Az emberi élet az első és az utolsó szívdobbanás között játszódik le. Ezekben az években ismerjük meg mindazokat, akik fontosak számunkra, akiket szeretünk és akik, ha egyszer egy számunkra sötét napon örökre elmennek, hatalmas űrt és fájdalmat hagynak maguk után, és még ha tudjuk is, hogy ez az élet rendje, nehéz elfogadni, s még ennél is nehezebb az elengedés.

Gondolunk rájuk, kezdetben mindig, aztán ahogy múlik az idő egyre ritkábban. Nem az irántuk érzett szeretetünk kopik meg, csak megtanulunk együtt élni az elvesztésükkel. November 1-je, mindenszentek napja azonban felszínre hozza az emlékeket, és ezen a napon még azok is, akik egyébként ritkán járnak temetőbe, kizarándokolnak, hogy megemlékezzenek szeretteikről. De vajon Komárom kiemelkedő és tiszteletre méltó polgárainak a síremlékeit látogatja-e még valaki? A kérdésre Szabó Csekei Tímeával, a komáromi Duna Menti Múzeum művészettörténészével közösen kerestük a választ a helyi temetőkben.

Katolikus temető

Látogatásunkat a katolikus temetőben kezdtük. A bejáratnál mindjárt feltűnt az urnafal, és amerre mentünk, mindenütt egyre több urnasír szegélyezte utunkat, amelyeken az évszámok arról árulkodnak, hogy az utóbbi pár évben jelentősen megváltoztak temetkezési szokásaink. A temetőkultúra és az ennek részét képező sírkövek koronként változtak, így már messziről is könnyen észrevehetőek a régi, klasszicista stílusjegyeket mutató síremlékek.

A hátsó részben, nem messze az 1902-ben, Mikos Nándor építőmester által kivitelezett kápolnától, Dosztál Jakab harangöntő mester végső nyughelyénél éppen nagyban takarítják az útról a faleveleket – hiába, mert az ezer színben pompázó őszi levelek folyamatosan, olyan ütemesen hullanak a fákról, mint ahogy konganak a mai napig azok a harangok, melyeket a Németországban kitanult iparos készített a Kapitány utcai műhelyében. Első, 1922-ben közadakozásból, régi krajcárokból és angol ónból készült remekműve a mai napig a Szent Anna kápolnában található. A szépségesen díszített komáromi harangok híre hamar elterjedt, így nem csupán a csallóközi templomokban, de az ország távolabbi részeiben, még krasznahorkaváraljai templomtornyokból is ezek szólnak a hívekhez. Dosztál Jakabék az öntödéjüknek köszönhetően a kitelepítést ugyan elkerülték, de az államosítást már nem. Az általa készített 85 harang csodás hangjának titkát a mester magával vitte örökre.

A néhol kiszélesedő, néhol egészen keskeny utakon átjutunk Hefler Szilárd, az idén 150 éve alapított Komárom-Vidéki Takarékpénztár Rt. alapítóigazgatója, kötélgyáros és a Komáromi Lapok tulajdonosának síremlékéhez, aki 1887-ben, hatvan éves korában család nélkül halt meg. Végrendeletében a mai Komenský, akkori Tolnai utcában álló házát a városra hagyta, azzal a kikötéssel, hogy árvaházat alapítsanak benne. A nevét viselő árvaház 1897-től működött. Így még halála után is a legnagyobb emberbaráti jótevőként emlegették a városban. „Kicsit méltatlan, hogy ahhoz képest, mennyit örökített és hagyományozott a városra, sem az emlékét, sem a sírját nem gondozza senki” – jegyzi meg a lokálpatrióta művészettörténész.

A hatalmas, 32 hektáron elterülő temetőkertben sétálva már messziről feltűnik egy kétalakos szobor. „Az 1894. október 20-án Komáromban született Berecz Gyula szobrászművész nevét a legtöbben a múzeum előtti Jókai Mór szoborhoz vagy a Szent András-bazilikában lévő Keresztúthoz kötik, miközben itt, a temetőben is több alkotása található. A szülei sírszobrát 1930-ban készítette. Az egyik oldalon azt olvashatjuk, „Anyánk, apánk”, a másik oldalon a szülők neve mellett testvérei: Erzsike, Mária, Lujza, Ida és Irén neve is fel van vésve. A jeles szobrászművésznek a Tó és a Szekér utca sarkán álló házában volt az otthona és műterme, de a Kultúrpalota egyik termét is átengedték neki használatra. A megbecsült alkotó életét és pályáját a kitelepítés törte ketté. Hogy el tudja tartani családját, sokszor segédkőművesként dolgozott. Az otthontól való elszakadást nem tudta feldolgozni, és bár nagyon szeretett volna visszatérni szülővárosába, nem érhette meg, ahogyan azt sem, hogy a helyéről 1945 után eltávolított Jókai szobor visszakerülhessen a múzeum elé. 1951-ben tragikus gyorsasággal vitte el a szíve. A csömöri temetőben nyugszik. Ma már méltatlanul keveset hallani róla, de Komáromban, Megyercsen, Keszegfalun és több más településen lévő I. világháborús emlékművei és neves személyekről mintázott mellszobrai őrzik emlékét.

