Az egész történet Dárdai Pállal kezdődött. Magyarország az Európa-bajnoki selejtezőben Észak-Írországgal szemben kezdte volna a menetelést, de a csapat elbukott, Pintér Attila szövetségi kapitányként pedig be is fejezte rövid pályafutását. Szurkolóként csak legyintettünk. Megszoktuk már az álmodozást, melyet mindig pofára esés követett.

Pintért viszont Dárdai váltotta, aki karrierje során szerencsére nem sok időt töltött el a magyar “szakmában”, így habitusa mellé csatlakozott a nyugati szemlélet is. Újra bízni, álmodni kezdtünk. Nem is tehettünk mást. Ezúttal viszont imáink meghallgatásra találtak, hiszen Dárdai, és később az őt váltó Bernd Storck elérte azt, amire évtizedek óta nem volt példa: kivittek minket egy nemzetközi, nívós megmérettetésre, az Európa-bajnokságra.

A magyar labdarúgó válogatott tagjainak többsége érzésem szerint rendelkezett a kellő tudással, csupán fejben kellett őket helyrerázni. Ez eddig nem igazán jött össze, Dárdai viszont igazi főnökként elhitette a srácokkal, hogy igenis többre képesek. Emlékszem, a pótselejtező budapesti felvonásától annak ellenére is tartottunk, hogy azt egygólos előnnyel vártuk, később viszont a játék képe alapján feltettük azt a kérdést, ami azóta már sokszor elhangzott: ezekkel meg mi történt?

Nos, az történt, hogy a kishitűséget kellő mennyiségű önbizalom váltotta fel, a tudás mellé pedig akarat is társult. Az edzők összerakták a védekezést, valódi szakmai hozzáértéssel nyúltak a csapathoz, így pedig utólag nézve a norvégoknak nem is igazán volt esélyük továbbjutni rajtunk. Igaz, kellett a szerencse is, de az általában a bátrakhoz csatlakozik. Ekkor dőlt el, hogy a franciaországi Eb-n mindenképpen ott leszünk, és a nemzeti tizenegyet a helyszínen buzdítjuk majd. Ennyit az előzményekről, ugorjunk hát egy picit előre.

Irány Franciaország!

Komáromtól Marseille-ig autópályán közlekedtünk, megállókkal együtt nagyjából 18 órát utaztunk, de a fárasztó út minden egyes pillanatát élveztük. Csodálatos tájak, takaros pihenők és persze hatalmas beszélgetések kövezték ki a végső célállomásunkhoz vezető utat. Nameg a piros mezes szurkolók, akikkel szinte minden egyes pihenő alkalmával találkoztunk. A sztráda is nyüzsgött a nemzeti zászlókkal díszített autóktól, mindenki ugyanoda, ugyanabból a célból igyekezett.

Másnap végül megérkeztünk Cassisba, elfoglaltuk szálláshelyünket, majd némi szusszanás után elindultunk az állomásra. Mondanom sem kell, hogy Cassis is tele volt magyarokkal. Akadt valami megmagyarázhatatlan bizsergés abban, amikor a székely és a felvidéki egymást ölelgetve hangolt az esti meccsre, az ilyen és ehhez hasonló történések ráadásul futószalagon érkeztek. A vonat, ahogy az állomás is nyüzsgött a címeres mezeket viselőktől, Marseille-ben pedig az ember egyenesen úgy érezhette magát, mintha egy budapesti derbi előtt kóborolna az utcákon. Szüntelenül zúgott a “Ria-Ria-Hungária” rigmus, és ahogy a stadion felé közeledtünk, egyre többen, egyre hangosabban skandáltunk.

A Velodrome környékén aztán újra hazára leltünk: vagy 30 ezer magyar társaságában indultunk a bejárat felé. Többek között újpestiek, fradisták, diósgyőriek vonultak szinte kéz a kézben, klubszíneket és érzelmeket félretéve, mint amikor az ősi család elkóborolt bárányai végre egymásra találnak, majd egymásért tapsolnak, egymásért küzdenek, és egymásért léteznek. A beléptetés ugyan nagyon lassan zajlott, de mi csak daloltunk, ugráltunk, fényképeztünk. Mindent el akartunk követni azért, hogy ezek a pillanatok örökre megmaradjanak.

A mérkőzés előtt elfoglaltuk a helyünket, végignéztük a több nyelven (köztük magyarul) zajló nyitóceremóniát. Hátborzongató volt, amikor a több tízezres magyar tábor elénekelte a Soho Party újradolgozott dalát, mely alapján tényleg azt szerettük volna, ha az éjjel soha nem érne véget. Végül csapatunk megérkezett a pályára, az izlandi szurkolókat pedig a magyarok által gerjesztett hang-orkán egészen egyszerűen lesöpörte a lelátóról. Döbbenet.

És jött a katarzis!

A meccsről hosszasan nem írnék, szinte mindenki szemtanúja lehetett annak, ahogy az izlandiak keményen védekeztek, kontráztak, mi pedig nem tudtuk gólra váltani mezőnyfölényünket. Aztán persze jött egy eléggé kérdéses büntető, amivel ellenfelünk szerzett vezetést. A második félidőben felborult a pálya, de csak nem akart jönni az a találat, amiért 1500 kilométert utaztunk. Végül megtudtuk, hogy a sors keze volt a dologban. A sors ugyanis elintézte, hogy még a legkeményebb szurkoló szemeiből is gejzírként robbanjon ki az összes könnycsepp, ami az elmúlt 30-40 év alatt összegyűlt. Az utolsó pillanatokban szerzett gólunk ugyanis azt jelentette, hogy valószínűleg egy negyedik meccsre is sor kerül majd, ez pedig minden képzeletünket felülmúlta.

A katarzis után még vagy fél órát a stadionban ünnepeltünk, naná, hogy senkinek sem akarózott hazamenni. Végül sajnos el kellett indulnunk. Az utcára érve újra konstatáltuk, hogy Marseille ezen a napon magyar város lett, és a lógó orrú izlandiakkal együtt elindultunk az állomás felé. Többükkel ölelkezve ismertük el egymás teljesítményét, majd a legjobbakat kívánva elbúcsúztunk egymástól. Huliganizmusnak jele sem akadt, sőt, a rendőrök is kaphatóak voltak egy mosolygós közös fotóra.

Némi utazás után végül visszaértünk Cassisba, és 40 órányi nem alvást követően nyugovóra tértünk. Másnap újult erővel vágtunk neki a hazaútnak, de a boldogság és az elégedettség feledtette a fáradalmakat. Megéltük hát az álmunkat, ami, ahogy később kiderült, korántsem ért véget. Ugyanakkor akármit is hoz a jövő, boldogan és elégedetten fogunk felébredni.

Kovács Gerzson Dávid