenül az elért eredményeinktől, díjainktól, amatőr énekkar vagyunk. Így a képzeletbeli lécet, nem az elvárások, hanem a kihívás, a fejlődés miatt, általában csak egy kicsivel tesszük magasabbra. Megesett, hogy túl nagy fába vágtuk a fejszénket, végül azokat a műveket is begyakoroltuk, csak tovább tartott.

• Ki dönt a repertoárba kerülő művekről?

– Induláskor rám hárult a feladat, hogy zeneileg, szakmailag lerakjam a kórus irányvonalának alapjait. Ennek sarkalatos pontja az volt, hogy magyar zeneszerzők, magyar nyelvű műveit vigyük közelebb a közönséghez. Az egyik kedvelt szerzőnk Beliczay Gyula, aki a 19. században komponált, városunk szülötte volt. Ma már a középkori egyházi művektől a kortárs világi darabokon át a népdalokig, sok minden tarkítja a repertoárunkat. A választásnál az egyik legfontosabb kritérium az, hogy az adott mű értékeket közvetítsen. Viszont Bartók és Kodály szellemi örökségének nyomdokaiban járva a magyar kórusirodalom legveretesebb műveit igyekszünk énekelni, nem feledkezve meg az európai világi és egyházi kórusművek előadásáról.

• Általános jelenség, hogy a fiatalabbak számára már a kóruséneklés nem annyira vonzó szabadidős tevékenység?

– Igen. Egyre nehezebb a fiatalokat megszólítani. Az egy-másfél órás fellépéseket nemcsak végig kell állni, de folyamatosan ott kell lenni testben-lélekben, főleg pedig nyitott szívvel. Nagy önfegyelmet követel. Több tagunk van, akik a szülőket, vagy testvérüket követve kerültek be a kórusba. Sajnos a mai, felgyorsult, virtuális korban a fiatalabb korosztály számára már mindez nem annyira vonzó. Van pár huszonéves tagunk, de nagyrészt középkorúakból áll a tagság. Az idősebbek közül többen elmaradtak a próbákról a járvány idején. Az alapító tagok közül Mácza Mihály történész két évvel ezelőtt vonult vissza, így mára csak én és a László öcsém maradtunk. Pár éve az énekkar megalapította az Örökös Tagság-díjat, amit azok vehetnek át, akik harminc éve kimagasló tevékenységet folytatnak e közösség javára. Legutóbb Mácza Mihály és Kelemen István részesült ezen elismerésben.

• A jubileum apropóján készült tablóképen feltűnő, mennyivel több hölgy tagjuk van, mint férfi. Miért nincs kedvük a férfiaknak az énekléshez?

– Ezt a kérdést annak idején már Kodály Zoltán is fejtegette. A legtöbb férfi, ami az éneklést illeti, kishitű. Nem bíznak a saját képességeikben. Emellett, elnyomják magukban a léleknek azt a fajta érzékenységét, ami a művészetek befogadásához kell. Ugyanakkor, ha ráéreznek az ízére, akkor sokkal kitartóbbak, mint a hölgyek. Persze ebben azért az is közrejátszik, hogy a hölgyekre anyaként, feleségként sokkal nagyobb teher hárul. Még ha a próbákra el is tudnak járni, a versenyekre, a fellépésekre, ami a pandémia megjelenéséig, szép számmal volt, már nem. Európa számos pontján álltunk már pódiumra, sőt, 2000-ben a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház szervezésében, az Amerikai Magyar Lelkészegyesület meghívásának eleget téve, egy háromhetes amerikai hangversenykörúton vehettünk részt. Megalakulásunk óta közel 350 jelentős koncertfellépésünk volt.

• Karnagyként mi okozza Ön számára a legnagyobb örömet, és mi az, amin leginkább bosszankodni szokott?

– Az szokott a legjobban elkeseríteni, ha sokan nem jönnek el próbára. Egy hiányos kórussal ugyanis nem lehet dolgozni, az olyan, mint amikor a hegedűnek hiányzik egy húrja. Frusztrálni pedig az szokott, amikor tudom, hogy hónapokon át készültünk, és kiderül, hogy a koncertünk helyszínének nem jó az akusztikája. A kóruséneklés nem hiába indult a templomokból, azokban csodásan kinyílnak a hangok. Komáromban a Tiszti pavilon mellett a Kultúrpalotának van még kiváló akusztikája. A legnagyobb öröm pedig az, amikor az egyes szólamok, mert külön tanuljuk be, először szólalnak meg együtt. Felemelő érzés, amikor az ember részese lehet egy újonnan, a kórus által megteremtett harmóniának, életre keltve a zeneszerző alkotását.

• Csemadok Énekkar néven indult a kórus. Mikor keresztelték át Concordiára?

– Először akkor változott meg a nevünk, amikor az 1921-ben alakult Egyetértés Munkás Dalárda 1983-ban megszűnt, és több tagja átjött hozzánk. Ekkor felvettük az Egyetértés nevet, amit, ha versenyekre, fellépésekre mentünk Svornosť-ként hirdettek. Fennállásunk 10. évfordulójához közeledve egyre többször töprengtem el azon, hogy kellene találni egy méltó nevet. Egyszer aztán beugrott, hogy az egyetértés, az összhang és az egység latin megfelelője Concordia. És ez az a hármas, ami az éneklés szépségét is meghatározza. Con cordia pedig a szívek egységét jelenti. Ebben az egy szóban minden benne van mindaz, amit mi a zenével szeretnénk közvetíteni.

(Janković Nóra)