A katolikus temetőt az akkor már működő református sírkert szomszédságában, 1785-ben alakították ki – akkor még a város peremén. „Sok köztiszteletben álló személy sírját a mai napig nem sikerült megtalálnom – közli Szabó Csekei Tímea. – Valószínűleg azokat már szanálták. Az írásbeli dokumentumok alapján tudjuk, hogy nagyon sok fontos szerepet betöltő, a város fejlődését munkájukkal elősegítő politikusnak, művésznek, kereskedőnek, nagypolgárnak, egyházi méltóságnak adták itt meg a végső tiszteletet, de sajnos az elmúlt rendszerben nem törődtek a sírokkal. A kőből emelt síremlékeket kikezdte az idő vasfoga. Ma is láthatunk olyan sírköveket, amelyekről már a felismerhetetlenségig lekopott az elhunyt neve.” Ezekre a temető gondnoksága már figyelmeztető cédulát sem ragaszt. Elmúlt több emberöltő, eltávoztak a szerettek, a rokonok, így az elhagyatott sírokban nyugvók a felejtéssel járó tényleges halálra lettek kárhoztatva.

A komáromi temetőkben lévő védett sírok közé 2018-ban vették fel Harmos Károly képzőművész emlékhelyét. „Komáromban több polgári társulás programjában is szerepel a sírok gondozása. A napokban én is tervezek kijönni néhány baráttal, önkéntessel, hogy rendbe tegyünk pár nyugvóhelyet” – árulta el a művészettörténész, majd rátért Harmos Károly életére. A festő képeit nem csupán Európa keleti felében, de még Londonban is kiállították, 1910-ben érkezett Komáromba a bencések meghívására. Amellett, hogy a bencés gimnázium rajztanára volt, rengeteget tett a város képzőművészeti életének fellendítéséért. A korabeli lapokban is úgy írtak róla, hogy ő volt az, aki megtanította a „komáromiakat formát, színt, vonalat nézni, látni és szeretni.” 1923-as megalakulásától kezdve a Jókai Egyesület Szépművészeti Osztályát is ő vezette. Festészeti és iparművészeti tanfolyamokat tartott, az ipari tanoncokat oktatta, kiállításokat szervezett. Feleségét, Révay Aranka tanítónőt a nyilasok 1944 karácsony szentestéjén az Apáli-sziget jeges vizébe lökték, elvégre ünnepnapon mégsem illik lövöldözni. Gyermekeik, Károly és Márta Magyarországra kerültek. Időnként a leszármazottaik is leróják tiszteletüket Harmos Károly sírjánál.

Pár lépéssel odébb található a Maitz-család sírboltja, melyet a katolikus temető kiemelkedő épületei között tartanak számon. A színes üvegajtón, és a színes ablaküvegeken át látható, hogy odabent a család több tagja nyugszik. Ma már talán kevesen tudják, hogy az 1871-ben született Maitz Rezső (elhunyt 1938-ban) vendéglő- és kávéház-tulajdonosnak köszönhető, hogy az ország nagyvárosainak lakóival egy időben élvezhették a komáromiak is a mozizás élményét, ugyanis 1911-ben nyitotta meg Apolló névre keresztelt mozgóképszínházát az akkori Ferenc rakparton (ma Duna rakparton), ami közvetlenül a Grand kávéház mellett volt. Ezt megelőzően a Lehár utcai (akkoriban Baross utca) Vigadójában is tartott már vetítéseket.

Egy békés, fákkal övezett sarokrészben az egykori bencés tanárok impozáns sírboltja található. A védett síremlék 1874-től 1998-ig szolgált a nagy múltú intézmény tanárai számára végső nyughelyként. Utoljára Dr. Fehér J. Damázt búcsúztatták el itt egykori diákjai, pályatársai és tisztelői, de ide temették Bíró Luciánt, akiről tantermet is neveztek el a Selye János Gimnáziumban, továbbá Pataki Maurust, aki 1925-ben lefordította szlovákra A Pál utca fiúk című regényt, melynek második kiadását (1948) Harmos Károly illusztrálta.

Az égbolt egyre borúsabb, ennek ellenére rengeteg sírnál tesznek-vesznek, virágokat ültetnek. Van, ahol már pislákol egy-egy mécses, ég az örök világosságot jelképező gyertyaláng.

Református sírkert

A katolikus temetőből a református sírkertbe sétálva azonnal feltűnik, hogy a sírokon itt nem a kereszt szimbolizálja a hitbéli hovatartozást, hanem szomorúfűz, biblia vagy kehely. Régebben itt gyertyákat, mécseseket nem lehetett látni, az idősebb generáció még tartotta magát a protestantizmus külsőségeket kerülő puritanizmusához, de napjainkban már előfordul, hogy itt is gyújtanak mécseseket.

Tuba János a Komáromi Lapok tulajdonosaként, országgyűlési képviselőként nagyon fontos szerepet töltött be a város életében. Rengeteget tett az Erzsébet-híd megépítéséért, az egykori Szent Benedek-rendi Katolikus Főgimnázium létrejöttéért, ill. annak 1908-ban emelt iskolaépületéért (mai Selye János Gimnázium), valamint a Klapka-szobor felállításáért. Az ő igazgatósága idején készült el 120 évvel ezelőtt a Komárom-Vidéki Takarékpénztár Rt. székháza szecessziós stílusban. Az 1925-ben emelt síremléket Rigele Alajos szobrászművész készítette, az 1921-ben darabokra zúzott pozsonyi Mária Terézia szobor törmelékéből.

Kegyeleti helye mellett elhaladva, egy fáktól körbevett tisztáson találunk egy egykoron szépen kidolgozott, az akkori mesteremberek munkáját dicsérő síremlémléket. A hosszas, írott betűket formázó szöveg szinte már kivehetetlen, a név és hogy tisztségviselő volt, még ha nehezen is, de kiböngészhető. Egymásra nézünk, és tudjuk, ugyanarra gondolunk. Szanálás vár vajon erre is, mint olyan sok több száz éves sírra?

A ropogó őszi avarban Beöthy Gáspár, Komárom megye táblabírája, gazdag gabonakereskedő, Jókai Mór keresztapjának nyugvóhelye felé visz utunk. Ő volt az első magyar hajóbiztosító társaság pénztárosa – a Császári-Királyi Szabadítékos Rév-Komáromi Biztosító Társaság részvényesei közt volt Széchényi István és Teleki Sámuel is. Az arany ember, Domonkos János is náluk kötött biztosítást a hajóira. Beöthy Gáspár, fiával Zsigmonddal közös sírhelyen van eltemetve. Az ifjabb Beöthy szolgabíró volt és Komárom országgyűlési képviselőjeként is tevékenykedett. 1888-as nyugdíjazását követően a főrendiház tagjává választották. Az ő fia volt Beöthy Zsolt irodalomtörténész, esztéta” – tudom meg a múzeum szakemberétől.

„Nagy bánatom, hogy az emberek rendre illegális lerakatot hordanak össze református templomépítő lelkészünk, a Mindenes Gyűjtemény elindítója, Péczeli József sírjánál. Az igaz, hogy ha jelezzük a temető gondnokának, elhordják és kitisztítják, de sajnos az emberek újra iderakják az elszáradt virágokat, megkopott koszorúkat” – panaszolja Szabó Csekei Tímea.

Ekkor veszem észre a nem messze álló építményt, amely már az evangélikus temetőben áll. „A Kultúrpalotát építő Nagy Mihály építőmester tervei alapján készült el a Csetke-Nádosy nemesi sírbolt, melyet az evangélikus család címerei díszítenek” – mondja kísérőm. „A szépen felújított kriptát Csetke Béla Mátyás földbirtokos Komárom vármegye törvényhatósági bizottságának tagja, a vármegye gazdasági egyesületének alelnöke építtette historizáló stílusban, ó-egyiptomi szentélyt utánozva, míg hátsó traktusát egy piramisszerű építmény alkotja. Két szfinx őrzi a bejáratát. Odabent 14 sírkamra található. A család leszármazottai jelenleg Pozsonyban élnek” – derül ki a bejárat előtti ismertetőből.

Visszakanyarodunk a református temetőbe, ahol a Jókai-család sírkertje mellett elhaladva a művészettörténész mesél hősökről, Domány János polgármesterről, akinek regnálása idején (1899-1914) épült fel a gázgyár, a víztorony, a vízművek, a kórház. A református egyház presbitere is volt. 1905 augusztusában a KFC ráckerti pályaavató ünnepsége alkalmából a klub díszelnökévé választotta. A népszerű polgármester sírját a mai napig gondosan ápolják.

Hosszú sétánk végére az ég egyre sötétebbé vált, a temetők, ahol ezrek és ezrek találtak végső nyugovóhelyre, azonban egyre fényesebbé. Sok-sok apró mécses világította be a szürke tájat, tiszteletet adva az elhunytaknak és vigasztalódást az élőknek.

Janković Nóra

Kapcsolódó cikkeink:
Volt egyszer egy Apollo mozi
(H)ősrepülők Komáromban
Amikor szovjetek éltek a várban
Békebeli karácsonyok